Munkatársunk éppen Molenbeekben volt, amikor elkezdtek lőni, majd elfogták a legkeresettebb európai bűnözőt, Szalah Abdeszlamot.
Ajánlom
Mikor befordultam a sarkon, a kissrác előrántotta és többször elsütötte játékpisztolyát, én pedig úgy hátráltam vissza a másik utcába, mint aki kísértetet látott. A sötétedéskor az utcán játszó gyerekek még nem tudhatták, hogy fél órával ezelőtt és néhány utcával odébb a belga rendőrség speciális alakulata lábon lőtte és őrizetbe vette Európa legkeresettebb bűnözőjét, a leghírhedtebb élő terroristát, Belgium hivatalosan is első számú közellenségét. Mire idáig eljutottam, már két napja bolyongtam Molenbeekben, és próbáltam megérteni, mitől vált ez a látszólag ártalmatlan környék a dzsihadista terror központjává.
Nem ezért jöttem pedig, hanem hogy egy hosszú hétvégén keresztül újcirkuszi előadásokat nézzek. De amikor az indulás előtti napon megnéztem, hol is lesz pontosan a szállásom, valami megmozdult bennem. Molenbeekről tudtam, hogy az iszlamista terror európai bölcsőjeként emlegetik, a nyugati sajtó rengeteget cikkezett róla a novemberi párizsi támadások után. Nem is csoda, hiszen nehéz elsőre feldolgozni, hogy Európa közepén, az Európai Parlamenttől negyedórányira van egy kerület, ahová a terroristák fegyvert venni járnak. Már ha nem eleve ott élnek. Legyen szó egy tálibellenes afgán vezető meggyilkolásáról, a madridi vonatrobbantásról, a brüsszeli zsidó múzeum előtti lövöldözésről, az Amszterdam–Párizs járat kalasnyikovos merénylőjéről vagy a Charlie Hebdo utáni, kóser bolt elleni támadásról, „szinte mindig Molenbeekbe vezetnek a szálak”. Ezt maga a belga miniszterelnök mondta tavaly novemberben, belügyminisztere pedig egyenesen azt nyilatkozta, hogy nem tudják kontrollálni a területet.
A szerző fevételei
Belgiumban a legmagasabb a Szíriában harcoló dzsihadisták aránya, de ennél a statisztikánál sokkal nagyobb figyelmet kapott, hogy a novemberi párizsi terrorakció főszervezője és több másik tagja mellett az egyetlen életben lévő elkövető, Szalah Abdeszlam is molenbeeki. Azóta egyes cikkek már „no-go” zónaként emlegetik a kerületet, vagyis olyan helyként, ahová a rendőrség nem mer vagy nem akar bemenni, és ezzel a fehér bőrű polgároknak sem érdemes próbálkozniuk.
Ezek után némi aggodalommal láttam neki a környék felfedezésének. Amit találtam, annak semmi köze nem volt a rémképekhez. Nem túl releváns asszociáció, de azért az irányvonalat érzékelteti, hogy több ponton Spanyolországra emlékeztetett: éppen sütött a nap, az utcán sokan álldogáltak és üldögéltek; több volt a kosz, mint Nyugaton általában, de semmi vészes; a sok kis üzletben kedves, mosolygós eladók és így tovább. Volt néhány gyönyörű ház, és volt néhány ijesztő monstrum. A szomszédos, trendi kerülettől egy csinos csatorna választja el.
Nem az a Buda
Helyes parkok és aggasztó sikátorok. Csak legális mecsetből van 22. A legszembetűnőbb azonban a szegregáció: nőt fejkendő nélkül nem láttam, a teázókban pedig csak férfiak ültek. (Statisztikák szerint a lakosság 50 százaléka muszlim környezetből érkezik, egyes részeken ez az arány 70-80 százalék.)
És valahol itt kezdődnek a problémák: a régebbi és újabb bevándorlók eleve hátrányban vannak a tulajdonképpen három nyelv (francia, flamand, angol) ismeretét igénylő munkaerőpiacon, miközben a szegregáció gátolja a nyelvtanulást. A 100 ezer lakosú kerület Belgium legszegényebb része, itt a legnagyobb a munkanélküliség, az iskolák színvonala rossz. Nem indul túl nagy esélyekkel az életben, aki ide születik, a kétségbeesés és a frusztráció pedig jó kiindulópont a radikalizációhoz. Ez azonban még mindig nem magyarázná Molenbeek kiemelt szerepét az európai dzsihádban, már csak azért sem, mert szegény muszlimok sok helyen élnek, az IS pedig jellemzően az internet segítségével toboroz, és internetet nem csak Molenbeekben lehet olvasni.
A fentiek mellett viszont a belga közigazgatás és igazságszolgáltatás felaprózottsága – lásd például az egymással alig kommunikáló tartományokat és rendőrkapitányságokat –, az ország terroristák számára kedvező elhelyezkedése, illetve a fegyvergyártás elterjedtsége és laza szabályozása is szerepet játszhatott abban, hogy Molenbeek ilyen pusztító hely lett. Novemberben a kormány fogadkozott, hogy „kitakarít” itt, majd decemberben már konkrét intézkedéseket jelentett be: az országos lépéseken túl – erősítik a hírszerzésüket, a rendőrség jogosítványai bővülnek – Molenbeekre külön kitértek. Növelik például a rendőri jelentétet, ezzel is megpróbálva visszaszorítani a piti bűnözést, a fegyvereket és a drogokat. Már csak azért is, mert utóbbi fogyasztása ezen a környéken belépő lehet a dzsihadizmusba, a terjesztése pedig annak anyagi hátterét biztosítja.
Mind együtt Molenbeekért!
Közben a helyi közösség próbálja lemosni magáról a stigmát. A helyi újság aktuális számának címlapján egy fénykép szerepel, amely a párizsi áldozatok iránti szolidaritási akción készült, és rajta a felirat: Mind együtt Molenbeekért! Meg akarják mutatni, hogy ők nem terroristák. E cél érdekében a brüsszeli önkormányzat olyan látványos, de kevéssé hatékony módszereket is bevetett, mint az utcákon felállított telefonok: ezekről helyi lakosokat lehetett felhívni, akik elmagyarázták, hogy Brüsszel nem is olyan veszélyes.
Péntek délutánra én is erre jutottam, nagyjából levetkőztem az ijesztőbb előítéleteim többségét, sőt meg is szerettem a környéket. Akkor először a szirénázó autókat hallottam a szállodai szobámból, aztán láttam a híreket, de beletelt tíz percbe, amíg rájöttem: a rendőrségi blokád, a lövöldözés, a rejtélyes robbanások – mindez két sarokra tőlem történik.
Felmentem az erkélyre, és azt láttam, hogy a lövöldözés utcájának elején háborítatlanul fociznak a srácok, a felettük köröző helikopter sem zavarja őket.
Mire a helyszínre értem, már elszállították Abdeszlamot, de a segítőit csak később fogták el. Engem viszont jobban érdekelt, hogy mi történik ilyenkor a környéken, ezért körbesétáltam. Két kamasz a helyi művház ajtajában szinte a nyakamba ugrott, és először hadarva, majd értetlenkedésemet látva szép lassan, tagoltan elújságolták a nagy hírt, hatalmas mosollyal. Aztán futottak a helyszínre, ahogy többen mások is.
Láttam néhány fiatal férfit, akik ököllel törték be egy tudósító kocsi szélvédőjét. Mások azért voltak idegesek, mert a rendőrök nem engedték be őket az utcájukba, a lakásukba. Sokan izgatottnak tűntek, sokan mosolyogtak, a nagy többségen azonban nem látszott semmi. Néhány teázóban a híradót nézték, ahogy élőben jelentkezik a szomszédból, de a legtöbb helyen maradtak inkább a focimeccsnél.
Mikor visszamentem, már odaengedték a kíváncsiskodókat és a sajtót szinte közvetlenül a házhoz. A helyszínelés még tartott, de a lényeg már megtörtént: elfogtak öt embert, Szalah Abdeszlamot és négy segítőjét. A szakértők nagy várakozással tekintenek a kihallgatásukra. Az EU-csúcsról elviharzó belga miniszterelnök szerint ez „a demokráciáért folytatott küzdelem fontos lépése”. A belga és a francia elnök megbeszélése után Hollande rögtön kijelentette, hogy bízik Abdeszlam kiadatásában, és folytatják a terror elleni harcot. A török miniszterelnök a közös fellépés erejéről beszélt és a kurdokat ostorozta, és már Obama is rég gratulált, amikor a szomszédban lakó anyáknak még mindig az volt a fő sérelme, hogy nem mehetnek haza...
Ekkor hirtelen újabb durranás, mindenki idegesen pillantgat körbe, egy ideig mégse olyan sürgős a hazamenés. Rendesen félek, de nincs folytatása. Fehér ruhás helyszínelők mennek a házba, ahonnan a robbanások hallatszottak, ahonnan elvitték a leggyűlöltebb terroristát. És ami pont amellett a zöldséges mellett van, ahol tegnap almát vettünk. Azért jöttünk ide, mert meg akartam nézni a fő radikális mecsetként számon tartott Khalilt. Kívülről szinte semmi nem látszik, lefotóztam viszont a mellette lévő kereszteződést a zöldségessel, mert szépnek találtam, hangulatosnak. Nyilván Abdeszlamnak is onnan vitték az ételt aznap.
A mecset
És mellette a sarok
Éjjel
Ahogy sétálok haza, az egyik sarkon nagyobb csoport ember rohan felém. Félreállok, de pont mellettem lassítanak le, mindenki nevet, fejkendős asszonyok, férfiak, gyerekek együtt. Mi történt?, kérdezem szorongva. Kicsit megkergetett minket egy rendőrkutya, mondja egy lány, aztán tovább viccelődnek egymással. Franciául.
A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.
Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).
Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.
A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.
Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).
A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.
Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.
Andrej Babiš győzelmével elég szörnyű kormánya lesz Csehországnak, ám az ország továbbra is nyugatos demokrácia marad, bár most négy évig kicsit rosszabb hely lesz, mint volt.
Hiába tiltja a Facebook a politikai hirdetéseket, máris látjuk, a Fidesz kampánygurui hol keresik a kiskapukat az uniós szabályozás kijátszásához. A Fidesz az utolsó kistérségi álcivil gittegyletét is mozgósítani fogja, hogy fenntartsa a zajt.
Nem „beépített” tiszás aktivisták játszanak Stirlitzet a Fideszben, hanem kormánypárti tényezők informálják a rivális párt vezetését. Ellenőrizhetetlen, de nagyon is életszerű értesülések szerint mindez egyre nagyobb idegességet okoz Orbán környezetében.
A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.
Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.
