Nép a senki földjén – Helyszíni beszámoló az iraki kurdok táboraiból

szerző
Kakuk György
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A céljuk olyan demokratikus föderáció, ahol a kulturális autonómia a politikaival párosul, és nincs a többségi társadalmaknak korlátlan hatalma. Az Iszlám Állam elleni harcban a Nyugat szövetségeseként fellépő kurdok közt jártunk.

Csend van, a sofőr a rádiót is kikapcsolta. Harmadszor állították meg az autóbuszt a törökországi Diyarbakir és az iraki határ közötti kétszázötven kilométeren, valahol Çizre és Silopi között. Az utasok engedelmesen nyújtják igazolványukat a fegyvereseknek. Végül egy fiatal srácot szállítanak le. Kihúzza a csomagját a busz aljából. Jobbra az ellenőrző pont: masszív falak, homokzsákok, ötvenes kaliberű automata gépfegyver az egyik állás tetején. Miután a katonák átnézték a táskát, a srác a cipzárral vacakol. Rángatja, nem megy. Aztán egy erőteljes mozdulatnál a kezében marad.

A fiú a lendülettől megtántorodik, majdnem kiveri a gépfegyvert az egyik felette álló katona kezéből. A katonák egyszerre lépnek közelebb, az egyikük ösztönösen megemeli a fegyver csövét. A fiú a hátán fekszik a porban, a kezében maradt cipzárt mutatja és szaporán kéri a bocsánatot. A táskát sebtiben, félig bezárva visszagyömöszöli a busz aljába. Délkelet-Törökország háborús hétköznapjainak apró villanása. Megyünk tovább.

„Értünk harcol, és nem korrupt”

Törökországnak ez a része teljes katonai megszállás alatt áll. Az iraki és a szíriai határ menti nagyobb városok, Nusaybin, Çizre, Silopi, Sirnak, Mardin romokban. Recep Tayyip Erdoğan török elnök kurdok elleni háborúja sűrűn szedi az áldozatokat. Már másfél éve, hogy a török biztonsági erők újra nekirontottak a kurdoknak. Pedig a dolog nem így kezdődött.

A ’90-es években, amikor még a Jólét Pártjának hívták Erdoğan alig észrevehető politikai tömörülését, a jelenlegi elnök volt az, aki a börtönt is kockáztatva zsákutcának nevezte a kurdokkal szembeni hivatalos török politikát. Minden alkalmat kihasznált, hogy deklarálja, a kurdok ellen viselt háború nem vezet sehova, ő tárgyalásos megoldást szorgalmaz.
A szekuláris Törökországban az iszlám értékeit hirdető kis párt a kurd szervezetekkel együtt billegett a legalitás és az illegalitás határán, s ez elég volt a közös politikai platformhoz. A kurdok kulcsszerepet játszottak Erdoğan felemelkedésében – és sokáig úgy tűnt, Erdoğan is komolyan gondolja, amit mond. Kormánya 2013-ban – az 1999 óta Imrali szigetén raboskodó Abdullah Öcalan, a Kurd Munkáspárt (PKK) főtitkárának közvetítésével – titokban tárgyalóasztalhoz ült a fegyveres felkelés vezetőivel. Az ennek eredményeként létrejött kétévnyi béke jelentős gazdasági fellendülést hozott az elmaradott délkeleti régió kurd nagyvárosainak. Aztán tavaly minden a feje tetejére állt: a már négy éve tartó szíriai polgárháború alapjaiban rengette meg az erőviszonyokat.

Szerzőnk fekete mackófölsőben ifjú kurd gerillák között

Szerzőnk fekete mackófölsőben ifjú kurd gerillák között

 

Az Iszlám Állam Szíriában hónapokig hiába próbálta bevenni a stratégiai fontosságú török–szír határvárost, Kobanit. A kurdok ellenálltak a súlyos túlerőnek, és végül a nyugati hatalmak légi támogatásával sikerült konszolidálniuk a területet. A törökök pedig döbbenten figyeltek a határ túloldaláról. A szíriai kurdok baloldali szervezete, a Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) és annak katonai szárnya, a Népvédelmi Egységek (YPG) Kobani megvédésével össze tudták kapcsolni a két kurd többségű szíriai régiót, Kobanit és a tőle keletre fekvő Dzsazírát. Sőt, Kobanitól délnyugatra is előretörtek: mélyen behatolva Szíriába, az Iszlám Állam szíriai központjától negyven kilométerre álltak meg, és két hónapnyi ostrom árán elfoglalták Manbidzs városát. A törököknek ez már sok volt: stratégiai, sőt – legalábbis saját felfogásuk szerint – egzisztenciális érdekük, hogy megakadályozzák az észak-szíriai kurd területek egybekapcsolását. A török diplomácia mindent elkövetett, hogy megakadályozza a komolyabb fegyverszállításokat, s azt hangoztatta, hogy a szíriai kurd szervezetek a PKK leágazásai. Márpedig a PKK-t az Egyesült Államok és az unió is terrorista szervezetként tartja nyilván.

