Az ENSZ hivatalos meghatározása szerint éhínségről akkor kell beszélni, amikor tízezer ember közül naponta legalább két felnőtt vagy négy gyerek hal meg, mert nem jut táplálékhoz. Jelenleg öt szomáliai (az ország déli részében, Etiópia, Kenya és az Indiai-óceán között elhelyezkedő) régió számít ilyen értelemben éhínség sújtotta területnek, ahol viszont már hatra emelkedett a tízezer emberből naponta éhen haló gyerekek száma - már amennyiben egyáltalán lehetséges statisztikai adatokhoz jutni az országban, ahol húsz éve nincs működő központi kormány, és vallási színezetű, illetve klánháborúk dúlnak megállás nélkül.
Ezt az országrészt alapvetően a Sebab nevű iszlamista szervezet tartja uralma alatt, az átmeneti szövetségi kormány csapatai lényegében tehetetlenek vele szemben, az Afrikai Unió békefenntartó haderejét, az AVISOM-ot pedig nagyjából leköti, hogy megvédje magát a kormányt. Az utóbbit meg a jelek szerint saját belső ellentétei kötik le: ezekben a klánok pozícióharcai csapódnak le. Az elmúlt hétvégén az AVISOM egyszer már bejelentette, hogy sikerült kifüstölnie a Sebabot Mogadisuból, egy nappal később viszont az iszlamisták közölték, hogy csak átcsoportosították az erőiket, és már vissza is tértek a fővárosba.
Egyébként immár maga Mogadisu is az éhínség sújtotta területek közé tartozik - a biztos éhhalál elől menekülők egy része (tízezrekről van szó) ugyanis ide gyűlt össze segítség reményében. Ebből a szempontból akár mindegy is lehetne, hogy ki az úr a városban, csakhogy a Sebab a közelmúltig azt az álláspontot képviselte, hogy márpedig éhínségről szó sincs, és erre hivatkozva nem engedte a nyugati segélyszervezeteket a rászorulók közelébe. Nehezítette a helyzetet - sőt egyes vélemények szerint a segítségnyújtás legfőbb akadályát jelentette -, hogy az Egyesült Államok szigorú szankciókat vezetett be azokkal a segélyelosztó szervezetekkel szemben, amelyektől az amerikai adományok valamilyen módon - például erőszakkal vagy zsarolás útján - az al-Káidával állítólag szoros kapcsolatban álló iszlamisták kezére kerültek. Most már ez a szabályozás is enyhült, a Sebabon belül pedig jelenleg is vita folyik a kérdésben a radikális (akik például betiltották a védőoltásokat, mondván, hogy ezekkel akarja a Nyugat elveszejteni a szomáli gyerekeket) és a pragmatikus vezetők között. Az utóbbiak immár tudják, hogy amúgy is nehezen megítélhető, de aligha túlzott népszerűségük fenntartására megy ki a játék - ezzel magyarázható, hogy Baidoa városában például már engedélyezték repülőn érkező segélyszállítmányok kiosztását. A radikálisok ezzel szemben továbbra is ellenségesek a "keresztény segélyszervezetekkel" és "hátsó szándékaikkal" szemben.
A menekülők jelentős része azonban Kenyába, illetve Etiópiába tart a túlélés reményében - olyan, határ menti országrészekbe, ahol a helyi lakosság is szükséget szenved az aszály miatt. A Sebab egységei több helyen megpróbálják az útjukat állni - kevés sikerrel. Az olykor többhetes gyaloglást nem mindenki képes éhezve elviselni, a legyengülteket sorsukra hagyják. Kenyában a legnagyobb menekülttábort 90 ezer emberre méretezték, de már legalább 370 ezren laknak benne és a környékén. A két szomszédos ország a nemzetközi ösztönzés hatására fogadja be az érkezőket, akiknek az ellátását a segélyszervezetek biztosítják - a pillanatnyi állapotok szerint a kelleténél jóval kevesebb magán- és állami adományból. Ezt részben a válságos időkkel magyarázzák, részben azzal, hogy a média nem képes kellőképpen bemutatni a helyzet drámaiságát, hiszen Szomáliából tudósítani nem életbiztosítás.
