Amerikai elnökválasztás

A vesztesek között

szerző
Kakuk György
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Három emelet mélyen, ifjú republikánus aktivisták meg nagyon fontos republikánus sajtósok között, Washingtonban. Beszámoló az elnökválasztás napjáról.

Végül is meglepetés csak itt történhet, ráadásul légkondicionálás is van - mondogattam magamban, amikor már másodszor tévedtem el a washingtoni Hotel Renaissance igazi amerikai rengetegében, és a nagyon valószínűtlen meglepetésen kívül érdekes szempont lett ez a légkondicionáló, ami az idei év időjárásának lehetetlenségére utal, milyen lehet most lent délen, Arkansasban, biztosan jó, na jó, unalmas is meg melegebb, mint itt, volt is egy erőtlen kísérletem a lejutásra, az utolsó ajánlat szerint 950 amerikai dollárt kért volna az egyik légitársaság egy darab jegyért, ami tulajdonképpen megfontolásra sem alkalmas ajánlat, nem is beszélve arról, hogy ezeknek az európai társuk egy szintén légitársaság, vagy mi, hat napig nem bírta előkeríteni a csomagjaimat, nem tudom pontosan, honnan, szerintem ők sem nagyon, mert már azt sem igazán tudták, mit hazudtak korábban nekem arról, mi van a bőröndökkel, aktuálisan hol tartanak, így beszéltek előbb időjárásról, azután bizalmasan sztrájkról suttogtak, úgy, mintha csak nekem mondanák, aztán saját forrásból az a hír jött itthonról, hogy az új komputeres csomagosztályozó rendszer egész egyszerűen beszart ezeknél, még szerencse, hogy a választások a hetedik napon történtek, így lett sötét öltöny, nyakkendő, szóval elegancia, és már lenn is voltam három emelet mélyen, ifjú republikánus aktivisták meg nagyon fontos republikánus sajtósok között, akik éppen azzal voltak nagyon elfoglalva, hogy a színpadon jó lesz-e majd a világítás, ha eljön a nagy pillanat és Bob Dole odalép a mikrofonhoz, hogy szépen belebeszéljen, semmi fennakadás, hány láb, hány inch az elnökjelölt, jött az egyik sajtós, talán ennyi volt a dolga: tudta a méreteket, milyen magasra kell a mikrofont meg a két üveglapos írásvetítőt beállítani, mert

ha jön Bob Dole,

akármi lesz is, fontos dolgot fog mondani, ha majd jön, este, merthogy ekkor még csak délelőtt volt, akinek nem jutott a teremben a jó helyből, az mehetett egy másikba, ahol a legizgalmasabb, ott középen a fűszeres csirkeszárny meg a sajttál volt, aztán mégis, körben a fal mellett álltak a kamerák itt is, és most lehetne statisztikázni arról, hány tévétársaság meg rádió meg lap volt itt, meg mennyi kilométer kábelt húztak rettenetes összevisszaságban ezen a nagy báltermen keresztül, hányan dolgoztak ennek a show-nak az egyenes közvetítésén, pedig hát ez a vesztesnek a központja, az volt délelőtt, amikor még a konnektorok lázas keresése, lámpaigazítások, kint a ház előtt parabolaantennák felállítása folyt, és az maradt este is, amikor szép dombornyomású meghívóval érkeztek a párthoz közel álló amerikai családok, önkéntesek, meg mit tudom én, még kik, akiknek egyetlen dolguk volt: megtölteni ezt a nagy báltermet, megtöltötték, este hat után, amikor visszatértem ebbe a hotelrengetegbe, már kérték a meghívókat, nézték a nyakba akasztott kártyákat (a sárga nyert), és csak mérsékelten lehetett mozogni, ami érdekes volt, na persze, a lassú szemlélődés, az impressziók elmélyülésének kedvező helyzet, szépen folyni a tömeggel egyik helyről a másikra,

 

kampánypólók, baseballsapkák,

jelvények, rettenetes nyakkendők kirakva az asztalra, abszolút dömpingáron, meglepetésszerűen elhelyezett tévékészülékek, amelyekből hét óra előtt semmi érdemlegeset nem lehetett megtudni, és bizonyos beugrók, ahol - ez amolyan igazi amerikai csoda volt - dohányozni lehetett, kanapén ülve, fehér homokkal megtöltött álló hamutartók mellett, és hát ez, maga a dohányzás itt, Amerikában, összehoz embereket könnyedén, megvan rögtön a közös alap, a kitaszítottak akolmelege, a megvetettek titkos szolidaritása, nagy jót tettek ezekkel a nem is egészen zárt beugrókkal, akik szervezték ezt az egészet, a 7-es csatorna, az ABC helyi társasága, riportere Sam, egy afro-amerikai fickó, aki amikor belenéz a kamerába, egy, az ébrenlét és az alvás határán lévő embert formáz, szemhéjak nagyjából leeresztve, szemgolyó meg feltolva, azt magyarázza lelkesen: rettenetesen örül, hogy itt lehet Washingtonban, és ez tulajdonképpen Dole-nak köszönhető, aki nem ment vissza szülővárosába a nagy versenyre, merthogy akkor most