Csakhogy a PKK egységei Szíriában és Irakban is szerfelett hatékonyan harcoltak az Iszlám Állam ellen, a Nyugat megbízható partnerei, s politikusaik, katonai vezetőik elképesztő népszerűségnek örvendenek a kurdok körében. Májusban az iraki Szulejmaníjja egyetemén rendezett konferencián testközelből tapasztalhattam meg e rajongást. Szalih Muszlim, a szíriai kurdok legismertebb politikusa, a PYD társelnöke előadása után az egyetem színházterméből kilépve másfél óra alatt tudott elvergődni a kijáratig – útközben úgy háromszáz szelfi készült vele; olyan volt, mint egy rock­sztár. „Értünk harcol, és nem korrupt” – felelte ragyogó arccal az egyik fiatal, amikor a lelkesedés okairól faggattam.

Várjuk, hogy jöjjön a felkérés

Az egyetlen ellenőrző pont, ahol a pesmergák, az iraki kurd hadsereg tagjai megállítanak, a Kandil-hegységen keresztülfutó völgy bejáratánál fekszik. Az iráni–iraki–török hármas határon járunk, hivatalosan Irakban, egészen pontosan az autonóm iraki Kurdisztán északkeleti végein.
A hegység északról délre fut az iráni határral párhuzamosan. Csak egy út vezet rajta keresztül, jobbról is, balról is meredek sziklafa­lak tornyosulnak fölé.

A katonák a fűben üldögélnek, cigarettáznak és teát isznak. Az egyikük elkéri az útlevelemet és a sajtóigazolványomat. Kérdi, hogy Zagrosz, a PKK sajtófőnöke tud-e rólam. (Zagrosz nyilvánvalóan fedőnév: a sajtófőnök nom du guerre-jét a Közel-Kelet monumentális hegysége után nyerte. Mintha Kárpátoknak hívnák.) Bólintok, és mehetek is. A következő ellenőrző pont már a PKK-é. A hegység belsejében, nehezen megközelíthető helyeken lévő természetes vagy mesterségesen kialakított barlangokban székel a Kurd Munkáspárt parancsnoksága. A 90-es években települtek át Irak Törökországhoz közeli hegyeiből, mert ezt a bázist könnyebb védeni.

Zagrosz a hősök temetője melletti háznál vár. A fedett teraszon egy hosszú asztal mellett ülünk, mögöttünk hatalmas fatüzelésű szamovár. Kérni sem kell, hozzák a teát. A rituálé mindig ugyanaz: tea, telefon kikapcsolása, SIM-kártya kivétele. Bármi megtörténhet. A török légierő gépei rendszeresen átrepkednek, hogy megszórják bombákkal a Kandilt. Vaktában bombáznak, Zagrosz szerint azért, hogy a helyi kurdokat a PKK ellen fordítsák. Néhány hónapja a főút melletti egyik falu pár lakóházát vágták telibe. Nyolcan haltak meg, egyszerű, falusi emberek. Aztán Zagrosz autójával indulunk fel a hegyre. Riza Altun, a PKK egyik alapítója, a szervezet külügyekért felelős főnöke, a KCK, a Kurdisztáni Közösségek Szövetségének egyik vezetője vár. A KCK ernyőszervezet, a baloldali kurd pártok – a törökországi PKK, a szíriai PYD és az iráni Szabad Élet Párt (PJAK) – munkáját koordinálja.

Altun hatvanéves, tizenhárom évet ült börtönben Törökországban, szeparatizmusal és terrorizmus támogatásával vádolták. Az Iszlám Állammal szemben Moszul visszafoglalására indított hadműveletről érdeklődök, amiben a PKK egységei nem vesznek részt. „Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy mind az iraki, mind a kurd persmerga vezetés Törökország politikai nyomásának engedelmeskedve utasítja el a PKK részvételét a Moszulért vívott harcokban. Az eredeti terv az volt, hogy a PKK egységei részt vesznek a hadműveletekben, de most várunk. Várjuk, hogy jöjjön a felkérés” – válaszolja.

