Magyar Narancs: A népszavazás napján az exit pollok és a fogadóirodák is a bennmaradás pártiak győzelmét várták. Meglepte az eredmény?
Bíró-Nagy András: Nehéz volt jósolni, mert az elmúlt egy-két hét kutatási eredményei inkább rossz irányba mutattak, csak az utolsó napokban lehetett abban reménykedni, hogy mégis a bennmaradáspártiak lesznek többségben. A munkáspárti képviselő asszony, Jo Cox meggyilkolásáig a kilépés esélyeinek erősödése volt a trend. Végig biztos voltam benne, hogy nagyon kiélezett küzdelem lesz. 2013-ban igazi hazárdjátékot indított el David Cameron a konzervatív párton belüli euroszkeptikus hangok letörése érdekében, illetve azért, hogy megállítsa a kilépést pártoló UKIP előretörését. Végül a saját vesztébe rohant. Egyszerre két uniót is sikerült válságba sodornia: az Európai Uniót és Nagy-Britanniát, mivel a skótok a várakozásoknak megfelelően bejelentették, hogy valószínűleg kiírnak egy második népszavazást a függetlenné válásról. Ha Nagy-Britannia nem csak az EU-ból lép ki, de fel is bomlik, akkor Cameron az egyik legnegatívabb megítélésű miniszterelnökként vonul be a brit politikatörténetbe.
MN: A magyar kormány rögtön a menekültválság uniós kezelésének tudta be az eredményt. Ön szerint mi volt a döntő faktor?
| ||
BNA: A kilépéssel kampányolók fő üzenete a külföldi munkavállalókkal való riogatás volt, de ez nem ugyanaz a bevándorlás, mint amiről a magyar kormány szokott beszélni. Nagy-Britanniában nem a menekültek vagy a harmadik országbeli bevándorlók adták a fő témát, hanem a szabad munkavállalás jogával élő uniós polgárok, elsősorban a lengyelek, de a magyarok is. Való igaz, hogy Nagy-Britanniába tömegesen érkeztek uniós munkavállalók, és ez néhány helyen komoly feszültséget okozott például a szűkös kórházi, óvodai, iskolai férőhelyek miatt. Összességében azonban az uniós munkavállalók nettó befizetői a brit költségvetésnek, foglalkoztatási rátájuk magasabb, mint a hazai pályán dolgozó briteké. Sőt bizonyos szektorok – például az egészségügy – csak nagyon nehezen lennének működőképesek uniós munkavállalók nélkül. Ez az érv – és általában véve a racionális beszéd – sajnos egyáltalán nem működött a Brexit-kampányban.
MN: A Cameron által az EU-s tárgyalások során felvetett többi kérdés – szabadpiac, nemzeti parlamentek nagyobb szerepe, az „egyre szorosabb unió” elvetése – mennyire érdekelte a szavazókat?
BNA: Cameron februárban kiharcolt megállapodását elég gyorsan lesöpörték a kilépéspártiak, mondván, hogy nem tartalmaz érdemi engedményeket. Ők az uniós munkavállalók számának korlátozását akarták elérni, és ilyen típusú engedményt Cameron nem tudott felmutatni. A szociális vészfék vagy a családi pótlék indexálása nem érintett tömegeket, ezért a megállapodás nem is volt igazán fajsúlyos témája a kampánynak.
MN: Cameron rossz megállapodása miatt nyert Boris Johnson és Nigel Farage?
BNA: Ennél mindenképpen bonyolultabb a kép. Az uniós munkavállalás kérdéséhez hasonló jelentőségű volt az elitellenes hangulat, amely teljesen eluralkodott a kampányban, szinte semmilyen szerepet nem hagyott az ésszerű, gazdasági típusú érveknek. A brit kormánypárt mellé odaállt a Munkáspárt, a másik establishment erő, de ketten együtt sem tudták meggyőzni az embereket, hiába szerezték meg az előző választáson a szavazatok kétharmadát. Olyan hangulat alakult ki, amelyben a választók az egész politikai elitet akarták megbüntetni. Hozzátenném, hogy a munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn bennmaradás melletti kiállása meglehetősen félszívűre sikerült. Ez sokat számított abban, hogy a munkáspárti szavazók nem jelentéktelen része a kilépés mellett döntött. Látszott, hogy Corbyn sem nagyon hisz az egészben, ráadásul ismert, hogy a legutóbbi EU-s népszavazáson, a 70-es években még a kilépés mellett volt.
MN: Mi az oka annak, hogy az elitellenes érzelmek Nagy-Britanniában és máshol is az EU-n csattannak?
