Március 31-én, éjfélkor lejárt az előre megszabott határideje annak a tárgyalássorozatnak, melyet az iráni atomprogramról, illetve az országgal szembeni bonyolult szankciórendszer feloldásáról folytatott egyrészről maga Irán, másrészt az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagja (Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország), valamint Németország. Bár Washington minden követ megmozgatott, hogy megszülessék a megállapodás, még arra is hajlandó volt, hogy ne a lausanne-i éjfél legyen a mérvadó, hanem a washingtoni, a felek mégis azzal álltak fel az asztaltól, hogy június végéig tovább tárgyalnak.
|
Két nap múltán Washington mégis meglepő bejelentéssel állt elő. Az amerikai elnöki adminisztráció szerint sikerült tető alá hozni egy „keretmegállapodást”, mely szerint:
– Irán mégiscsak csökkenti – méghozzá kétharmaddal – urándúsító centrifugáinak a számát, s lemond a már birtokában lévő uránmennyiség egy részéről is;
– A régebbi, már nem használt centrifugákat olyan raktárakba helyezik el, melyeket állandó őrizet alatt tart majd a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), ráadásul
- Irán valamennyi nukleáris létesítményét szabályos időközönként ellenőrizheti;
- átalakítják az araki nehézvíz-alapú reaktort, hogy az ne tudjon plutóniumot előállítani;
- az Egyesült Államok és az Európai Unió fokozatosan feloldja azokat a szankciókat, amelyeket az eddigi iráni atomprogram miatt korábban életbe léptetett.
De alig került nyilvánosságra a bejelentés, az iráni tárgyalódelegáció vezetője, Dzsavad Zarif külügyminiszter azonnal tiltakozott, s hazugsággal vádolta meg Washingtont. Szerinte szó sem volt arról, hogy Irán lemondana atomprogramjáról, csökkentené a centrifugák számát s átalakítaná az araki atomerőművet. Viszont a keretmegállapodásban szerinte a nyugat nem a szankciók fokozatos, hanem azok azonnali eltörlését vállalta magára.
Derűlátásra továbbra sincs semmi ok. Annál is kevésbé, mert a Lausanne-ban jelen lévő kormányok közül, Amerikát leszámítva, többnek nem állt érdekében, hogy a mai feltételek mellett bármilyen megállapodást is aláírjon. Ezt egyébként még Teherán sem akarta.
Bár a perzsa állam számára életbevágó lenne, ha lazulnának a büntetőszankciók, de szeretne időt nyerni, hogy atomprogramját olyan szintre fejlessze, ami később, amikor életbe lépnek a jövendő megállapodás korlátozó szabályai, minél nagyobb mozgástérrel rendelkezzen. Annál is fontosabb ez, mert az a középhatalmi szerep, melyet a térségben máris betölt, s melynek elérését valamilyen bizarr logika alapján még Barack Obama is támogatja, igazán csak akkor tekinthető szilárdnak, ha mellé valós vagy potenciális nukleáris erő is párosul.
Épp ezért a megállapodást, jelenlegi formájában talán Franciaország ellenzi a leginkább. Laurent Fabius külügyminiszter tíz nappal korábban így fogalmazott: „Csak egy olyan erőteljes [robust] megállapodásban vagyunk érdekeltek, mely bár lehetővé teszi Irán számára, hogy hozzájusson a polgári nukleáris energiához, de azt megakadályozza, hogy atombombát építhessen.” Ennek megfelelően a francia delegáció végig azt az álláspontot képviselte, hogy csak fokozatosan lehet majd feloldani a Teheránnal szembeni szankciókat, ugyanakkor a végső megállapodást akkor szabad megkötni, ha az egyértelmű és hosszú távú lehetőségeket ad a nemzetközi közösségnek, hogy megakadályozza a „perzsa atomfegyver” megszületését.