A török kormány a PKK mellett az Irán által támogatott síita milícia, a Hashd Al-Shaabi katonai szerepvállalását is megakadályozta volna, de nem sikerült. A síiták Imám Husszein képmásával a zászlajukon nyitották meg a nyugati frontot az Iszlám Állam ellen, Moszulért. Altun szerint ha a törökök mégis átlépik az iraki határt és elindulnak Moszul felé, az egészen meglepő helyzeteket eredményezhet. „Ha a törökök összecsapnak a síita milíciával, az olyan mélységeit nyithatja ki a konfliktusnak, amilyet eddig nem tapasztalhattunk”, mondja. Altun szerint Törökország területszerző szándékkal avatkozott be a szíriai konfliktusba és hasonló szándékai vannak Irakkal szemben is. Az biztos, hogy Ahmet Davutoğlu volt miniszterelnök és külügyminiszter még tudós ember korában írott nagy ívű könyvében, a Stratégiai mélységben az Irak és Törökország közötti határt „puha” határként definiálja, amit – szemben például a Törökországot Irántól elválasztó határral – elmozdíthatónak tart. Davutoğlu már nincs pozícióban, ám az öt év, amit hazája külügyminisztereként, s a következő kettő, amit miniszterelnökeként töltött, nem maradt hatástalan.

Emlékeztetem Altunt, hogy immár a török mellett az amerikai kormányzat is azt várja a Szíriában harcoló kurdoktól, hogy vonuljanak ki a komoly áldozatokkal elfoglalt Manbidzsből, és adják át az ellenőrzést a törököknek. „Ha Manbidzs miatt újabb válsággóc alakulna ki, akkor sok mindenkinek színt kell vallania: a szíriai központi kormánynak, Oroszországnak, az Egyesült Államoknak, Iránnak, Iraknak, a kurdoknak, Katarnak, Szaúd-Arábiának. Ezek az országok vagy elismerik a török területszerzési ambíciókat, vagy elfogadják a török megszállás elleni fegyveres harcot. Nincs más lehetőség. De a török hadsereg mélyebb behatolása szíriai területre elvezethet egy közvetlen orosz–amerikai konfrontációhoz is” – emeli nemzetközi szintre a Manbidzs ügyét Altun. Ezzel a beszélgetésnek vége. A kurd külügyér úgy tűnik el, ahogy felbukkant: észrevétlenül. Fogalmam sincs, merre indult az embereivel.

Barlanglakók közt

Mi is összepakolunk, s indulunk: neki a hegynek. Majd’ három órán át zötykölődünk, a föld­út néha eltűnik alólunk, s csak sejtjük, merre kell menni. A laprugós Nissan pickup hátsó ülésén pattogva már azon gondolkodom, hogy tudnám a lehető legudvariasabban megkérni a PKK sajtófőnökét, hogy menjünk innen a francba haza. De aztán felbukkan egy motoros gerilla, és int, hogy kövessük. Egy kisebb völgybe irányít bennünket, ahonnan gyalog kell továbbmenni. Egy sziklához mászunk fel, s érkeztünkre felsorakoznak a gerillák; lányok és fiúk vegyesen. Sorra kezet fogok a rögtönzött díszszemle katonáival, s közben arra koncentrálok, nehogy rosszul lépjek, mert visszagurulok a völgybe.

A 15 fős PKK-egység itt tölti a telet. A parancsnok bevezet a barlangba: a természetesen kialakult előtér a nagyobb közösségi hely, ahonnan egy folyosó vezet a szikla mélyén meghúzódó kisebb-nagyobb helyiségekig. Por van és ammóniaszag. „Most alakítjuk ki a tantermet”, magyarázza a parancsnok, s bevilágít a leendő tanterem helyére, ahol a sziklából kirobbantott kőhalom várja, hogy kihordják. A legbelső helyiségben ülünk le, körben a fal mellett. Az egyik gerilla teát tesz le mindenki elé. Hirtelen néma csend lesz, riadtan nézek Zagroszra – mi történt? „Ne izgulj, csak megilletődöttek. Nem miattad, miattam. Nem vártak.”

