Magyar Narancs: A kormány és a tüntetők közötti folyamatos összecsapásokban immár több mint százan haltak meg, a sérültek száma meghaladja az ezret. Ez már a polgárháború lenne?
Dany Bahar: Nem nevezném annak, hiszen nem két, nagyjából egyenlően erős fél harcol egymás ellen. A helyzet az, hogy a kormány a saját, jórészt fegyvertelen lakossága ellen indult, az ellenzék pedig nem fegyveres felkelést akar, hanem demokratikus változást, a lakosság jelentős része békésen tüntet az utcákon az elnyomó kormány ellen. Az áldozatok jelentős része fiatal tüntető, köztük rengeteg tinédzser, akiket szerencsétlenül találtak el a könnygázgránátok, vagy lelőttek a rendőrök.
MN: Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezetője nemrégiben mindkét oldalt elítélte az erőszak miatt.
DB: Az EU politikusainak nagy része, valamint Svájc és az Egyesült Államok is felismerte, hogy az ország élén álló szűk kör próbálja elnyomni a változást akaró többséget – Corbyn ennek ellenére azt a látszatot próbálja kelteni, mintha két egyenlően erős fél harcolna egymással. A Munkáspárt vezetője nehezen tudja elfogadni, hogy Venezuelában a baloldal az elnyomó.
MN: Van-e bárki az országban, aki képes lenne felvenni a harcot a kormánnyal?
DB: Persze, hogy van. A legtöbb felmérés azt mutatja, hogy a kormánynak még húszszázaléknyi támogatottsága sincs. Ha most tiszta és szabad választást tartanának, akkor azt a kormány minden valószínűség szerint elveszítené. Ezért is próbálja Nicolas Maduro elnök megakadályozni, hogy bármiről is szavazhasson a nép. Miután Hugo Chávez 2013-ban meghalt, Madurót megválasztották elnöknek, ám 2015 decemberében már az ellenzék nyerte a parlamenti, azaz a nemzetgyűlési választást, a Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) pártszövetség a 167-ből 99 helyet szerzett meg. Azóta nem is tartottak semmilyen szabad választást, holott tavaly kormányzókat és polgármestereket is kellett volna választani. Ráadásul egy népszavazást is kellett volna tartani arról, hogy a nép megbízik-e még az elnökben, de Maduróék nyomást gyakoroltak a bíróságokra, hogy ellehetetlenítsék ezt a kezdeményezést. (Az ellenzék végül július közepén az utcán szavaztatta meg a választókat: az akcióban részt vevők 98 százaléka az alkotmányozó nemzetgyűlés felállítása ellen voksolt, felszólította a köztisztviselőket és a fegyveres erőket, hogy védjék meg az 1999-es alkotmányt, valamint támogatta az új választások kiírását – a szerk.) Jelenleg minden hatalom a kormány kezében összpontosul, és mindent megtesznek, hogy ők maradjanak az ország élén. Az épp érvényes alkotmányt betartják – de éppen ezért meg is fogják változtatni, hogy az ő szájuk íze szerint rögzítse a játékszabályokat.
MN: Azaz előfordulhat, hogy Maduro az idők végezetéig elhalasztja a választást, és megpróbál a mandátuma lejárta után is hatalomban maradni?
DB: Igen. Vagy ő, vagy valaki a belső köréből. Nem hiszem, hogy teljesen eltörlik a választás intézményét, inkább csak úgy írják át a szabályokat, hogy kisebbségben is nyerni tudjanak. Így történt ez akkor is, amikor idén július végén az ún. „alkotmányozó nemzetgyűlés” összetételéről szavazott az ország. Úgy rajzolták át a választási körzeteket, hogy a vidéki, ritkán lakott területeknek sokkal nagyobb súlyuk legyen, mint a városoknak, ahol a lakosság 80 százaléka él.
MN: A 2015-ben megválasztott nemzetgyűlésben az ellenzék alkotja a többséget. Mire mentek ezzel?
