Mándoki László: Mielőtt elkezdjük az interjút, volna egy kérésem, mert kicsit beletanultam a dolgok rendjébe itt a szülőföldemen, Magyarországon. Az egész világon az a szokás, hogy én láttamozom az idézeteket, amelyek a beszélgetésben elhangzottak, és aztán azok így is jelennek meg. Magyarországon viszont volt már olyan tapasztalatom sajnos, hogy az idézetek láttamozása után egy kolléga még hozzáírt olyanokat, amiket nem is mondtam. Más országokban ezért kizárják az embert az újságíróklubból és elbocsátják az állásából. Szóval kérem, küldje el nekem az idézeteket, mielőtt a szöveg megjelenne.
Magyar Narancs: Nem szoktunk hozzáírni semmit ahhoz, amit az interjúalanyunk mondott, de ha gondolja, elküldjük.
ML: Van egy etikája az újságírásnak, én pedig ilyen tekintetben Rosa Luxemburg követője vagyok, azaz a szabadság számomra mindig a másképp gondolkodók szabadságát is jelenti. Ez a német sajtóban természetes, soha senki nem az alapján ítélte meg a koncertemet, hogy a kezdetektől támogatom Angela Merkelt – nem is írtak rólam vagy a munkáimról rosszat soha. Magyarországon viszont elterjedt az a göbbelsi gondolatmenet, hogy aki nem az adott sajtóorgánum véleményén van, annak a munkássága „elfajzott művészet”. De ez nemcsak etikai, hanem metodikai probléma is, utóbbira jó példa, hogy egy kollégája megkérdezte, volt-e valami a zenekarom történetében, amit megbántam. Én erre elmeséltem neki, hogy egyszer felhívott az RCA lemezkiadó igazgatója, hogy a Take Thatből kiesett az egyik tag, egy bizonyos Robbie Williams, és szeretné, ha meghallgatnánk a demoanyagát. Nem igazán követtük, ki ez a zenekar, annyira más volt az ő műfajuk, mint a miénk, és akkor Jack Bruce (a Cream legendás énekese – a szerk.) azt mondta, hogy ez egy ilyen táncos, ugrándozós, popos fiúzenekar, és ennyiben is hagytuk a dolgot, nem hallgattuk meg a kazettát. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen remek zenészt szalasztottunk el – most már mondhatom, hogy némi sznobos könnyelműséggel. Az újságíró, akinek ezt elmeséltem, korrekten le is írta, de egy másik újság munkatársa, ahelyett, hogy megkérdezett volna engem személyesen, csak átvett rosszindulatúan torzítva ebből a beszélgetésből részeket, és kifigurázta. Édesapám a halála előtt azt mondta nekem: „Ígérd meg, hogy az unokáim nem fognak cenzúrázott újságot olvasni!” A sajtó szabadsága ennek megfelelően nagyon is fontos nekem, de ez a szabadság az én felfogásom szerint nem azt jelenti, hogy szabadon bármit kitalálhatunk. Itthon ez, úgy tűnik, kicsit másképp működik, mint a nagyvilágban. Idefele jövet a reptéren épp hívott egy német újságíró a koncert kapcsán, akinek említettem, hogy interjúra megyek éppen egy magyar balliberális újsághoz, az Ungarische Orangéhoz, amit nagyon szívesen olvasok. Mire a német újságíró visszakérdezett, hogy „Várjunk csak, most baloldali vagy liberális?” Ez is egy amolyan magyarországi furcsaság, hogy a kettő nem válik el egymástól.
MN: Azért például az Egyesült Államokban is egybeesik a kettő.
ML: Miért, Donald Trump tipikus republikánus? Bernie Sanders azért nem lett a demokraták elnökjelöltje, mert szocialistának pozicionálta magát a kampányában. Pedig amíg Hillary Clinton Wall
Street-i támogatóival szemben a kaszinókapitalizmus megfékezését helyezte célként előtérbe, addig pártokon felüli, széles körű támogatottsága volt. Az ő elnöksége nagyon jót tett volna a világnak. És nem akarom itt az újságírók lelkét bántani, de Sanders nagyon sok mindenben egyetért a magyar miniszterelnökkel, például a pénzügyi manipulációk és tőzsdei spekulációk visszaszorításában, az energiaárak megfékezésében, a szociális piacgazdaság elvében, hogy csak egypárat említsek. De Budapestről nézve csak az lehet a cél, hogy a magyar nép számára a leggyümölcsözőbb legyen az amerikai–magyar kapcsolat.