BNA: Az EU nagyrészt azért veszít a legitimitásából, mert a gazdasági válság közel egy évtizedének eredményeként egyre kevesebben asszociálnak Európáról a gazdasági stabilitásra, a szociális biztonságra. Inkább a megszorításokat társítják az EU-hoz. Ez intő jel, a populisták könnyen érvelhetnek azzal, hogy mi értelme bent lenni az EU-ban, ha az pont az emberek által elvárt jóléti szintet nem tudja garantálni.
MN: Az eredmények korai elemzéséből úgy tűnik, hogy hasonló módon szakadt ketté a brit társadalom, mint nemrég – az elnökválasztás kapcsán – az osztrák. Az uniós tagság mellett inkább a fiatal, városi, iskolázottabb rétegek szavaztak.
BNA: Összeurópai trendet ebből nem olvasnék ki, de igaz, hogy akik jobban tudnak élni egy nyitottabb világ, egy globalizált környezet előnyeivel, azok teljesen másként kezdenek gondolkozni a politikáról, mint akik ezekben a tendenciákban a saját egzisztenciájukat fenyegető veszélyt látnak. Ez a választóvonal könnyedén felülírhatja a baloldali-jobboldali preferenciákat. A Brexit-népszavazás is azt mutatta meg, hogy rengeteg hagyományos munkáspárti szavazó – és itt nem a nagyvárosi, baloldali értelmiségre gondolok – már semmit sem vár a politikai elittől, beleértve az EU vezetőit is. A város-vidék ellentét itt nem igazán szembeötlő, Anglián belül csak London volt uniópárti. Inkább országrészek közötti ellentét figyelhető meg, Skócia és Észak-Írország a bennmaradás mellett, Anglia és Wales ellene szavazott. Az életkori meghatározottság pedig döntő jelentőségű, valójában az 50 fölötti angolok vitték ki az összes többi britet az EU-ból.
MN: Egyik kutatási területét az euroszkeptikus pártok alkotják. A brit euroszkepticizmus más, mint a többi?
BNA: A brit euroszkepticizmus gyökere az érdekes. A UKIP megalapítása a 90-es években kifejezetten a maastrichti szerződésre és az euró bevezetésére adott reakció volt, tehát az éppen kiépülő EU ellenében jött létre, eleinte elég marginális, majd fokozatosan teret nyerő gondolatként. A brit euroszkeptikusok, a Brexit-kampány érvei egyébként nem nagyon különböznek más hasonló pártok nézeteitől. Az egyetlen lényeges eltérés, hogy a kontinensen sok jobboldali populista párt gazdasági irányultsága az elmúlt években baloldali, jóléti soviniszta irányt vett. Ez nem igaz a britekre, akik a szabadkereskedelem és a jobboldali, liberális gazdaságpolitika hívei.
| Névjegy Bíró-Nagy András (1982) a Budapesti Corvinus Egyetemen szerzett politikatudományi doktori fokozatot, korábban a London School of Economics-on közpolitika és közigazgatás szakon végzett. 2013–2014-ben Andor László foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős uniós biztos politikai tanácsadója volt. A Policy Solutions társalapítója és kutatási igazgatója, az MTA TK Politikatudományi Intézet kutatója. |
MN: Annak mi az oka, hogy a brit toryk és a Munkáspárt is ennyire megosztott az EU-hoz való viszonyában?
BNA: Régóta lehetett tudni, hogy a Konzervatív Párt súlyosan megosztott a kérdésben, és az is borítékolható volt, hogy szavazóik többsége a kilépés irányába fog elmenni. Nagyobb meglepetés, hogy a hagyományos munkáspárti területeken milyen erősen szerepelt a Leave-tábor. Itt egyértelműen be lehet azonosítani azt a jelenséget, hogy munkásosztálybeli, deprivált településeken élő szavazók körében mennyire nem rezonálnak a munkáspárti politikai elit üzenetei. A politikai vezetésben a Munkáspárt sokkal kevésbé volt megosztott, mint a Tory Párt – ahol 330 képviselőből körülbelül 130 nyíltan az EU-tagság ellen kampányolt –, mégis sok helyen, főleg az észak-angol településeken nyílt szembefordulás történt a baloldali elittel.
MN: Az EU-s vezetők arra számítottak, hogy a brit kormány a jövő keddi Európai Tanács-ülésen hivatalosan is bejelenti a kilépési szándékot. Cameron ellenben lemondásának bejelentése után leszögezte, hogy az elszakadási tárgyalásokat csak az új miniszterelnök kezdi meg, várhatóan októberben. Elképzelhető, hogy addig nem történik semmi?
BNA: Ezt még nem látjuk pontosan. Az uniós vezetők abban érdekeltek, hogy minél rövidebb legyen a bizonytalan időszak, minél hamarabb dőljön el, hogy milyen feltételrendszerrel távozik Nagy-Britannia. Egyértelmű törekvés, hogy a válságot szigorú keretek közé szorítsák, rögtön látszódjon, hogy más tagállamoknak miért nem éri meg hasonló útra lépni. Véleményem szerint a következő egy-két év nem lesz fáklyásmenet a briteknek, mert a másik 27 tagállam és az integrációban érdekelt uniós intézményi vezetők azt szeretnék, ha a kilépés senki számára nem válna vonzó alternatívává. Ezért nem adhatnak túl sok engedményt, nem bánhatnak kesztyűs kézzel a britekkel. Hogy a britek jól jöjjenek ki a tárgyalássorozatból, azt különösen nehézzé teszik a jövőre esedékes választások Németországban és Franciaországban. Nagyon rosszul venné ki magát egy választási kampányban, ha a politikai vezetők gyengének mutatkoznának a Brexit-kérdésben. Az első uniós és tagállami reakciók tükrében hiú ábrándnak tűnnek Boris Johnsonék elképzelései, miszerint az EU előnyeit a kilépés után is élvezni tudják majd anélkül, hogy az általuk hátrányként megélt együttműködési formákban részt kellene venniük.
MN: Norvégia az Európai Gazdasági Térség, Svájc az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagja, Törökország pedig vámuniót tart fenn az EU-val. A kilépési tárgyalások elvezethetnek valamelyik megoldáshoz?
BNA: Nem lehet megmondani, hogy valamelyikhez hasonló konstrukció ki tud-e alakulni a brit esetben. Már csak azért sem, mert az EU-val szoros gazdasági együttműködést fenntartó országok sokszor olyan dolgokat vállaltak, amelyektől a britek kifejezetten irtóznak. Ilyen például a munkaerő szabad áramlásának biztosítása. Nagy-Britanniának ezt nyilván értelmetlen lenne vállalnia, hiszen jórészt éppen emiatt döntöttek a kilépés mellett. Arra számítok, hogy egy sajátos brit együttműködési forma fog kialakulni a hosszú – akár két évig is elhúzódó – tárgyalások eredményeképp.
MN: Az EU erősebb pozícióban van, mint a britek?
BNA: 450 milliós piac, 27 tagállam áll szemben egy országgal, melynek a tárgyalási pozíciója nem olyan erős, mint ha továbbra is ott ülne a rendes EU-s tárgyalóasztalnál. Könnyen elképzelhető, hogy az uniós joganyagból nagyon sok minden a jövőben is vonatkozni fog Nagy-Britanniára, miközben elveszíti azt a lehetőségét, hogy ő maga is alakítsa ezt a joganyagot és az uniós politikai folyamatokat.
MN: A brit belpolitikában mekkora válságra számíthatunk?
BNA: A következő hónapok vitáit a Konzervatív Párton belüli miniszterelnök-keresés fogja dominálni. Boris Johnson pole pozícióból indul, de arról is lehet hallani, hogy Michael Gove igazságügyi miniszter, a Leave-kampány egyik agya is bejelentkezhet, és Theresa May, Cameron másik korábbi miniszterének a neve is felmerült. A tory vezetői válság tehát máris kialakult, fel kell állnia egy új kormánynak legkésőbb az októberi pártkongresszuson. Politikai viták a Munkáspárton belül is lesznek, hiszen választóik jó része az ellen szavazott, amit a kampányban képviseltek. Nagy-Britannia szempontjából a legsúlyosabb belpolitikai válságot mégis a skót függetlenség kérdése okozhatja, amely a Brexit-szavazás után 24 órán belül a napirendre került. A következő egy-két év újabb függetlenségi népszavazást hozhat, és ez nagyon könnyen Nagy-Britannia végét jelentheti.