DB: Nem sokra. Minden intézmény és testület a kormány kezében van, így bármivel is próbálkozott az ellenzék, azt meg tudták gátolni. A 2015-ös választás előtt a régi nemzetgyűlés még gyorsan kinevezte a legfelsőbb bíróság összes új bíróját, ez a bíróság pedig azóta azon munkálkodik, hogy kimondja: minden, amiről a nemzetgyűlés dönt, érvénytelen.
MN: Ebben az „alkotmányozó nemzetgyűlésben” nincs is ellenzéki párt, hiszen nem indultak a választáson. Jó ötlet volt a bojkott?
DB: Nagy volt az egyetértés, hogy nem szabad részt venni, hiszen egy illegitim folyamatot legitimált volna. Először ugyanis referendumot kellett volna kiírni arról, hogy akar-e a nép új alkotmányt, és csak azután szavazni az alkotmányozó testület összetételéről. Az ellenzék július közepén végül megtartotta ezt a saját népszavazását, amelyen 7,5 millióan vettek részt. Aztán a kormány azt mondta, hogy az övéken meg 8 millióan, holott becslések szerint aligha voltak többen 3,5 milliónál.
MN: Kik tartják hatalmon Madurót?
DB: Két létfontosságú testület van az országban: a legfelsőbb bíróság és a hadsereg. Az előbbi tudja elhallgattatni vagy bebörtönöztetni az ellenzéket, az utóbbi kezében vannak a fegyverek, amelyeket a tüntetők ellen használhatnak. Ha valaki meg tudja Madurót dönteni, az csakis a hadsereg lehet, de az pillanatnyilag kitart mellette. Nem ideológiai okokból: a katonák legtöbbje korrupt, és tudja, ha fenntartja a rendszert, akkor ő maga is gazdagszik. Kormányváltás esetén viszont könnyen lehet, hogy felelősségre vonják, és még börtönbe is kerülhet.
MN: Maduro a hadseregre bízta a gyárak vezetését és az áruk elosztását, így a feketepiacon is rengeteget keresnek. A gazdaság is a hadsereg kezében van?
DB: Ez túlzás. Maduro valóban a katonák kezébe adta az élelmiszer-kereskedelmet, ami rengeteg lehetőséget kínál a korrupcióra, de a gazdaság nagyjából 60 százaléka az olajra épül, az olajbizniszbe pedig a hadseregnek nincs beleszólása. Ezt az állami tulajdonú cég, a Petróleos de Venezuela szervezi. A PdV-t pocsékul irányítják, az olaj ára mellett a kitermelt olaj mennyisége is esett. A csúcson Venezuela napi 3 millió hordó olajat termelt, ma már 2 millió hordót sem. De a gazdaság annyira szétesett, hogy senki nem is tudja irányítani – és ez nem jó hír. Maduro sem tud vele mit kezdeni, hiperinfláció van, az áruk nagy részét a feketepiacon kell beszerezni, a GDP pedig a harmadával csökkent. Ilyesmi háborús viszonyok között szokott történni.
MN: Valencia városban egyenruhás felkelők a Nemzeti Gárdából három éve eltávolított Juan Caguaripano százados támogatásával megtámadtak egy katonai bázist. A nemzetközi sajtó azt találgatja, hogy a hadsereg egyes tagjai hátat fordíthatnak-e az elnöknek.
DB: A hadsereg valóságos fekete lyuk, nem tudjuk, mi zajlik benne. Egyrészt mindenki szenved a humanitárius válságtól. Nő a gyermekhalálozás, rengeteg nő hal bele a szülésbe, és bár a maláriaveszély a 60-as években egyszer már megszűnt az országban, tavaly újból közel százezer megbetegedést regisztráltak. Vajon vezethet-e ez a helyzet államcsínyhez? Nem tartom valószínűnek. Az államcsíny megszervezése időigényes, és kifinomult koordinációt követel – a hadsereg állománya pedig hatalmas, nem beszélve a katonai vezetők számáról.
MN: Csak az idén 5 milliárd dollárnyi kölcsöne jár le Venezuelának. Ki tudja-e ezt fizetni az ország? Mi lesz, ha nem?