MN: Robbie Williams demóját tehát nem hallgatta meg, mert nem mondott önnek semmit az a név. Mostanra viszont úgy tűnik, megkedvelte a popzenét, hiszen a Spice Girls egyik tagját, Melanie C.-t is elhívta vendég előadóként...
ML: Mindkettő az élet fricskája. Ha tudtuk volna, hogy Robbie Williams akkora muzsikus, mint amekkorának bizonyult, meghallgattuk volna, és szívesen be is vettük volna akkor a Man Doki
Soulmatesbe. Csak hát az egész Dschinghis Khan-őrület után jó ideig ódzkodtam a popzenétől, Jack Bruce pedig soha nem is volt oda a popért. Talán ha nem Jack Bruce ül ott velem, akkor meghallgattam volna, már csak az RCA igazgatója iránti tiszteletből is. Melanie C. bevonása pedig teljesen véletlen volt. Néhány éve egy közös tévéfelvétel után elkezdtünk egymással beszélgetni arról, hogy mind a ketten előbb lettünk sztárok annál, hogy a nagyközönség megtapasztalhatta volna, hogy igényes zenét játszó muzsikusok is vagyunk. Elmesélte, hogy igazi rajongója azoknak a legendás művészeknek, akik a Soulmates tagjai, így aztán elhívtam egy koncertünkre, ahol nagyon élvezte a közös munkát a színpadon. Sajnos most az utolsó pillanatban közbejött neki valami, így nem tudott eljönni Budapestre.
MN: Utólag hogyan látja a Dschinghis Khan-időszakot? Megbékélt vele?
ML: Persze, azóta már elfogadtam, hogy hozzátartozik az életemhez. Akkoriban persze komoly problémát jelentett, hiszen azokban a dzsessz-rock klubokban, ahol elismert művész voltam, elkezdtek miatta kiközösíteni. Ráadásul az sem tetszett, amit a popiparból láttam belülről. Persze a Dschinghis Khan is egy véletlenre vezethető vissza – ezt a történetet már sok újságnak elmondtam, de még senki nem írta meg. A 70-es években rengeteg nagy sztár készítette a lemezeit Münchenben – a Deep Purple, a Rolling Stones, a Queen, Elton John –, és gyakorlatilag elérhetetlen volt a stúdióbérlés még házon belüli, sokat foglalkoztatott stúdiózenészként is. Az egyik kiadó éppen akkor nevezett be a Dschinghis Khan-dallal az Eurovíziós Dalfesztiválra, és a vezetője bejött a stúdióba, ahol dolgoztam, és megkérdezte, nem akarom-e felénekelni. Mondtam, hogy nem, mert a saját dzsessz-rock lemezemet szeretném felvenni, de hosszasan győzködött azzal, hogy utána három hétig használhatom a stúdiójukat – így végül beadtam a derekamat.
| ||
MN: Már kétszer írt kampánydalt Angela Merkelnek. Az idén is fog?
ML: Az idén más a koncepció, a zene most nem játszik annyira szerepet, de természetesen aktívan támogatom a CDU–CSU (a Kereszténydemokrata Unió és testvérpártja, a Bajor Keresztényszociális Unió – a szerk.) választási kampányát.
MN: Mit vár a szeptember végi német választásoktól?
ML: Ha valaki utánanéz a német sajtóban a nyilatkozataimnak, akkor látja, hogy már 2005-ben, amikor Angela Merkel Gerhard Schröder ellen indult, azt mondtam: nagy szerencséje lenne az országnak, ha Merkel doktor lenne a kancellár. Mondtam ezt annak ellenére, hogy Gerhard Schröder is nagyon felelősségteljes, patrióta döntéseket hozott azzal, hogy nem léptette be az országot az iraki háborúba, illetve megreformálta a munkaerőpiacot. Angela Merkel nagyon bölcs és művelt asszony. Sok ország irigyli is Németországot a vezetője miatt, ahogy mellesleg sokan irigylik külföldön Magyarországot is Orbán Viktor sikerei miatt.
MN: Magyarországon viszont a jobboldali sajtó inkább kritizálja Merkelt, főleg a menekültválság kezelése miatt.
