Keresztények a Közel-Keleten - Becsukott ablakok

Külpol

Az elmúlt hetekben Bagdadtól Alexandrián át Kairóig templomok kaptak lángra. A forradalmi változások alatt álló régióban továbbra is súlyos a keresztény kisebbségek helyzete.

Sokan kongatják a vészharangot ezért a heterogén - ortodoxokból, különböző keleti rítusú felekezetekből, katolikusokból, örményekből álló -, 17 milliós kisebbségért. A helyzetükről tavaly októberben rendezett vatikáni szinódus a huszonnegyedik óráról beszélt. Kamál Díb, libanoni származású kanadai professzor a libanoni keresztényekről szóló nagymonográfiájában arról ír, hogy a keresztényeknek az évszázad közepére hírmondójuk sem marad a Közel-Keleten, a vallás születési helyén. Rifaat Badr, a Jordániába menekült iraki római katolikusok püspöke úgy fogalmazott, hogy - mint mindig kéznél lévő bűnbakok - a keresztények újra olyan események áldozatává válnak, amelyekhez semmi közük.

Ha csak a csoda

A legtöbb muszlim-keresztény konfliktus Egyiptomban tapasztalható. Újévkor Alexandriában, pár hete a fővárosban gyújtottak fel keresztény templomokat. A koptok, akik az ősi Egyiptom leszármazottainak tartják magukat, az 1923-as alkotmány szerint teljes jogegyenlőséget élveztek. A brit befolyás alatt álló királyságban számos miniszteri posztot és gazdasági vezető pozíciót kaptak (nem beszélve dominanciájukról a kulturális életben), ám az 1952-es forradalom gyökeresen megváltoztatta a helyzetüket. A Szabad Tisztek között egy kopt sem volt, politikailag szinte teljesen kiszorították őket. (Díszkoptok persze mindig akadtak a legfelső vezetésben. Jó példa erre Butrosz Gálí, a későbbi ENSZ-főtitkár, aki a 70-es években úgy vezette az egyiptomi külpolitikát, hogy hivatalosan csak az alacsonyabb státusú államminiszteri rangot viselte.) Gazdasági-kulturális szerepük továbbra is megmaradt, de a 70-es, 80-as évekre - a politikai iszlám megerősödésével - egyre több támadás érte őket. Eleinte inkább csak Dél-Egyiptom falusi vidékein zaklatták őket (a 80-as évek végén Qom Ombóban egy kopt család vendégeként én magam is éltem át szőlő-, alma-, kavics- és féltégla-záport a város muszlim piacán), ám miközben a felső-egyiptomi véres összetűzések máig nem szűntek meg, a konfliktus Kairóban és a Nílus-delta nagyvárosaiban is fellángolt. A kopt elit erősen nyugatiasodott, a tömegek viszont kulturálisan arabok, kevésbé különböznek a muszlim többségtől - mégis őket érik rendszeres atrocitások. A januári forradalmat a kopt vallási vezetők kezdetben óvatosan kezelték, majd amikor a hadsereg elűzte a rezsimet, kiálltak a változások mellett. Helyzetük kényes - szeretnék, ha a köztársasági érában tapasztalt politikai korlátozottságuk enyhülne, ám tartanak a politikai pluralizmus erősödésétől. A szabadabb politikai légkör az iszlamista irányzatok megerősödését hozhatja; de félnek az egyiptomi politikai rendszer alapkövének tekinthető hadseregtől is. Az ugyanis - a török modellel ellentétben - nem a szekularizáció letéteményese, hanem az iszlámot az állami identitás alappillérének tartó politikai struktúra védelmezője. A muszlim tömegek támogatására hajtó katonai vezetők pedig aligha tesznek politikai engedményeket a koptoknak.

Kamál Iszhák Faríd kopt kutató szerint az egyiptomi keresztények története - ha csak valami csoda be nem következik - ebben az évszázadban véget ér. A kopt családok alacsony gyermekvállalási kedve, a gyakori áttérés az iszlámra (főként házassági, illetve egzisztenciális célból) és a növekvő emigrációs hullám miatt arányuk tíz éven belül 4-5 százalékra csökkenhet.