DB: Nagy kérdés, hogy mikor válik az ország fizetésképtelenné. Az idén? Jövőre? Vagy valami csoda folytán megússza? A nemzeti bank valutatartaléka húsz éve nem volt ilyen alacsony, mindössze 10 milliárd dollárjuk van, aminek a fele arany – ami még csak nem is likvid eszköz. Senki nem akar a kormánynak kölcsönadni. Az idén felvett kölcsönöket a kormány a korábbi adósság finanszírozására használta. S hogy Maduro mennyire hajlandó eladósítani az országot a hatalma megtartása érdekében? Pár hónapja 2,8 milliárd dollárnyi kötvényt adtak el a Goldman Sachsnek, de a bank mindössze 865 millió dollárt fizetett. A Goldman Sachs számára ez hatalmas üzlet, de a venezuelaiaknak egyáltalán nem éri meg, hogy pár év múlva több mint a háromszorosát kell majd visszafizetniük. Talán próbálkozni fognak Oroszországban és Kínában is, de kérdés, hogy azok mennyire lesznek hajlandók ismét megtámogatni a csődközeli országot – hiszen már eddig is rengeteget tettek azért, hogy Venezuela a felszínen maradjon.
MN: Venezuela régi barátai, Kuba és Bolívia nem tudnak segíteni?
DB: Nem. Mindkét ország kicsi ahhoz, hogy egy ekkora gazdaságot kihúzzon a csávából, ráadásul Kubának semmi pénze, és éppen Venezuelából él.
MN: Mi lesz, ha az Egyesült Államok valódi szankciókat is bevezet? Trump már megpendítette, hogy felfüggeszti az olajvásárlást.
DB: Annak megsemmisítő hatása lenne. Venezuelának az olajár csökkenése miatt döntenie kellett, hogy az importot finanszírozza, vagy a hiteleket fizeti vissza, és az utóbbit választotta. Az import 70 százalékkal esett vissza, ezért nincs elegendő élelmiszer, emiatt hiányoznak az alapvető gyógyszerek. Jelenleg az olaj felét az Egyesült Államokba exportálják; ha ez ellehetetlenül, az ország vezetése újra dilemma elé kényszerül. Ha tovább vesznek vissza az importból, a lakosság még jobban szenvedni fog, még közelebb kerül az ország az államcsődhöz, és Maduróéknak is egyre nehezebb lesz megvásárolni a támogatóik jóindulatát. Ez nagyon csúnya lesz, hiszen emberek fognak éhen halni – amit senki nem akarhat. De azt is ki kell mondani, hogy ez nem az Egyesült Államok hibája lesz, hanem Maduróé, aki elzárkózott minden békés és demokratikus megoldási kísérlettől.
MN: Chávez 21. századi szocializmusának mekkora szerepe volt a katasztrófa kialakulásában?
DB: A mostani válság azután lett látványos, hogy 2014-ben lezuhant az olajár. De nem az olajárcsökkenés volt a legfőbb kiváltó ok. Az a világban mindenhol bekövetkezett, mégsem láttunk humanitárius válságot Szaúd-Arábiában, Oroszországban, Mexikóban vagy Katarban. A venezuelai humanitárius válság oka az, hogy a kormány két évtizeden keresztül rosszul vezette az országot. Hatalmasat szakítottak a hosszú éveken át magas olajárból: egy évtized alatt nagyjából évi 100 milliárd dollárt kerestek az olajjal, de ahelyett, hogy a gazdaságba vagy az infrastruktúrába invesztáltak volna, inkább az egészet elköltötték. Ezért csökkent olyan látványosan a szegénység az országban. De könnyű sikeres szocializmust csinálni ott, ahol az ország olajexportból él, az olajárak pedig magasak. Csakhogy közben úgy nőtt az országban a fogyasztás, hogy a termelékenység nagyjából változatlan maradt. Az ország teljesen importfüggő lett. És még a csillagászati olajbevétel sem volt elég a kormánynak: hatalmas kölcsönöket is felvettek, hiszen egy dübörgő gazdaságnak bárki szívesen és olcsón hitelez. Amit Chávezék csináltak, ellentmond mindannak, amit bármelyik alapfokú közgazdaságtani tankönyv ajánl. Most katasztrofálisan visszaesett a fogyasztás, csökkennek a bérek, rengetegen elveszítették a munkájukat. És a számtalan állami beavatkozás, árszabályozás és kisajátítás nyomán nincs életképes magánszektor, amely reagálni tudna a kereslet megváltozására.