ML: Magyarország és Németország között rengeteg az emberi, művészi, gazdasági és kulturális kapcsolat – de ebbe a harmonikus barátságba simán belefér, hogy egy ilyen kérdésről teljesen más a magyar parlamentnek és a német parlamentnek a véleménye – és persze ennek megfelelően az őket megszavazó választóknak is. Ezt ugyanígy mondanám el egy német újságban is. Az teljesen rendben van, ha egy brüsszeli polgár azt mondja, hogy neki elfogadható, hogy Brüsszelben egy-két városrészbe még a rendőr sem mer bemenni. A brüsszeliek viszont fogadják el azt is, hogy a magyarok azt szeretnék, hogy Budapesten minden városrész továbbra is biztonságos maradjon. Mind tudjuk, hogy az európai civilizáció számára a legnagyobb törést a soá jelentette, ezért hatalmas a felelősségünk a zsidóság felé. Nagyon jól tudjuk, hogy egy budapesti zsidó biztonságban végigsétálhat az egész városon kipában, miközben Brüsszelben vagy Párizsban sajnos ma ezt nem tehetné meg.
MN: Azért el tudunk képzelni Budapesten is olyat, hogy inzultálnak valakit, amiért kipát hord…
ML: Nekem ezt az itthoni zsidó barátaim mondták. Én nem élek itt, szóval nem tapasztaltam első kézből. De azt mondom, hogy mi tartozunk a zsidóságnak avval, hogy biztonságban érezhessék magukat Európában. 1945 után a vasfüggöny nyugati oldalán, majd 1989 után egész Európában kialakultak egyetemes értékek: természetes a női egyenjogúság, elutasítjuk a fajgyűlöletet, az antiszemitizmust és a homofóbiát, és egyértelmű számunkra az is, hogy gyerekeket nem házasítunk össze, illetve tiszteletben tartjuk a természetet. Ennek megfelelően azt mondom, nem szabad tolerálnunk az intoleranciát.
MN: De a toleranciának nem lenne része, hogy a menedékkérőknek menedéket adunk?
ML: Az értékeinkből egy négyzetmillimétert sem szabad engedni. Ha valaki a mi európai társadalmunknak szeretne a tagja lenni, annak ezt tiszteletben kell tartania. Én a világ minden táján felszólalok a színpadon a női egyenjogúságért és az antiszemitizmus ellen. Ezek olyan, a keresztény-zsidó kultúrán alapuló egyetemes értékek, amelyek nem válhatnak sem vita tárgyává, sem a bevándorló hozzáállásának kérdésévé – ha idejön valaki, ezt vállalnia kell. Ezen túlmenően minden ország eldöntheti, hogy hogyan bánik a bevándorlókkal. Én azt látom, hogy sok bevándorló visszaél az európai jogállami lehetőségekkel, kihasználja, hogy egyes európai országokban a személyiségi jogok elsődlegessége miatt nem ellenőrzik, hogy valaki 17 különböző néven szerepel a nyilvántartásban, abból kilencért kap segélyt, terrorveszély és radikalizmusa miatt megfigyelés alatt áll, letartóztatják, majd kiengedik jogerős kiutasítással, mégis szabadon mozog – ez volt a berlini karácsonyi vásárba behajtó merénylő. A magyarok ezzel szemben azt mondják, hogy ha elveszett az útlevél, akkor az iPhone-on tárolt adatokból derítik ki a személyazonosságot, mert fontosabb, hogy a karácsonyi vásározókba ne lehessen kamionnal belehajtani, mint az, hogy ki férhet hozzá a mobiltelefon adataihoz. Ezeket a különböző európai nézeteket kölcsönösen tiszteletben kell tartani. És akkor most rátérek a menedékre. Ha egy török újságírót bebörtönöznek, mert nem azt írta, amit Recep Tayyip Erdoğan elnök látni akart, annak rögtön menedékjogot kell adni. Ez vitán felül áll egész Európában. Ha Szaúd-Arábiában egy 23 éves lányt, akinek az apja szívrohamot kapott, és ő kocsival elvitte a legközelebbi kórházba, be akarnak börtönözni – mivel Szaúd-Arábiában nők nem vezethetnek autót –, akkor annak a nőnek mi menedékjogot adunk, hiszen azért üldözték, mert nő. Erre van a menedékjog kitalálva, hogy soha ne ismétlődhessen meg az, ami a II. világháború alatt történt. Ez az az egyetemes menedékjog, amit én is élvezhettem, mert már pusztán az, hogy nem kaphattam a hazámban útlevelet, elég volt ahhoz, hogy korlátozva legyek a jogaimban – de hozzáteszem, hogy én nem a hazámnak fordítottam hátat, amikor eljöttem, hanem a cenzúrának. Ha viszont az illegális bevándorlók azért jönnek, mert egy jobb életet szeretnének, akkor az érintett országok parlamentjében meg kell vitatni, hogy kivel akarnak együtt élni és milyen feltételekkel – ezek országonként eltérhetnek, de az nem kérdés, hogy aki idejön, annak kőkeményen be kell tartania a befogadó nemzet törvényeit.
MN: De sok esetben esélyük sincs bebizonyítani, hogy be akarják-e tartani az adott ország törvényeit, hiszen eleve kint akarják őket tartani.
ML: Ne keverjük össze a menekülteket és az illegális bevándorlókat. Aki menedéket kér, az oda tud menni a határátkelőn a megfelelő helyre, és be tud jelentkezni a törvényes procedúra szerint. Az illegális bevándorló viszont nem ezt az utat követi. Németországban nem érzékelik ezt, mert ott nincs külső határ, Magyarországnak ezzel szemben feladata a hatályos nemzetközi szerződések alapján megvédeni az EU schengeni határát. Brüsszelből nézve Magyarország megítélésében szerepet kellene játszania annak a történelmi ténynek is, hogy Európa nyugati részén már 1945 óta van szabadság. Amikor Németország két-három évtizeddel hagyta még csak maga után a diktatúrát, akkor ott vízágyú volt az utcákon, a Der Spiegel főszerkesztőjét bebörtönözték, a RAF, a Vörös Hadsereg Frakció üzletembereket és bankárokat rabolt el és lőtt agyon. Magyarországon most nagyon rendezett körülmények vannak, holott kevesebb mint harminc év telt el a diktatúra felbomlása óta.
MN: A német lapokban azt olvasni, hogy legendás bulikat tart lakóhelyén, a bajorországi Tutzingban. Mesélne róluk?
ML: Ezeken az estéken legfelsőbb szintű politikai döntéshozók, média-véleményformálók, gazdasági vezetők és persze művészek jönnek össze. De ezek személyes és nagyon bensőséges esték, ezekről nem készül fotó, szigorúan bizalmas a vendéglista. Ezeket az összejöveteleket a művészet uralja és a szabadelvűség. Zenélünk és olvassuk a klasszikusokat. Mindig van egy téma: Hegel vagy…
MN: …Kant és Schopenhauer – két filozófus, akikről a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúja szerint szívesen diskurál Orbán Viktorral is.
ML: A magyar miniszterelnök nagyon művelt és érdeklődő ember, nagyon kellemesen lehet vele a filozófiáról és a művészetekről is beszélgetni. Fontos számára a magyar film sikere is, és bevallom, engem is boldogsággal tölt el, hogy megint kaptunk egy magyar Oscart.
MN: Vannak magyar vendégek is Tutzingban? Egy interjúban például mondta, hogy Czukor József berlini nagykövetet is szívesen meghívná.
ML: Bocsásson meg, de ez az én magánlakásom. Ha azt kérdezi, hogy a stúdiómban ki járt, akkor szívesen elmondom, hogy Phil Collinstól Lionel Richie-ig nagyon sokan dolgoztak ott velem, de az, hogy két kilométerrel arrébb, a családi házamban kik fordulnak meg, az magánügy, mint mondtam, a vendégek listája bizalmas.
MN: Részben azért is kérdezem, mert több német újság is azt írja, hogy ön kapocsként funkcionál a magyar és a német politika vagy épp a Fidesz és a CSU között. Heinrich Oberreuter, a tutzingi politikai akadémia korábbi vezetője pedig úgy fogalmazott, hogy ön „fordító” szerepet játszik, „a szó átvitt értelmében”.