A hely zsidói

De az arab tavasz elhozta változások - ha a szabadságjogok kiterjesztésével járnak - a térségben mindenütt komoly kihívást jelentenek a keresztény kisebbségeknek (ezek katalógusát lásd keretes anyagunkban). Az olyan, eddig elfojtott, ám most nagyobb mozgásteret kapó iszlamista irányzatok, mint az egyiptomi és a szíriai Muszlim Tesvériség vagy a tunéziai Nahda Párt védett felekezeti (dzimmí) státust adnának a keresztényeknek, azaz különadó fizetése fejében belső vallási, jogi autonómiát élveznének, viszont továbbra is kizárnák őket a vezető politikai pozíciókból. A radikális iszlamisták pedig minden állami és államigazgatási státusból kiszorítanák őket. Kérdés persze, milyen mértékben törnek előre a vallásos pártok a közelgő választásokon, és hogy a jelenlegi nemzetközi viszonyok között mennyire fokozható az állampolgári jogegyenlőtlenség.

Az utca embere ugyan minden országban hangoztatja, hogy a lehető legjobb viszonyt ápol a környezetében élő keresztényekkel (boltosával, orvosával), a hosszabb beszélgetés során azonban kiderül: az idegenkedés általános. És ha az e társadalmakat átszövő frusztráció felerősödik, s a tradicionális ellenségkeresés nyer teret, akkor a keresztényekre mint a Nyugat ötödik hadoszlopára tekintenek majd. Ha pedig az új rezsimek nem adnak választ a térséget fojtogató gazdasági kihívásokra, az elszegényedésre, a munkanélküliségre, a tovább szélesedő alsóbb társadalmi csoportok - miként a fellángoló templomok fényénél látszik - mindig mobilizálhatók lesznek a "belső ellenséggel" szemben.

A liberalizmus és a nacionalizmus közel-keleti elterjesztésében oroszlánrészt vállaló keleti keresztények ma is a szekularizáció legelszántabb hívei. Butrosz al-Busztání, libanoni gondolkodó másfél évszázados bonmot-ját vallják: a vallás istené, a haza mindenkié. A keresztény gondolkodók a civil társadalmak felemás kiépítésében is fontos szerepet játszottak. Mozgásterüket a kisebbségi lét határolta be, amelyből más, a szunnita dominancia által háttérbe szorított, vagy időnként üldözött státusú kisebbségekhez fűződő szövetségekkel igyekeztek kitörni. Ezek közül máig a szíriai keresztény-alavita szövetség látszott legjobban működni. Nabíl Khalífa bejrúti professzor szerint azonban - a jelenlegi események tükrében - a keresztényeknek új szemléletre van szükségük. A politikai és demográfiai túlélés érdekében mindenhol a többségi mérsékelt szunnita erőkkel kell szövetkezniük, akár a politikai életben való további korlátozások árán is. Persze, ez a recept sem általános: érvényes lehet Egyiptomra vagy Szíriára, de ellentmond a reálpolitikai folyamatoknak Libanonban vagy Irakban. Maalúf és a hozzá hasonló gondolkodók úgy vélik, az arab országok politikai és gazdasági konszolidációja azért is támogatandó, mert így csökkenthetők az emigrációs okok, s a közel-keleti társadalmak hagyományosan szerves részét képező keresztény közösségek saját kulturális közegükben boldogulhatnak és élhetik meg az identitásukat.

Egyelőre azonban a valóság más képet mutat. Libanon keresztény vidékeit megannyi kísértettelepülés pöttyözi. A Dél-Európára emlékeztető falvakban és kisvárosokban a házak többsége - még az újonnan épültek sora is - zárt spalettával tekint a tengerre. Tulajdonosaik egy része Bejrútban él és dolgozik, többségük azonban a tengerentúlon. A Közel-Kelet politikai konszolidációjának döntő feltétele, hogy e házak ismét élettel teljenek meg.