A 15 fős csapatból tíz simán a gyerekem lehetne. Sorban elmesélik a történetüket. „Amikor 2014 nyarán a kurdok élet-halál harcot vívtak az Iszlám Állammal Kobaninál, az anyám azt mondta: nekem azok a gyermekeim, ők, akik értünk harcolnak. Szóval megtagadott engem. Akkor döntöttem el, beállok én is” – meséli a szíriai Warshin. A törökországi Batmanból származó Ekin az apját idézi fel. „Azt mondta, olyan lányt akar a gyerekének, aki magától lesz valaki, nem valakinek a felesége, szeretője, szolgája. Hova mehettem volna máshova?” Hebun a női egyenjogúságtól indít, hogy megérkezzen az emberi méltósághoz. „Amióta van PKK, nem kell lehajtott fejjel járnunk.” Az Öcalan-mantrát mindannyian elmondják.

Abdullah Öcalant, a PKK főtitkárát 1999. február 19-én – nagy diplomáciai viharokat kavaró nemzetközi hajsza után – fogta el a török titkosszolgálat. A török bíróság halálra ítélte, de az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta, s 1999 óta ő a márvány-tengeri börtönsziget egyetlen rabja. Ma egyre többször hallani, hogy a bukott puccs után Törökországban a „nép nyomására” visszaállítanák a halálbüntetést: kérdés, hogy nem épp Öcalan kivégzése-e a cél. De a törökök csak veszíthetnek, ha engednek a csábításnak, hisz Öcalan élve vagy halva a kurdok megkérdőjelezhetetlen ikonja. Ő személyesíti meg a kurdok küzdelmét a polgári és politikai jogokért.

Az 1984-ben a PKK indította váltakozó intenzitású háború áldozatainak száma már eléri az ötven­ezret, milliók váltak földönfutóvá. Ez a konfliktus egyik oldala; a másik serpenyőben a törökországi kurdok teljes jogfosztottsága van. A gerillaháború idején, a 80-as évek elején kurdok hivatalosan nem is léteztek az országban, „hegyi törököknek” hívták őket. Nem használhatták a nyelvüket, nem voltak kulturális jogaik, könyveik, újságjaik, nem volt rádiójuk és televíziójuk. Az első demokratikusan választott kurd nemzetiségű parlamenti képviselőnőt, Leyla Zanát azért zárták évekre börtönbe, mert a török parlament plenáris ülésén anyanyelvén mert felszólalni. A Newroz, a tavaszi napforduló ünnepe, amit kurd újévként is szoktak emlegetni, tiltott volt, még a 90-es évek közepén is súlyos utcai harcok dúltak azokban a kurd nagyvárosokban, ahol meg merték ünnepelni. A 90-es évek közepén az elkötelezett atlantista Tansu Çiller miniszterelnök asszony sikította bele a török képviselőház sűrű levegőjébe, hogy „végezni kell minddel!”. S amikor 2013-ban végre a béke elérhető közelségbe került, Öcalan lett Erdo­ğanék partnere. A fogságából hirdetett egyoldalú tűzszünetet a PKK nevében – így indulhatott el az a békefolyamat, amit másfél éve nem a kurdok rúgtak fel.

De térdre lehet-e kényszeríteni az ország egynegyedét, azt a 23 millió kurdot, akik felmenői az I. világháborút követő határrendezés után a török állam polgárai lettek? És mi lesz azokkal, akik a világ legnagyobb ország nélküli népeként mindenhol csak kisebbség lehetnek? Irakban és Iránban 6-6 millió, Szíriában 2 millió kurd él. Öcalan rabságának két évtizede alatt újraértelmezte ezt a helyzetet. Az őt támogató kurdok, akiket mindenhol szeparatizmussal vádoltak, most már nem beszélnek önálló Kurdisztánról. A demokratikus föderalizmust látják megvalósítható stratégiai célnak – valahol a távolban. Egy olyan föderációt, ahol a kulturális autonómia a politikaival párosul, és véget ér a többségi társadalmak korlátlan hatalma.

Hebun Kobaniról és a hős kurdokról kezd el énekelni, s ez a dal zárja az estét a barlang előtt. Szemben, a völgy másik oldalán, a falként magasodó hegy gerincén fények látszanak. „Az irániak” – mondja Zagrosz. „Nem szoktak átlőni?” „Tudják, hogy a mieink ott vannak a hátukban, így visszafogják magukat.” Zagrosz teheráni doktoriját hagyta ott a PKK-ért. „A PKK-nál találtam meg saját magamat. Próbálkoztam az iszlámmal is, de nem azt kerestem, amit az iszlám adni tud.”

