A második világháború lezárulásának hetvenedik évfordulóját egyedül Moszkvában ünnepelték úgy, hogy az egykori borzalmak jelenvalóságát ma is érezhessük. A Vörös téren felvonuló több ezer katona, valamint a modern tömegpusztító fegyverek emlékeztettek rá: a totális eszmének ma is vannak hívei.
| ||
És hogy még véletlenül se érthesse félre a világ a mai orosz szándékokat, Vlagyimir Putyin elnök nemcsak a hetven évvel korábbi fegyvernyugvást idézte meg győzelmi hangsúlyokkal, hanem az 1939–1945 közötti iszonyat keletkezésének egyik fontos, gyakorlatilag nélkülözhetetlen előfeltételét: az 1939. augusztus 23-án megkötött, úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktumot.
Az orosz elnök a paktumról május 10-én egy a német kancellárral, Angela Merkellel tartott közös sajtótájékoztatóján beszélt, kérdésre válaszolva. Ám nem most először fogalmazott meg felmentő ítéletet a náci–szovjet megállapodásról, hiszen erre 2014 novemberében egyszer már – hasonló szellemben – kitért. Sőt, kulturális minisztere, Vlagyimir Megyinszkij nemrég „a sztálini diplomácia legnagyobb diadalának” nevezte a megállapodást.
Idézzük pontosan, mit mondott Putyin a paktumról május 10-én – Merkel őszinte megdöbbenésére: „A szovjet vezetők óriási erőfeszítéseket tettek, hogy létrejöjjenek a német nácizmussal szembeni közös ellenállás lehetőségei, és ismételt kísérleteket tettek arra is, hogy létrejöjjön egy európai náciellenes blokk. […] Amikor viszont a Szovjetuniónak egyedül kellett szembenéznie a hitleri Németországgal, igyekezett olyan politikát folytatni, hogy elkerülje a közvetlen konfrontációt. Ennek lett egyenes következménye a Molotov–Ribbentrop-paktum. Egyetértek tehát a kulturális miniszterrel abban, hogy ennek a paktumnak, a Szovjetunió biztonsága szempontjából igenis volt értelme.”
| ||
Ez az érvelés akár racionálisnak is tűnhetne, ha nem tudnánk a következőket: Moszkva mindent megtett, hogy a nyugati országok demokratikus baloldalát – elsősorban a szociáldemokratákat, de nem csak őket – a német nácizmus felfutó időszakában (1933–1939) kivéreztesse. Konkrét szerepe volt abban, hogy az olasz baloldal összeomoljon, s Itáliában Mussolini kerüljön hatalomra. Azt is tudjuk, hogy a német kommunistákat a Komintern utasította: az igazi ellenség nem Hitler, hanem a szociáldemokraták, és ennek tudatában vívják osztályharcukat.
Másrészt 1941. június 22-én, a Szovjetunió elleni náci támadást megelőzően Sztálin nem hogy kereste volna az együttműködést, de egyenesen elzárkózott minden olyan kezdeményezéstől, amely lehetővé tett volna egy átfogó európai összefogást a hitleri Németország ellen. Mi több, rendületlenül szállította a nyersanyagot Németország azon háborújához, amelyet 1940-ben Nagy Britannia, Franciaország és mások ellen folytatott. Számos, a Szovjetunióba menekült német kommunistát, sőt zsidókat is Sztálin közvetlen utasítására kiadtak az oroszok a Gestapónak.
És hogy a Szovjetuniónak egyedül kellett volna szembenéznie a náci Németországgal? Ugyan! London szörnyű bombázása, Franciaország lerohanása jóval azt megelőzően megtörtént, hogy keleten akár egyetlen puskalövés is eldördült volna – leszámítva persze Lengyelországot, ahol Hitler és Sztálin csapatai vállvetve irtották a lakosságot. A Baltikumban, Hitler hallgatólagos engedelmével, az oroszok ugyanazt tették – egymaguk. A Bug folyónál Guderian német tábornoknak barátságosan kezet nyújtó Szemjon Krivosein szovjet tábornok arra biztatta náci kollégáját, hogy miután elfoglalták Londont, okvetlenül ugorjanak be hozzá Moszkvába. Huszonkét hónap múlva a németek éltek is az alkalommal, még ha Krivosein pontosan nem így gondolta is a dolgot (lásd Roger Moorhouse: The Devils’ Alliance. Hitler’s Pact with Stalin, 1939–1941).
A szovjet háborús felelősségvállalás szempontjából 1945 óta Lengyelország lerohanása és Kelet-Európa felosztása számított viszonyítási pontként, ma pedig – az ismeretek teljes birtokában – végérvényesen a legfontosabbnak. A Molotov-Ribbentrop paktumnak volt ugyanis egy záradéka, amely egyrészt lehetővé tette Németországnak, hogy a Szovjetunió részéről biztonságban tudhassa magát, s egyfrontos háborút folytathasson a Nyugat ellen. Másrészt a záradék olyan geopolitikai-területi előnyöket juttatott Sztálinnak, amelyek nemcsak a második világháborús időszakban, de az azt követő évtizedekben – 1989-ig – megmaradtak nyomasztó politikai realitásnak.
És ez az, amit ma Putyin visszasír.
Ennek szellemében a mai orosz elit, immáron nem a kommunista ideológia, hanem a leplezetlen orosz nacionalizmus alapján igyekszik jussát Kelet-Európában érvényre juttatni. A balti államokra gyakorolt nyomás, a grúziai és az ukrajnai háborús események, a moldvai befagyott konfliktus újraélesztése mind-mind egyazon érvrendszer alapján kap Moszkvából visszaigazolást. Ennek az érvrendszernek a neve: „Molotov–Ribbentrop-paktum”. Putyin nem egyszerűen azért igyekszik meghamisítani a történelmet, hogy ezzel a legnagyobb szovjet szégyenből mintegy kimossa az orosz utókort, hanem azért is, hogy életben tartson egy geopolitikai valóságot, amelyet egykoron Hitler és Sztálin szentesített.
A szerző a DK elnökségi tagja