Politika, gazdaság

A muszlim dominanciájú arab országokban mindössze a lakosság 5-6 százaléka keresztény, ám Egyiptom vagy Szíria esetében ez az arány tíz százalék közelébe, Libanonban harminc fölé kúszik.

A forrongó Szíriában a keresztények a lakosság több mint egytizedét teszik ki, ők a hatalmat birtokló másik kisebbség, az alaviták fontos szövetségesei. Bár a politikai hatalomból itt sem részesedhetnek számarányuknak megfelelően (pár miniszteri poszton és parlamenti helyen kívül néhány katonai vezetőt adnak), a gazdaság megkerülhetetlen szereplői. Sokrétű családi hálózatok kötik össze őket a libanoni keresztényekkel, s mivel szoros viszonyt ápolnak a többmilliós európai, észak- és dél-amerikai szíriai származású keresztény közösségekkel is, fontos szerepet játszanak az autarkiából fokozatosan kilépő szír gazdaság nemzetközi kapcsolataiban. Emiatt szövetségük a lázadásokkal küszködő Bassár al-Aszad rendszerével továbbra is fennáll, sőt erősíti a közös rivális: az ország szunnita többsége. A demokratizálódás ugyanis a szunnita többség erőteljesebb politikai jelenlétét eredményezné: jönnének a most még betiltott vallásos pártok. A szíriai keresztények ebbéli félelmeit igazolják az itteni keresztényellenes atrocitások is. E támadások még korántsem érik el az egyiptomi szintet, de a rendszer gyengülése félelmetes távlatokat nyithat. A kivándorlás itt is nő; emiatt és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt a keresztények számaránya az elmúlt száz évben több mint a felére esett vissza.

A legdrámaibb az iraki keresztények helyzete. Néhány kulcspozícióba helyezett keresztény politikus ide vagy oda (mint Tárik Azíz miniszterelnök-helyettes), a Szaddám-érában az államilag ösztönzött kivándorlás arányszámukat tízről öt százalékra apasztotta. A feketeleves azonban a nyugati invázió után következett. A polgárháború politikai játszmái a három nagy vallási és etnikai csoport (a szunniták, a síiták és a kurdok) között zajlottak, a keresztények pedig sok tűz közé keveredve súlyos véráldozatokat szenvedtek. A templomrobbantások és pogromok sújtotta asszírok, szírek, káldeusok, örmények tömegével vándoroltak ki a tengerentúlra, de sokan kerestek menedéket a szomszédos Jordániában és Szíriában is - az elmúlt években az egymilliós közösség négyszázezerre fogyott.

Jordániában a beduin származású királyi család és az ország keresztényei között áll fenn hagyományos szövetség - az egyre növekvő számú, zömében muszlim palesztinokkal szemben. A hásemita állam sokat profitált a '67-es háború után a Nyugati Partról oda menekült, magasan kvalifikált keresztény (és muszlim) értelmiség munkaerejéből. Ez a kiegyensúlyozott viszony szinte kivételnek számít a térségben. Bár az arab tavasz itt nem bontakozott ki, még a rendszer ellenzékének számító iszlamisták is megkerülhetetlennek tartják a keresztényeknek a gazdasági és a tudományos életben játszott szerepét: a Muszlim Testvérek helyi leányvállalata, az Iszlám Munkafront még a vezetésébe is választott keresztény politikust.

A keresztények legnagyobb politikai befolyással - egyelőre - Libanonban bírnak, ahol az államelnöktől kezdve a hadsereg és más erőszakszervezetek vezetőin át a gazdaságban is megkerülhetetlenek. Ám 30 százalékos arányszámuk itt is gyorsan apad a 2006-os háború után felgyorsult emigrációs hullám miatt. Ugyanez tapasztalható a palesztin területeken és Izraelben is. A palesztin területeken az is kérdés, hogy a közös ellenség elleni harc után, egy esetleges államépítésben mennyire tudnak majd együttműködni velük a Hamász fémjelezte iszlamista irányzatok. Mindenesetre Sidneyben ma több jeruzsálemi keresztény él, mint magában a szent városban.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.