ML: Ezek az esték elsősorban a művészetről szólnak. Leülünk a kandalló elé a barátaimmal muzsikálni, neves irodalmárok, írók és színészek olvasnak fel, és beszélgetünk. És mivel mindenki tudja, hogy amit itt elmond, az nem fog kikerülni, kialakulhat a kölcsönös eszmecsere kötetlenül… Egyik nagy példaképem Willy Brandt egykori szociáldemokrata kancellár, aki elment Brezsnyevhez, és megpróbálta megfejteni, hogyan lehet hidat építeni a kultúrák között. Szerencsére nem vagyunk már azokban a nemzeti szocialista és nemzetközi szocialista rendszerekben, ahol ez gond volt. Én nagyon szívesen beszélgetek szélsőbaloldali emberekkel is, közismert, hogy a Die Linke politikusaival, például Gregor Gysivel is kellemesen eldiskurálok, hiszen okos embernek tartom, én meg egy arrogáns művész vagyok, aki nem szeret műveletlen emberekkel beszélgetni. Szeretem, ha valaki más véleményen van, de azt nem, ha valaki informálatlanul foglal állást. Nyilvánvalóan Kantról nem akarok olyan emberekkel beszélgetni, akik nem olvasták. Mi magyarok ugyan russzofóbok vagyunk, hiszen nem szerettük, amikor a szovjetek hívatlanul évtizedekig nálunk voltak, de ettől még az orosz kultúra vitathatatlanul európai érték. Tartottunk nálam orosz estét is, moszkvai barátaimmal Dosztojevszkijt olvastunk, Sztravinszkijt hallgattunk, mert ezeken keresztül lehet megérteni, hogy milyen is az orosz lélek. Politikailag lehet konfliktusa bárkinek Oroszországgal, de emberi szinten igenis lehetséges és kell is a megértés.
MN: Végül is már 1980-ban megénekelte, hogy „Russland ist ein schönes Land”.
ML: Annak teljesen más a háttere. Az 1980-as moszkvai olimpiára készült a megnyitódal, aztán kiderült, hogy nem mehetünk. Egyébként egy-két ország használta is indulóként, miközben a Nyugat bojkottálta a rendezvényt, merthogy Afganisztánba bementek az oroszok. Milyen érdekes…Hogy változnak az idők.
MN: Azért azt lehet mondani, hogy Ön sokat tett annak érdekében, hogy Orbán Viktor megismerkedjen CSU-s politikusokkal? Hiszen két évvel ezelőtt a Várkert Bazárba elhozta Ilse Aignert, Bajorország miniszterelnök-helyettesét és Alexander Dobrindt szövetségi közlekedési minisztert is, idei koncertjén pedig itt volt Christian Wulff egykori német köztársasági elnök.
ML: Ha Németországban játszom, ott van a fél bajor és a fél szövetségi kormány. Engem szoros baráti kapcsolat köt ezekhez a politikusokhoz, ha idejük engedi, más külföldi koncertjeimre is eljönnek.
MN: Mondta, hogy a CSU-sok a barátai, a koncerten Andy Vajnát is a barátjának nevezte, és gondolom, Orbán Viktor is a barátja. Ha innen nézzük, akkor nincs baj azzal, ha barátokat barátokkal összeismertet. De mégis, miért kerüli annyira, hogy erről beszéljen?
ML: Én nem kerülöm a választ, csak erre a finomításra vártam. Andy Vajna jó 30 éve a barátom még Los Angelesből, Csupó Gábor hozott össze bennünket, akivel együtt disszidáltam. Orbán Viktorral pedig egy koncertem után ismerkedtem meg Münchenben, Edmund Stoiber egykori bajor miniszterelnök mutatta be nekem. „Figyelj, Leslie – mondta, mivel már több mint húsz éve tegeződünk – itt egy pokoli okos, nagyon művelt lángelme, ismerd meg, ő a magyar miniszterelnök, Európa egyik legfontosabb irányadó politikusa.” Ezután többször beszélgettünk, és a találkozások során összebarátkoztunk. Én nem vagyok olyan ember, aki egy barátságot megtagad azért, hogy aztán egy újság engem jó zenésznek tartson. Természetesen a barátom, és természetesen kiállok a barátságért, és természetesen segítek a hazámnak, ha segíthetek. És mindezt szabadelvű művészként teszem. Nyilvánosan pedig nem próbálom ezeket a barátságokat eltitkolni, miért is tenném?