MN: Az EU előtt két forgatókönyvet látnak az elemzők. Sokak szerint az euroszkepticizmus erősödését, dezintegrációt hozhat a Brexit. Mások úgy látják, egy az integráció mélyítését hagyományosan ellenző nagy tagállam kiválása lehetőségeket is rejt magában.
| ||
BNA: Sajnos mindkét forgatókönyv megvalósulására van esély. Úgy látom, arra mindenképpen lesz kísérlet, hogy új lendületet adjanak az integrációnak, leginkább az eurózóna vonalai mentén. Ez szentesítheti a kétsebességes Európa képét. A római szerződés jövő márciusban esedékes 60. évfordulójához időzítve egyébként is megindult az ötletelés arról, hogyan lehetne újra lendületet adni a válságban lévő integrációnak. Az erről való gondolkodás a Brexit hatására fel fog erősödni. Az európai integráció motorjainak számító tagállamokban – Németországban, Franciaországban, a Benelux államokban, talán Olaszországban is – arra a következtetésre juthatnak, hogy a jövőbeli válságokat akkor tudják elkerülni, ha ebben a körben szorosabbra vonják az együttműködést. Aki jön velük, az jön, aki nem, az marad az EU-ban, de a második vonalban, a periférián.
MN: Eddig is sokan tudni vélték, hogy 2020 után csökken majd a strukturális és kohéziós alapokon keresztül mozgatott pénzösszeg. A nettó befizető Nagy-Britannia kiválása felgyorsíthatja a folyamatot?
BNA: Semmiképp nem lett könnyebb az uniós pénzekből legtöbbet profitáló kelet-közép-európai országok helyzete. Már most is lehetett olvasni, hogy a britek kilépésével kieső összeget a nettó befizetőknek kell kipótolniuk. A befizető országok a most folyó költségvetési ciklus előkészítésekor is a csökkentés mellett érveltek, erősen kétséges, hogy 2020 után magukra vállalnak-e plusz anyagi terheket. Ennek direkt gazdasági hatása lehet a régiónkra.
MN: Az euroszkeptikus pártok vezetői rögtön saját győzelmükként értékelték az eredményt. Ők jól járnak ezzel, vagy ha kiderül, hogy az elszakadás nem is olyan könnyű és fájdalommentes, még veszíthetnek is?
BNA: Rövid távon azzal számolok, hogy az euroszkeptikus pártok tovább erősödnek. Geert Wilders Hollandiában előjött a hasonló népszavazás ötletével, Marine Le Pen deklarálta, hogy elnökké választása esetén fél éven belül kiírja az elszakadási referendumot. Az olasz 5 csillag mozgalom az euróról tartana népszavazást. A nyugat-európai euroszkeptikus erők inspirációs forrásként tekintenek a Brexit-referendumra. Érdemes azonban azt is hangsúlyozni, hogy Kelet-Európából nem hallani hasonló hangokat. Magyarországról sem, ami jól mutatja, hogy az utóbbi öt-hat év durva EU-ellenes kampányai ellenére a teljes magyar politikai elit az EU-n belül gondolkodik, néppárti fordulata óta a Jobbik is. Hiába elégedetlenek a kelet-európai országokban az unióval, hiába bírálják a brüsszeli bürokratákat, ha élére állítjuk a dolgot, az emberek többsége nem szimpatizál a kilépés gondolatával.
MN: Az ön által korábban valószínűsített kétsebességes uniót egyébként ellenzik majd a kelet-közép-európai vezetők, vagy inkább örülnek, hogy bizonyos kérdésekben békén hagyják őket?
BNA: Egyelőre úgy látszik, az első klubhoz való csatlakozás lehetősége mindenki számára fennáll majd. A kérdés az, ki hajlandó vállalni a mélyebb integrációval járó kötöttségeket. E tekintetben vannak kétségeim, mivel a mi régiónkban is erős és jól látható politikai hasznot hajt a nemzeti szuverenitás retorikája.
MN: A Brexit eredménye befolyásolhatja az őszi magyar népszavazás európai megítélését, súlyát?
BNA: A magyar népszavazás eddig is nagy visszhangot váltott ki Európában, de mindenki elsősorban belpolitikai eszközként tekint rá, aminek nincsenek a Brexit-referendumhoz hasonló következményei. A kampányban várható erős brüsszelezés, a komoly euroszkeptikus üzenetrendszer ugyanakkor vezethet konfliktusokhoz. Orbán Viktor Daily Mailben elhelyezett, bennmaradást pártoló hirdetése elsődlegesen hivatkozási alap, amire lehet majd mutogatni, ha a kampány előrehaladtával uniós kritikákat kapna a magyar kormány. Persze a britek bennmaradását azért is támogathatta Orbán, hogy a „nemzetek Európája” koncepciót ne csak néhány, az EU perifériáján elhelyezkedő volt szocialista tagállam szajkózza, hanem legyen egy befolyásos, nyugat-európai támogatója is. Ez a szövetséges most elveszni látszik.