Aszály, árak, háború
A katasztrófa közvetlen kiváltó oka az aszály, amely időről időre eddig is sújtotta a térséget, és a helyzet a globális felmelegedés hatására csak rosszabbodni fog - állítják egyesek. Más vélemények szerint viszont egyáltalán nem biztos, hogy a kelet-afrikai klímát befolyásoló, a nedves légtömegeket innen még keletebbre "szívó" La Ni–a meteorológiai jelenség a jövőben erősödik, sőt vannak klímamodellek, amelyek több esőt jeleznek előre a térségben a következő évtizedekre. De hiába működnek és fejlődnek a korai időjárás-előrejelző rendszerek, ha az emberek (egyelőre?) nincsenek abban a helyzetben, hogy megelőző lépéseket tegyenek a szárazság hatásainak enyhítésére. Az érintett lakosság túlnyomórészt nomád állattenyésztő, bár éppen Szomáliában egy olyan területen is éhínség pusztít, amely korábban az egész országot ellátta gabonával (főleg a különösen szárazságtűrő szorgummal). Nem csupán most, hanem már korábban, a polgárháború elől menekültek el sokan a térségből. Az előrejelzések szerint ősszel esőkre lehet számítani, de az eltávozottak aligha térnek addig vissza, hogy nekiálljanak vetni a jövő tavaszi aratás reményében. Ehhez például vetőmag kellene, élelmiszer-tartalékok és eszközök, nem is szólva valami minimális vízgazdálkodásról az újabb szükséghelyzet enyhítésére. Ez utóbbi téren egyébként főleg Etiópiából számolnak be sikerekről a segélyszervezetek - megjegyezve, hogy ezáltal sikerült is enyhíteni az aszály következményeit. Relatíve mindenképpen, hiszen a gyors ütemben emelkedő (lényegében megduplázódott) lélekszámmal szemben az alultápláltak száma nagyjából annyi, mint húsz évvel ezelőtt. A népesség növekedését mint problémát nem nagyon szokás emlegetni a mostani szükséghelyzettel kapcsolatban, pedig a legeltető nomádokkal együtt az állataik is sokkal többen lettek, ami kiélezi a földművelők és állattartók ellentéteit (lásd Szudánban a dárfúri konfliktus esetét), és hozzájárul az élelmiszerárak emelkedéséhez. Ez utóbbi is említést érdemel az éhínség okai sorában: Etiópiában az egy évvel ezelőtti árhoz képest 85 százalékkkal drágult a búza, Kenyában a kukorica a tavalyi ár duplájába, a szorgum két és félszeresébe kerül. A szükséghelyzetre és a menekültek áradatára való tekintettel (netán lobbinyomásra?) a kenyai kormány feloldotta a génmódosított kukorica étkezési célú behozatalának tilalmát, hogy olcsóbban juttathassa táplálékhoz a rászorulókat.
Ami a szomáliai állapotokat illeti, addig gondolni sem érdemes a mostani és majdani aszályok hatásainak enyhítésére, amíg a polgárháborús helyzet fennmarad. Az eddigi külső - a 90-es évek elején amerikai, tíz évvel később etióp - beavatkozások nem pacifikálták az országot, és úgy tűnik, a létét kizárólag a nemzetközi támogatásnak köszönhető átmeneti kormány is kudarcra ítéltetett. Most van, aki abban reménykedik (például az AVISOM ugandai első embere), hogy az éhínség az eddigi rossz tapasztalatok ellenére is fellépésre készteti a külvilágot. Mások (mint az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet egyik tagja) ellenkező előjellel vélekednek erről az eshetőségről.