MN: Vajon miért tekint oly nagy tisztelettel sok nyugati baloldali politikus még mindig Chávezre? Miért nem vették észre, hogy az országa jövőjét teszi kockára?
DB: Mert a számok mellette szóltak. A szegénység valóban csökkent, az emberek fogyasztottak, és az országba látogató azt tapasztalta, hogy az emberek jobban élnek. Ráadásul Chávez legitim, demokratikusan megválasztott vezető volt, aki számtalan választást megnyert, elvégre a populista retorikája bejött a választóknak. Csak a programjai fenntarthatóságával nem törődött. Emiatt egyes becslések szerint az ország 80 százaléka él most szegénységben – bár én ezt kissé túlzásnak érzem –, miközben arányuk 1998-ban, azaz Chávez hatalomra lépése előtt is csak 50 százalék volt.
MN: Lehet, hogy hatásos volt a szociális programja, de közben Chávez letaposta az ellenzékét, bezáratta a kritikus újságokat…
DB: Igen, a hatalom koncentrációja mindenképpen Chávezzel kezdődött, de az, ami az ő kormányzása alatt történt, össze sem hasonlítható azzal, amit ma látunk. Voltak demokratikus választások, az alkotmányt tiszteletben tartották. Kívülről pedig minden autoriter lépése apróságnak tűnt a szociális sikerekhez képest.
MN: Sok külföldi, balos elkötelezettségű megfigyelő azért örült még Maduro megválasztásának is, mert az ellenzék szerintük még rosszabb: a MUD vezetői, Leopoldo López, Henrique Capriles és María Corina Machado mind részt vettek a 2002-es elbukott államcsínyben.
DB: Nem számít, hogy én mit gondolok erről, ugyanis a választóknak kell dönteniük arról, hogy ki kormányozza Venezuelát, nem pedig nekem. Hallom én is, hogy baj van az ellenzékkel, mivel több tagja is részt vett 15 évvel ezelőtt egy puccs előkészítésében – amiről mellesleg ők is azt mondják már, hogy rossz ötlet volt. Többeket közülük személyesen is ismerek, és jó embereknek tartom őket: igazi demokraták, akik hisznek a szabadpiacban. Egyikük sem azt követelte, hogy őt nevezzék ki elnöknek, csupán szabad és demokratikus választásokat akarnak tartani, ahol a nép dönt. Nem mondják azt sem, hogy Maduro nem indulhat többet – éppen, hogy meg szeretnék vele méretni magukat, csakhogy erre nincs lehetőség. Sokan még mindig félreértik a venezuelai ellenzék átalakulását. Sok éven keresztül nem voltak képesek elfogadni, hogy a chavisták a többséget képviselték, de úgy tíz évvel ezelőtt elkezdtek építkezni, és a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a nép most már mögöttük áll. Másrészt új személyek is vannak a mozgalomban, a harmincas éveik elején járó ellenzéki figuráknak pedig semmi közük sincs semmiféle puccskísérlethez.
| névjegy Dany Bahar izraeli-venezuelai állampolgárságú közgazdász, jelenleg a neves washingtoni Brookings Institution elemzője, valamint a Harvard Egyetem nemzetközi fejlesztéspolitikával foglalkozó központjának munkatársa. Emellett tanácsadóként dolgozott a Világbanknak és az Amerika-közi Fejlesztési Banknak. A venezuelai helyzetet a Twitteren is rendszeresen kommentálja (@dany_bahar). |
