A délkelet-ázsiai ország demokratikus átalakulásának előmozdítására 1994-ben jött létre a Soros György által nem sokkal korábban létrehozott New York-i Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) keretében a Burma Project. A programot Maureen Aung Thwin irányítja, aki nemrég Budapesten járt. Ekkor kérdeztük a burmai helyzetről, a diktatúra működéséről, az ország kilátásairól.
Magyar Narancs: Mi történt Burmában az elmúlt hetekben, a nagy letartóztatási hullám után?
Maureen Aung Thwin: A kormány feltehetően abban a hitben élt, hogy margóra szorította Aung San Suu Kyi-t és a pártját. Maga a tény, hogy az NLD kongresszust hívott össze, egyfajta kihívást jelentett, és ezt a helyzetet a kormány túlreagálta. A letartóztatottak nem tettek semmit, nem is emeltek vádat ellenük, hiszen csak feltételezni lehetett, hogy ott akarnak lenni a kongresszuson.
MN: Olyan embereket vittek el, akik annak idején parlamenti mandátumot szereztek a választáson.
MAT: Valóban, nagyrészt őket fogták el, de rajtuk kívül több fiatalt is. Hangsúlyozták, hogy nem letartóztatásról, hanem őrizetbe vételről volt szó, egy vendégházban tartják őket fogva, mert a kongresszussal veszélyeztetnék a helyzet stabilitását. És ez azért túlzott reakció arra, hogy néhány ember találkozóra gyűlik össze egy házban.
MN: De ez azért mégsem egy egyszerű találkozó volt...
MAT: Valóban, egy politikai párt gyűléséről volt szó, de a kormány túllőtt a célon. Megtiltották Suu Kyi-nek, hogy beszéljen az emberekhez, amit ő nem vett tudomásul. Az emberek továbbra is összegyűltek a házánál, a fenyegetések ellenére is. És ezután a kormány visszatáncolt, ami taktikai hiba volt. Igaz, nem is tehetett volna mást. Az erőszak kockázatát nem akarta vállalni.
MN: Tulajdonképpen miért nem? Nem ez lett volna az első eset.
MAT: Túl sok minden forgott kockán. A legfontosabb: most fordult elő első ízben, hogy ázsiai országok is szót emeltek a letartóztatások ellen.
MN: Nem éppen nagy számban.
MAT: Nem, de a legfontosabbak igen: Japán és Thaiföld. És ezek a legfontosabb befektetők Burmában. Különösen fontosnak éreztük, hogy a thaiföldi kormány fenntartásait a hadsereg sem relativizálta, hanem hallgatott. Márpedig a burmai kormány figyel erre, hiszen veszélybe kerülhet az ASEAN-tagsága. És veszélybe kerülhet az idegenforgalom.
MN: Tagja lesz Burma az ASEAN-nak?
MAT: Igen. Most megfigyelő státusa van az országnak, és akár már két éven belül is taggá választhatják. De a szervezetet természetesen aggasztja, hogy olyan tagországa legyen, ahol instabilitás uralkodik.
MN: Kína nem foglalt állást a letartóztatásokkal kapcsolatban.
MAT: Ez így van. 1988-ban Peking nagyon gyorsan megszólalt, amikor a hadsereg szétverte az ellenzéket. Akkoriban számos nyugati ország és Japán is leállította a segélyeket, Kína viszont bejelentette, hogy fenntartja a baráti viszonyt.
MN: És a másik nagy szomszéd, India?
MAT: Azt hiszem, erkölcsileg a demokratikus mozgalom mellett állnak, hiszen a világ legnépesebb demokratikus országáról van szó, és erre büszkék. Suu Kyi édesanyja annak idején nagykövet volt Indiában, ő maga is ott nőtt fel. A legkülönfélébb pártállású politikusok támogatják, Nehru-díjjal is kitüntették, ami nagyon idegesítette a burmai kormányt.
MN: Vannak-e kapcsolatok a burmai ellenzék és a különféle nemzetiségek között?