 

ott guggolna mindenki Russelben,

Kentuckyban, a búzaföldek közepén, amihez a legközelebbi szálloda is vagy ötven mérföldre van, ez meg itt mégiscsak Washington, ugye, és ez nem mindegy, YO (lefordítva: you know), ez Samnél amolyan kötőszó, aztán elhúzott vissza a szolgálati helyére, be a sűrűbe, mert már hét óra is elmúlt, és akkor elkezdődtek az igazi műsorok, amit itt a teremben meg a folyosókon dermedten néztek a republikánus amerikaiak, nem hittek a fülüknek meg a szemüknek, na jó, tudták ők, tudták, hogy valami ilyen lesz, de rögtön nyitásként ötvennyolc elektori szavazat Clintonnal, aztán nyolc állam után egyszer csak bejött egy Dole-nak is, de akkor az elnöknek már kilencvenöt volt, vagy valami ilyesmi, teljesen mindegy, huszonéves republikánus egyetemista lányok sóhajtoztak az egyik monitor mellett, Maryann Stanford másodéves történészhallgató meg Jane nevű barátnője ifjú konzervatív aktivisták meglepően hangzó sikamlós megjegyzéseket tettek Clintonra, én csak néztem rájuk, meg kérdeztem félhülyeségeket, már hogy miért nem jó, ha egy ilyen energikus fiatal pasi lesz újra az elnöke ennek az országnak, erre aztán elmondták, egyáltalán nem jó fej szerintük a Clinton, és szomorú, hogy az amerikai nőket meg tudta etetni a smart guy attitűddel, hogy milyen guy az elnök, erről nem vitatkoztunk, mert mire a végére értünk volna, már úgyis vége lett volna mindennek, igen gyorsan, úgy kilenc felé már eldőlt a verseny, Clintonnak 278 elektori szavazata volt, éppen nyolccal több, mint ami a győzelemhez kell, Dole meg ott állt úgy kilencvenöttel, de ez mindegy is, a zenekar épp a legjobbkor belevágott a Macarenába, az orrok meg

 

lógtak rendesen,

a videófalakon éppen Leon Panetta nyilatkozott élőben a CNN-nek az arkansasi kormányzó hivatalának épülete előtt, úgy vigyorgott, át a szemüvegén, hogy majd leesett a képernyőről, itt meg irigyen figyelték, jókor jött a helyi showman, aki felugrott a színpadra, belesüvített a mikrofonba, és valami elképesztő optimistán, ami igazán irigylésre méltó tulajdonsága volt ennek az embernek, lelket öntött mindenkibe, a szenátus meg a kongresszus legalább olyan fontos, mint az elnökség, ott pedig győzni fogunk, mondta, aminek ez a második fele igaz is volt, már ami a győzelemről szólt, a fontosság az erősen megkérdőjelezhető, de ezt ott és akkor a meghívott republikánusok készségesen elhitték, csak hát ők is tudták, ez így nem az igazi, a benti műsornak annyi eredménye legalább lett, hogy kint a folyosókon lehetett egy kicsit mozogni, például helyet változtatni, álltam, és a legközelebbi dohányzós beugrót kerestem, amikor valaki hátulról beleesett a nyakamba, merthogy megbotlott - de ez csak később derült ki -, ám előbb egy határozott mozdulattal letaposta a sarkamról a cipőt, én meg rögtön megbocsátottam, jobb lábbal letaposva tartva cipőm kérgét, mintegy otthoni papucs funkcióját kölcsönözve a nem olcsó darabnak, fűzésnek, pertlikötésnek, akkurátus mozdulatoknak nem volt akkor helyük, végül is szerencsés egy baleset, ha egy amerikai szenátor teszi ezt az emberrel, John McCain volt az, aki arizonai szenátor, és még néhány perccel a botlás előtt ott állt, és az NBC-nek nyilatkozott, most meg itt előttem, kérdeztem is, ha már így összeakadtunk, hogy csalódott-e, azt két részre bontaná, mondta, az elnökválasztás eredményét illetően igen, egy kicsit, de hát ott van a többi, a szenátus meg a kongresszus, ahol a republikánusok nyerők, és ez jó, a republikánusoknál mi lesz ezután, itt is jönnek-e a fiatalok, azt most még nem tudja, hát még az is meglehet, mondta, de aztán mennie kellett,

 

ennyit ért egy cipőletaposás,

nagy interjúhoz egy szerencsés kimenetelű gázolás szükségeltetik legalább, aztán fél tizenegyig igazából semmi, csak az eredmények a tévéből meg a zene meg a vigasztalódás a sörös- meg a whiskyspultoknál, úgy tíz után már elég nagy volt a várakozás, minden percben itt lehet, mondta az izraeli rádió igen csinos tudósítónője, csak úgy kerekítette fekete szemét, akkor már vagy húsz perce beélesített mikrofonnal álldogált a terem sarkában, jönnie kell most már Bob Dole-nak, tíz óra huszonegy, a helyi showman az ó-t jó hosszan elnyújtva be is konferálta, Bob Doooole a színpadon, ő meg nem tehetett mást, mint bejelentette választási vereségét, amúgy amerikaiul, I am still the most optimistic man in the United States, ami meglehet, csak hát innen, ennek az Európa nevű izének a búbánatosabb feléről nézve tök érthetetlen, bár jelentős optimizmusra adhat okot, hogy Dole simán végigcsinálta a kampány finisére kitalált kilencvenhat órás őrült rohanást, végiglátogatott vagy tizennégy államot, és ahol három kamionnál több parkolt, ott megállt, és beszédet mondott, Dole szenátor hát

 

mindent megpróbált,

pedig biztos tudta, hogy ez most nem fog összejönni, és nem elsősorban azért, mert azt még talán maga sem tudta, miért is akar ő elnök lenni, meg még azért sem, mert az elején nagyon akadozva indult ez a kampány, sem pénz, sem igazi párton belüli támogatás, hanem azért nem, mert ellenfelét jó passzban érte a gazdasági fellendülés, mindenekelőtt, de azért tisztelet ennek az öregúrnak, aki végül is az amerikai politika nagy öregje, állt már ő ott a győzelmi dobogón, persze hogy állt, 1972-ben Nixon és Ford mellett, legközelebbi munkatársa volt Richard Nixonnak, jól megvédte a vietnami háborút meg elnökét a Watergate-botrány alatt, meg úgy általában ez a fajta elkötelezettség lényéből fakad, és ő zárt le itt és most az amerikai politika történetében egy korszakot, vége a régi konzervatív pártnak, vége a háborús generáció politizálásának, lehet, hogy ott maradnak, ám befolyásuk minden bizonnyal nem lesz meghatározó sem a republikánusoknál, sem a politikában, és hát ennek a korszaknak a vége sokkal pontosabban meghatározható, mint az, hogy Dole mikor is kezdett el futni az elnökségért, futott, és nem értette az amerikaiakat, miért nem érdeklik őket a Clinton körüli botrányok, sem a Whitewater, sem az FBI-akták ügye, sem a többmilliós külföldi támogatások folyósítása a Demokrata Pártnak, nem értette, mi történt, aztán végül nem sokkal a vége előtt kifakadt, előbb lebaszta a liberális médiát, ez ismerős, ugye, aztán meg kiosztotta választóit is, akik az ő értelmezésében nem akarnak tudni arról, mi történik körülöttük, a Hotel Renaissance Grand Ballroomjának színpadáról úgy öt percet beszélt Bob Dole, és aztán lement valahova hátra, egy másik terembe, gondolom, itt meg őrjöngtek a közép-nyugati meghívottak, öt-hat Dole bedzzsel a zakójuk revertjén, még szerencse, hogy olyan szép széles volt mindegyiké, fért a jelvényből bőven, és hát nem vagyok biztos abban, értették-e, mi történt itten, aztán, amikor az asztalon,

 

igen, az asztalon,

a csirkeszárny meg a sajt hűlt helyén táncra perdültek néhányan, és a bálterem padlószőnyegén a többiek, szóval akkor, azt hiszem, már én sem értettem teljesen ezt az egészet.

Kakuk György

(A szerző a Magyar Rádió külpolitikai szerkesztője.)

szerző
Kakuk György
publikálva
1996/46. (11. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Legfrissebb Narancs

Interjú Bodolai Lászlóval
Kié lett az Index?
A fele tán igaz
Magyar–iráni atombiznisz
Ezt is megússza
Orbán és az Európai Néppárt
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...