Világszerte megemlékeztek az Oszmán Birodalomban épp száz esztendővel ezelőtt elkezdődött örmény tömeggyilkosságok évfordulójáról. A legérintettebbek, az örmények és a törökök továbbra sem képesek túllépni a szörnyű események 20. századi percepcióján; örmény vonatkozásban ez messzemenően érthető, török részről azonban már egyre kínosabb és természetesen kontraproduktívabb.
A magyar kormány – a Külgazdasági és Külügyminisztériumon keresztül – üzent: tovább óhajtja folytatni az azeri gyilkos kiadásával megkezdett „gyakorlatot”. Ennek megfelelően az 1915-ös, egyesek szerint másfél millió örmény áldozatot szedő eseményeket praktikus (gazdasági) okokból nem hajlandó genocídiumnak tekinteni. Mi több, a magyar kormány azonosul a török politikai mintával, Törökország pedig – mint tudjuk – elutasít minden felelősséget az örmények lemészárlása miatt, és semmilyen önvizsgálatra sem hajlandó.
| ||||
.jpg "false")
Egyetlen folyamat
A mainstream nyugati politikai szemlélet azonban gyökeresen átalakult; egészen más természetű reakciók születnek manapság, mint korábban. Az örmény genocídiumot beleillesztik abba a történeti tablóba, amely már nem az egyes tömeggyilkosságokat értelmezi, hanem általuk a teljes 20. század természetét.
Minden bizonnyal lesznek még történészi, sőt politikai viták, melyekben az egyes események különlegességét hangsúlyozzák az érintettek utódai, de egyre inkább érzékelhető: azáltal, hogy az események egyetlen folyamatnak váltak részévé, megnőtt annak a lehetősége, hogy olyanok is azonosulni tudjanak az egykori áldozatokkal, akiket nem érint közelről az emlék.
Hogy csak egy példát mondjak, fájdalmasan hiányzik a globális szenvedéstörténetből azoknak az amerikai őslakóknak – az „indiánoknak” – a kipusztulása, akik a középkori spanyol és portugál gyarmatosítóknak estek áldozatul, tűntek el nyomtalanul, hasonlóképp Észak-Amerika vagy Ausztrália bennszülötteihez. Nem arról van szó, hogy korábban ne ismertük volna az egykori történéseket, de a tény, hogy az azonosulás ezeknek a generációknak a szenvedésével, sorsuk átérzése és a jogos harag a pusztulásuk miatt, mindig is csak egyfajta intellektuális kuriózum maradt.
Az örmény tragédia nyitánya volt milliós közösségek pusztulásának; időben nem sokkal követte azt a holomodor: mintegy hétmillió ukrán – közöttük legalább 3 millió gyermek – éhhalála a szovjet kolhozosítás eredményeként 1932–1933-ban. Mind közül kiemelkedik a holokauszt, majd a harmadik világ sorozatos tragédiái, hol háborúkhoz köthetően (Korea, Vietnam), hol politikai rendszerekhez – a Vörös Khmer hárommillió kambodzsai áldozatával, például. Esetleg ugyanez etnikai jelleggel, mint Ruandában: itt félmillió tuszit és közel ugyanennyi hutut gyilkoltak le. És akkor még nem is említettük a Gulag millióit, a kaukázusi szovjet tisztogatásokat, vagy a népirtással felérő tatárüldözést a sztálini korszakban.
| ||
A honatyák túlnyomó többségének támogatásával
A 20. századi népirtások egészként felfogása és folyamatjellegük tudatosulása alighanem elkerülhetetlen ahhoz, hogy a világ másként élje életét a következő évszázadban. Nem véletlen, hogy a nyugati világ fontosabb civil és nem civil vezetői végre nem politikai kérdést látnak e pusztulásokban, hanem saját társadalmi identitásunk átértelmezésének szükségszerűségét. Mind Barack Obama, mind pedig a francia elnök, François Hollande nyilatkozatai ezt tükrözik. A leglátványosabb és legmegrendítőbb esemény e téren a Bundestag pénteki – április 24-i – szavazása: a honatyák túlnyomó többségének támogatásával ismerte el Németország is genocídiumként mindazt, ami 1915-ben az Oszmán Birodalomban történt.
A török elnök erre adott reakcióját, mármint, hogy ne épp a németek mondják meg neki, hogy mi is az a népirtás, lehet, hogy szellemes riposztnak vélte, de annyi marad meg a világ emlékezetében erről, hogy míg Recep Tayyip Erdoğan messzemenően azonosul az örményeket legyilkolókkal, addig a mai németek mindent elutasítanak, amit elődeik 1933–1945 között megcselekedtek.
A magyar kormány meg…? Eh, „aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan” (Tamási Áron).
A szerző a DK elnökségi tagja.