MAT: Igen, vannak. Épp most jártam a thai fővárosban, ahol a nemzetiségek képviselőivel is találkoztam. 1988 óta felismerték a nemzetiségek, hogy együtt kell működniük az ellenzékkel.
MN: Nem vagyok benne biztos, hogy valamennyi nemzetiségnek érdekében áll egy demokratikus rendszer létrejötte. El tudom képzelni, hogy például a kábítószer-termelő vidékek lakossága jól érzi magát a mostani helyzetben.
MAT: A kormány fegyverszünetet kötött a karenek kivételével valamennyi nemzetiséggel. Ezek között vannak kábítószer-termelő népcsoportok is. A megegyezés lényege, hogy a kormány nem szól bele az életükbe, ők viszont nem fognak fegyvert és nem politizálnak egymással. Ugyanakkor a fegyvereiket megtartották, tehát a harcok bármikor újra kirobbanhatnak. Tény, hogy a kábítószer-termelés 1988 óta drámai módon fokozódott. Beszéltem például a - szintén drogtermelő - wa nemzetiség képviselőivel, akik úgy nyilatkoztak, hogy szívesen lemondanának erről a tevékenységről, ha lenne valami más forrásuk a fejlődéshez.
MN: Ismereteim szerint a burmai katonai rendszer valami sajátos keverékideológiát alakított ki magának. Mi ez?
MAT: Ez az, amit úgy hívnak, hogy a szocializmus burmai útja, és akkor hirdették meg, amikor 1962-ben a hadsereg vette át a hatalmat. A marxizmus és a buddhizmus elegyítéséről van szó. A mostani junta azonban hatalomra kerülésekor elhatárolódott a szocializmustól.
MN: Ugyanakkor Aung San Suu Kyi-t az imperializmus ügynökének nevezik.
MAT: Mindez főleg a szavak szintjén zajlik. A szocializmustól is szavakban határolódtak el, a tényleges változások jelentéktelenek. Vannak ugyan új rendelkezések a piaci nyitás érdekében, de a befektetőknek elsősorban azt kell tudniuk, hogy miért kinek fizessenek. Csak beszélnek a piacgazdaságról, a valóság nem ez.
MN: Miért érdeklődnek a beruházók mégis az ország iránt?
MAT: Ez sem egyértelmű. Úgy látom, hogy a beruházók főként idegesek. Sokan vannak, akik megjelentek Burmában, aztán ismét kivonták a tőkéjüket. Az egyetlen komolyabb cég, amely bent van az országban, a francia Total olajtársaság és a vele partneri viszonyban álló kaliforniai Unical. A távozók - főleg amerikai cégek - a fogyasztói nyomás, a bojkottfenyegetések hatására vonultak ki, mint például a Pepsi-Cola. Azok, akik mégis maradnak, elsők akarnak lenni, hiszen egy természeti kincsekben igen gazdag és még kiaknázatlan országról van szó. Itt vannak a világ legbőségesebb tikfatartalékai, a legnagyobb érintetlen trópusi őserdő. Kőolaj, földgáz - és természetesen olcsó, írástudatlan és alulfizetett munkaerő.
MN: Gondolom, hozzátartozik az ország vonzerejéhez az az esély is, hogy előbb-utóbb mégiscsak kialakul egy demokratikus rendszer.
MAT: Csakhogy minél több a külföldi beruházó, annál tovább kell várni erre. Hiszen a pénz végső soron a rendszert támogatja. Még valami: minden bizonnyal vannak olyan beruházók, akik eleve jónak tartanak egy szilárd katonai kormányzatot. Itt van például Szingapúr, amely szintén diktatórikus rendszer, és sok pénzt ruház be Burmában. Azt hiszem, ők valójában elfogadják, hogy itt is diktatúra van. A burmai vezetés voltaképpen a kínai és a szingapúri rendszer egyfajta keverékét szeretné kialakítani: szabaddá tenni a gazdaságot, de fenntartani a politikai uralmat. Igazából azonban nem nyitották meg a gazdaságot.