MN: Tavaly írta meg a Világgazdaság, hogy az ön cége, a Red Rock Production és a Csetényi Csaba (Rogán Antal szomszédja, akinek cégei rendre milliárdos állami kormányzati kommunikációs közbeszerzéseket nyernek – a szerk.) érdekeltségébe tartozó Network 360 reklámiroda közösen 1,4 milliárd forint támogatást kapott a Miniszterelnöki Kabinetirodától…
ML: A cégemben vannak gazdasági emberek, akik a pénzügyi kérdésekkel foglalkoznak, hiszen tudni kell, hogy én pokoli rossz üzletember vagyok. Hál’ istennek, művészileg annyira sikeres voltam, hogy túléltem azt, hogy nem értek a pénzhez. Ha eljön hozzám a stúdióba, látni fogja, mennyi arany- és platinalemezem van. Tulajdonképpen soha nem tudom, hogy melyik projektem az, ami anyagilag sikeres. Engem a művészi tartalom érdekel, abban akarom a maximálisat nyújtani – nekem csak azzal kellett foglalkoznom egész életemben. Sorry to say, de számomra mint Kínában, Amerikában és Németországban dolgozó művésznek teljesen idegen ez a szemlélet, hogy művészeti referenciája helyett kizárólag az anyagiakat firtatják, hiszen teljesen természetes a világon mindenhol, hogy egy elismert művésznek szép számmal vannak partnerei, megrendelői és támogatói.
| ||
MN: Értem én, hogy a magántámogatókon nincs értelme rugózni, de az előbb említett 1,4 milliárd forint magyar állami pénzekből származik. A támogatás címzettjei egy film, amelyet a magyar nézők nem láthattak, hiszen csak a német tévében mutatták be, továbbá egy könyv, amelynek a 444.hu szerint nincs nyoma, hogy megjelent volna, valamint egy-egy koncert Berlinben, Londonban és Párizsban. Ez alapján nem a magyar adófizetők voltak azok, akik a pénzből profitáltak. De akkor miért a magyar állam finanszírozta ezt?
ML: Engem arra kértek fel, hogy ’56 kapcsán Magyarország imázsát erősítsem, és ezzel kapcsolatban vegyek részt művészileg projektekben, többek között egy könyv és egy film létrehozásában. A könyvből és a filmből is küldök önnek egy saját példányt, nézze meg. Ez azért Németországban jelent meg, mert a német léleknek szólt: számos neves közéleti személyiség beszél benne a magyar szabadságvágyról, Magyarország történelmi szerepéről a XX. század második felében. A könyv kapcsán csak olyan visszajelzéseket kaptam meghatározó német köröktől, amelyek alapján tudjuk, hogy célt értünk; a pozitív országimázsból pedig természetesen a magyar adófizetők profitálnak. Ugyanígy a dokumentumfilm is sok figyelmet és csupa jó kritikát kapott, csak egy példa: nagyon ritka, hogy Európa legnagyobb napilapja, a konzervatív Bild egy egész oldalon méltasson egy filmet, és egyidejűleg a szélsőbaloldali TAZ is csak pozitívan írjon egész oldalon egy filmről – a magyar szabadságvágyról készült filmmel pedig pont ez történt. Nekem az volt a feladatom, hogy egy olyan művet alkossak, amit a német döntéshozók látni fognak, és ez sikerült.
MN: És minek köszönhető az, hogy ön kapta meg ezt a feladatot? Ez Orbán Viktor hálája?
ML: Ehhez semmi köze az Orbán Viktorhoz fűződő barátságomnak. Amikor megnézi a könyvet vagy a filmet, gondoljon arra, hogy ez a német léleknek készült, és tegye fel magának a kérdést, hogy ki lehetne a legismertebb magyar Németországban.
MN: Ez egy jó kérdés. Talán Orbán Viktor?
ML: Úgy értem, hogy egy olyan ember, aki náluk él, akit a sajátjuknak is tekintenek.
MN: Akkor Kertész Imre lehetett volna az sokáig.