Makhmour táborában

Erbiltől, iraki Kurdisztán fővárosától húsz kilométerre délnyugatra már látszik a sötét füstfelhő. A Moszul környéki olajkutak és a nyersolajjal teletöltött árkokban égő olaj füstje ez – mintha valami hatalmas vihar közeledne. Makhmour felé, a senki földjére autózok, de fennakadok az utolsó pesmerga ellenőrző ponton. Félreállítanak és betessékelnek egy irodába. Itt kell nagyon alázatosan kérni az engedélyt a továbbhaladáshoz. Ez rajtam kívül mindenkinek sikerül. Nekem mutatja az egyenruhás, hogy irány vissza Erbilbe. Előkotrom a telefonszámot, amit még Zagrosz adott – hívja már fel Polak urat, Makhmourból. Menten új alapokra helyeződik kapcsolatunk, az egyenruhás egy rövid, ám udvarias párbeszédet követően hellyel kínál: Polak úr fél óra múlva itt lesz önért. És valóban: kísérőm kisvártatva megérkezik.

Valójában nem is Makhmour a következő állomásunk, hanem a város melletti menekülttábor. Nem klasszikus tábor ez, a sátrak meg a humanitárius katasztrófák szokásos kellékei helyett valóságos kisváros fogad, betonelemekből épített házakkal, kacskaringós utcákkal. Széles árok veszi körbe, a magaslatokon megerősített gép­puskafészkek figyelnek, az egyetlen bejárat a felnyitható híd. Az útlevelemet gyorsan elcserélik egy PKK-logós laminált kártyára.

Polak úr a helyi politikai vezetés irodájába visz. A ma a makhmouri táborban élő kurdok eredetileg törökországi illetőségűek: 1993-ban Sirnak tartományból menekültek iraki Kurdisztánba, jelesül az atrushi menekülttáborba. Azokban az években a török hadsereg a PKK elleni harc során, hogy megtörje a gerillák támogatását, lerombolt vagy háromezer falut, s belső menekültet csinált két és fél millió kurdból – és már akkor sem ért el vele semmit. A helyzet napjainkban hasonló. Csak most nem a vidéki települések vannak a török hadsereg célkeresztjében, hanem a délkelet-törökországi kurd többségű nagyvárosok.

Atrusht a török kormány nyomására 1996-ban bezárta az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, a táborban élő kurdoknak tovább kellett állniuk. Az ekkor nemzetközi protektorátus alatt álló észak-iraki területen több helyet is felajánlottak nekik – de a közösségnek legalább négyfelé kellett volna mennie. „Szándékosan csinálták ezt Barzaniék. Szét akartak verni minket” – magyarázza Polak. (Maszúd Barzani jelenleg is iraki Kurdisztán elnöke, évtizedek óta a Kurdisztáni Demokrata Párt első embere. A KPD inkább Ankara felé orientálódik, a PKK esküdt ellensége. A törökországi, iraki és szíriai kurd közösségek bonyolult politikai viszonyairól lásd remek interjúnkat: „Erős a belső rivalizálás”, 2016. január 14. – a szerk.) Végül Makhmour városa mellett kaptak egy területet az akkori iraki kormánytól. Szaddámtól. „Amikor idejöttünk, nem volt itt más, csak kő, por, kígyók és skorpiók. Kaptunk sátrakat és egy darabig ennivalót is. De együtt maradtunk.”

Az elmúlt húsz évben a makhmouri táborból tizenkétezres város lett; vagy inkább egy miniállam. A közösség komoly háttérbázisa a Szindzsár-hegységben állomásozó PKK-erőknek és a Szíriában harcoló YPG-nek is. A tábort öt szektorra osztották, mindegyiknek saját önkormányzata van. Kétévente választják a legfelsőbb döntéshozó testületet, a közgyűlést; egyszemélyi vezető nincs. A végrehajtó tanács tagjai rotációs rendszerben látják el a feladatukat. A képviselőjelölteknél 50 százalékos női kvóta érvényesül, de van női közgyűlés is, ami a nőket érintő ügyekben hoz döntéseket; ezek a teljes közösségre érvényesek. A tábor saját egészségügyi rendszert működtet, van óvodájuk, általános és középiskolájuk, de még három fakultással működő főiskolájuk is. „Munkások vagyunk. Ha elmegy Erbilbe vagy Szulejmaníjjába és körbenéz, azokat az új felhőkarcolókat az itteni emberek építették. A két kezükkel” – meséli Polak. „Összetartunk. A szolidaritáson kívül nem sok mindenünk maradt.”

szerző
Kakuk György
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Wittinghoff Tamással
Budaörs harcban a kormánnyal
Törvénymódosítás után
Bajban a szociális szövetkezetek
Interjúk
Ulrich Thomsen, Poniklo Imre, Patkós Márton
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs