Ennek a legfőbb oka az ország utóbbi húsz év folyamán nyújtott demokratikus teljesítménye, amelynek megszilárdítása az április végén esedékes elnökválasztás, aztán egy alkotmányügyi népszavazás, végül pedig júniusban parlamenti választások feladata volna - már amennyiben minden menetrend szerint haladna előre.
A vékonyan szivárgó hírek azt a benyomást keltik, hogy magát a puccsot nem előzték meg komolyabb előkészületek, inkább a felgyülemlett elégedetlenség robbantotta ki, majd az események lendülete hajtotta tovább - ami alighanem a jövőre nézve szerencsésebb is a ködösen nagyvonalú társadalomátalakító vízióknál -, könnyebb ugyanis a visszaút valami legális megoldás felé. Az elégedetlenség a tisztikar alsó szintjein forrongott leginkább, azok körében tehát, akik közvetlenül, a hétköznapjaikban érzékelték az elmaradt, mert elsikkasztott fizetéseket és a kellő felszerelés hiányát, leginkább pedig azt, hogy ilyen körülmények között nem tudták felvenni a harcot a tuareg felkelőkkel. A hatalomra kerülő junta élén álló Amadou Sango százados főleg ez utóbbi összefüggésben ostorozta a kormányt, miután múlt csütörtökön virradóra megalakult "A demokrácia helyreállításának és az állam újjáépítésének nemzeti bizottsága", őrizetbe vettek egy sor minisztert, és kijárási tilalmat rendeltek el.
Uram, egek, a tuaregek!
Tény, hogy a tuareg felkelések ötven év óta újra és újra megnehezítik Mali vezetőinek a dolgát, akik közül a leginkább tárgyalóképesek éppen a jelenleg második és ezzel utolsó elnöki ciklusát befejező Amadou Toumani Touré által vezetett 1991-es puccs óta irányítják az országot demokratikus keretek között. (Ő ugyanis Afrikában eléggé szokatlan módon demokratikus választásokat írt ki, és polgári kormánynak adta át a hatalmat.) A Mali nagyobb részét kitevő kopár és végtelen szaharai vidékeken élő tuaregek - a számukat 15 éve még csak 300 ezerre becsülték (alá?), most már 4-5 millióra (fölé?) - nézőpontjából az ősbűn akkor következett be, amikor az önállóvá váló Mali déli részén élő többségi fekete-afrikaiak vették át a hatalmat az ő ősi területeiken. Márpedig a tuaregek klánokba szerveződött társadalmában a feketéknek a hierarchia alsó rétegeiben van a helyük.
Mali kormánya többször is kereste a megegyezést a felkelőkkel, ők azonban kirekesztetteknek érzik magukat, a központi javakból való részesedésüket pedig elégtelennek. Nem világos, hogy ez túlzott elvárásaikkal vagy inkább azzal függ-e össze, hogy a kormány nem tartotta magát a megállapodásokhoz. Tény, hogy a jelentős részben nomád tuaregek elvesztették hagyományos életlehetőségeiket: a modern világban egyre kisebb a kereskedelmi jelentősége a tevekaravánjaiknak, illetve egyre inkább a drog- és embercsempészetre korlátozódik, ami összeütközéseket vált ki a hatóságokkal. A Szaharában az elmúlt években megvetette lábát az al-Káida észak-afrikai szárnya, az AQIM is, amely viszont emberrablásra szakosodott, megbénítva ezzel az eddig egyfajta bevételkiegészítést jelentő kalandturizmust. Ellentmondásos, de annál magabiztosabb állítások ütköznek azzal kapcsolatban, hogy az iszlamisták már most a tuareg felkelőkkel árulnak egy gyékényen, netán az algériai titkosszolgálattal, vagy egyenesen bizonyos mali kormánykörökkel. Annyi tény, hogy a tuareg felkelők az utóbbi két hónap folyamán új lendülettel és sikeresen támadták meg az ország északi részében elszórt távoli helyőrségeket, amelyek védőinek többször azért kellett megadni magukat, mert egyszerűen elfogyott a lőszerük. Ráadásul megszaporodtak a dezertálások, hiszen a hadseregben is vannak tuaregek.
Az ENSZ már februárban közölte, hogy a harcok következtében 130 ezren menekültek el a lakóhelyükről, részben az ország más vidékeire, részben a szomszédos Nigerbe, Mauritániába, Burkina Fasóba, de még a távolabbi Guineába és Togóba is - köztük Dél-Maliban letelepedett tuaregek is, akiket a helyi őslakosok üldöztek el.
A feszültség mostani kirobbanása mögött Kadhafi árnyéka sejlik föl. A diktátor, aki már korábban is táborokat bocsátott a Maliból elmenekült felkelők rendelkezésére, egy részüket saját fegyveres erőibe integrálta. De már a hetvenes években létrehozta az Iszlám Légió nevű haderőt, amelyet aztán Csádban, Szudánban, sőt Libanonban vetett be, váltakozó integrációs víziói ürügyén. Tavaly tavasszal pedig további ezrek lépték át a határt, hogy Kadhafi mellett harcoljanak igen jól fizetett zsoldosként: ezerdolláros napidíjról szólt a fáma. A képet árnyalandó tuareg források most azt állítják, hogy egyrészt Kadhafi állandóan megvezette őket, és miközben nekik alamizsnát kínált, Mali kormányát bőkezűen támogatta (ami eléggé valószínű), másrészt a friss zsoldosok eleve azért mentek Líbiába, hogy aztán onnan állig felfegyverkezve térhessenek haza (ami kevésbé). A felfegyverkezés viszont tény, mint ahogy az is, hogy Kadhafi bukása után menniük, sőt futniuk kellett, amit a mezítlábas, tréningnadrágos felkelők látványa is igazol katonásabban öltözött társaik körében. A felkelők új, számos korábbi csoportot is felölelő szervezete, az Azauadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom deklarált célja az önálló tuareg állam, Azauad megteremtése. Kérdés, hogy a Líbiából eltulajdonított felszerelés meddig biztosítja a további hadi sikereiket. A felkelés leverését fő céljuknak tekintő puccsistákkal viszont nehéz lesz kompromisszumos megoldást találniuk - már csak ezért is az alkotmányos rend helyreállítását szorgalmazza a külvilág.