MN: Már csak azért sem lehet valódi piacgazdaságról beszélni, mert egyes építkezéseknél még kényszermunkát is alkalmaznak.
MAT: A vidéki lakosság bizonyos értelemben jobban szenved, mint a városiak. A hadsereg egész falvakat telepít át, és például útépítéseknél valóban alkalmaznak kényszermunkát. Úgy például, hogy megkövetelik a családoktól, hogy mondjuk egy hónapon keresztül minden napra biztosítsanak egy vagy két munkaerőt csővezeték- vagy útépítéshez. Az emberek elvileg ki is vásárolhatnák magukat, de ehhez nincs pénzük. Sokan menekültek emiatt a határon át Thaiföldre. Lényegében egyfajta adó ez, ami az adatokban természetesen rejtve marad, amikor a vezetés az évi hatszázalékos növekedéssel dicsekszik. Hatalmas aránytalanság van a katonai és például a szociális kiadások között. 1988 óta a hadsereg a háromszorosára duzzadt, pedig nincs külső háború, és a nemzetiségekkel fegyverszünet van.
Visszatérve a kényszermunkára: szakszervezeti kezdeményezésre januárban az Európa Tanács is vizsgálatot indított az ügyben. Az Európa Parlament által elfogadott kereskedelmi előírásokhoz csatlakozik egy szociális klauzula, amely leszögezi, hogy bizonyos esetekben - és ilyen a kényszermunka alkalmazása is - nem kaphat vámkedvezményeket az érintett ország. Burmával szemben épp mostanában hoztak ilyen intézkedést.
MN: Mondana néhány szót a Burma Project munkájáról?
MAT: Negyven-ötven programot finanszírozunk világszerte - nagyrészt a környező országokban, Thaiföldön és Indiában. Burmában természetesen nem lehetünk jelen, bár itt is fut néhány kisebb programunk. Részt veszünk egy burmai nyelvű ellenzéki rádióállomás finanszírozásában. A műsorokat Norvégiából, Oslóból sugározzák. Támogatunk egy Bangkokban megjelenő ellenzéki napilapot, amely bejut az országba is. Akit rajtakapnak ezzel az újsággal, évekre börtönbe kerülhet. Képzési programjaink vannak burmai diákok számára. Ezekben elsősorban menekültek vesznek részt, de igyekszünk olyanokat is taníttatni, akik később visszatérhetnek az országba.
MN: Hogyan látja az átalakulás esélyeit?
MAT: Bizakodom, bár tudom, hogy a junta nem fog önként visszavonulni a hatalomból. De még a katonai vezetésen belül is vannak mérsékelt erők, akik változásokat szeretnének. Aung San Suu Kyi nincs már házi őrizetben, bár az ország, ahol él, változatlanul rendőrállam. Furcsa módon ezzel együtt meglehetősen szabadon élheti az életét. Van telefonja, nyilatkozhat a külföldi rádióknak, és amit elmond, azt azután visszasugározzák az országba. A kormány természetesen zavarni próbálja ezeket az adásokat. Nincs szabad sajtó, a lapokat, de még a dalszövegeket is cenzúrázzák, úgyhogy az embereknek meg kellett tanulniuk a sorok között írni. Ismerek egy lapszerkesztőt, aki kiutazhatott az országból. Találkoztam vele, és ő az állatok jogairól akart anyagot kérni tőlem. Először megdöbbentem, de aztán rájöttem: hiszen ha nem szabad írni az emberi jogokról, az állatok jogairól kell cikkezni.
Optimista vagyok azért is, mert az információk áramlanak: telefon, Internet. Turisták jönnek az országba, és az értelmesebbek aztán a tényeknek megfelelően mondják el, amit tapasztaltak. Maguknak a katonai vezetőknek a gyermekei mind külföldön tanulnak. A feketepiacon bárki megvásárolhatja Aung San Suu Kyi hétvégi beszédeinek a videó- és hangfelvételeit. Manapság, a kilencvenes években már nem zárkózhat magába egyetlen ország sem.