ML: Imre bácsi nekem jó barátom volt, és ha most itt ülhetne még, akkor ő maga mondaná, hogy magyarországi magyarnak tekinti magát. Ezzel szemben én a németeknek egy household name vagyok. És ez nem értékítélet, Kertész Imre annyival fajsúlyosabb művész nálam, hogy nem is akarom magunkat egy napon emlegetni. Leslie Mandokiról viszont a Frau Müller nem is tudja feltétlenül, hogy eredetileg nem is német, róla csak azt tudja, hogy ő az a fószer, aki 1979 óta minden évben csinál legalább egy aranylemezt vagy egyéb olyan sikeres projektet, amiről az egész német média pártállástól függetlenül rendszeresen beszámol pozitívan, mint ahogy a mostani budapesti koncertről is.
| Mándoki Pesten járt Mándoki László, vagy ahogy külföldön ismerik, Leslie Mandoki 1975-ben emigrált Németországba. Dzsessz-rock zenészként működött, ám végül a Dschinghis Khan popzenekar tagjaként vált ismertté. Később minden erejével azon volt, hogy ezt a számára kínos zenei fiaskót elfeledtesse a közönséggel: az elmúlt évtizedekben producerként és zenekarvezetőként olyan neves zenészekkel dolgozott együtt, mint Phil Collins, Ian Anderson, Chaka Khan, Jack Bruce, Mike Stern vagy épp Sido, a berlini gengszterrapper. Reklámzenéket gyártott számos nagyvállalatnak, indulót írt a Bayern Münchennek. Legnagyobb büszkesége a Man Doki Soulmates Allstars projekt, amely rendszeresen fellép Magyarországon is. A produkciót a magyar kormány is bőkezűen támogatja: tavalyelőtt 94 millió forintot költött a csapat ingyenes koncertjére, az 56-os emlékév keretéből pedig 227 millió forintot rakott félre arra, hogy filmen is megörökítsék Wings of Freedom (A szabadság szárnyai) című turnéját. A Soulmates zenekar első osztályú zenészek gyülekezőhelye, akik idén augusztus 8-án a Budapest Parkban szereztek kellemes órákat azoknak, akik még ma is szívesen csápolnak a 70-es, 80-as évek progresszív és dzsessz-rockjára. Hogy a nosztalgiára vágyó nézőnek nem lesz része csalódásban, az már a bombasztikus nyitódal, a Manfred Mann-klasszikus Blinded by the Lights alatt nyilvánvaló volt, de a színvonalat megbízhatóan hozta például az (I Just) Died in Your Arms vagy a banda saját szerzeménye, az A Dreamer’s not a Fool. Mark Hart billentyűs szinte jobban énekelte a Supertramp-dalokat, mint maga Roger Hodgson, s élvezet volt a színpadon látni a trombitás Randy Breckert is. Tán csak a felkonferáló szövegeket lehetett volna kicsit rövidebbre venni, s eltekinteni a kissé amatőrre sikerült háttérvetítéstől. A közönségnek pedig bejött a show, reméljük, Andy Vajna is jól érezte magát, aki a művész egyik összekötő szövege alapján maga is a nézők között volt. |
| Egy szép könyv Az interjút követően valóban megkaptuk a könyvet, amellyel Mándoki a meg nem nevezett döntéshozók körében kívánja javítani szülőhazája megítélését. A Sehnsucht nach Freiheit (Sóvárgás a szabadság után) című vaskos, bónusz DVD-vel is felszerelt kötet külleme rendkívül igényes, sok szép, egész oldalas képpel az 56-os forradalomról, a határnyitásról és persze Mándoki Lászlóról – akinek átváltozását a pelyhedző arcszőrzetű zenészpalántából a mindannyiunk által ismert, tömött bajszú Leslie-vé a könyv részletesen dokumentálja. A magyar nép szabadságszeretetéről és a nem mindennapi magyar–német kapcsolatról olyan hírességek vallanak, mint Schmidt Mária, akit a könyv „a nemzetközileg legismertebb magyar történészként” mutat be, Andy Vajna és persze az 1956-os megemlékezéseknél elmaradhatatlan Dózsa László. Sigmar Gabriel német kancellárhelyettes a balatoni élményeiről mesél, Sárközy Pál (a volt francia elnök apja) menekülése történetét foglalja össze, Gregor Gysi, a Die Linke egykori frakcióvezetője magyarországi emlékeit apropóként használva hazája külpolitikáját kritizálja, Al Di Meola dzsesszgitáros pedig nem kertel, a „magyar Quincy Jonesnak” nevezi Mándokit. Az biztos, hogy olyan könyv készült a magyar adófizetők pénzéből, ami jól mutat a német polcokon – de hogy országimázsként vagy Orbán-imázsként is megállja-e a helyét, azt idővel meglátjuk. Arra viszont sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy a könyv közepén miért szerepel egy kétoldalas kép a Beatlesről. |