Bár Szergej Lavrov külügyminiszter igyekezett végig nagyon optimistának mutatkozni, s úgy képviselni az orosz álláspontot, hogy az a legnyitottabbnak tessék az iráni érdekek kielégítése felé, Moszkvának sem érdeke a gyors megegyezés. Nyilvánvalóan az oroszok sem szeretnének egy új atomhatalmat - a pakisztáni, indiai, s legutóbb az észak-koreai nukleáris fejlesztésekre adott ideges válaszaik jól mutatják ezt. Ugyanakkor Vlagyimir Putyin számára elsődlegesen mégis az jelenti az igazi problémát, hogy ha megszűnnek a szankciók, s Teherán előtt megnyílik a lehetőség, hogy korlátozások nélkül exportálja kőolaját, akkor annak hordónkénti ára a mai 60-ról 30 dollárra csökkenne, ami orosz szempontból felér egy katasztrófával.
A Lausanne-ban tárgyaló hét ország képviselő mellett, megkerülhetetlen politikai tényezőként jelen volt egy nyolcadik is: Izrael. Washington, a Wall Street Journal-on keresztül olyan információkat szivárogtatott ki, hogy a Moszad a tárgyalásokon elhangzott minden kijelentésről azonnal értesült, azokat megosztotta az amerikai kongresszus és szenátus republikánus – azaz ellenzéki – tagjaival, akik így fontos információk birtokában támadhatták Obama szándékait. Hogy ez valóban így volt-e, nyilvánvalóan nem lehet biztosra venni, de tény: Jeruzsálemnek minden oka megvan, hogy egy efféle megállapodást megakadályozzon. Az izraeli álláspont világos:
- Minden fogadkozás ellenére Amerika hajlik rá, hogy engedélyezze a már meglévő 6500 ismert, régi típusú centrifugának az üzemeltetését, melyek lehetővé tesznek egy elég alacsony, 3,5 százalékos urándúsítást. És abba is belemenne, hogy a jelenlegi 7-8 tonna urántartalékból Teherán fél tonnát megtartson. Ez az izraeliek szerint elégséges lenn, hogy nyolc hónapon belül legyártsanak egy atombombát.
- Ám ha Teherán aktiválni tudja a különböző hírszerzések által még fel nem derített centrifugáit, a bomba előállítására akár feleannyi idő, három-négy hónap is elégséges lenne.
- Az amerikai fél, de a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is abból indult ki, hogy „Irán tisztességgel betartja” a 2013 novemberében, Genfben megkötött úgynevezett Akciótervet (Joint Plan of Action) s a mostani tárgyalásokat már bátran lehet e bizalmi viszonyra építeni. Csakhogy e megállapításból egy szó sem igaz – állítja Izrael. Hírszerzői körökben közhelynek számít, hogy a 2013-as megállapodással ellentétesen Irán nem hogy csökkentette volna az urán-235 dúsítására használt urnán-hexafluorid (UF6) tartalékát (ezt 7,5 tonnára becsülték), hanem legalább egy tonnával növelte azt. Teheránnak sikerült azt is elérnie, hogy Washington belemenjen: a 9000 régi típusú (IR-1) leállított centrifugát ne kelljen elbontania, viszont működtethessen továbbra is modern, nagysebességű IR-8 és IR-5-ös centrifugákat.
Felmerül a kérdés, milyen stratégia állhat egy efféle, „túlzottan engedékeny” amerikai politika mögött? Irán „helyzetbe” hozása egyértelműen feladni látszik az eddigi amerikai közel-kelet-politika minden elemét, legfőképpen azt, hogy (a) Izrael, azaz a térség egyetlen demokráciájának biztonsága amerikai érdek, így prioritásnak számít; (b) Washington fő szövetségese a közel-keleti stabilitás és geopolitikai befolyás garantálásában Egyiptom, Szaúd-Arábia és Törökország.
Ehelyett egy másik opció kezd kirajzolódni, melynek fókuszában Irán áll. Az az Irán, mely totális befolyással bír ma már Irakban; és ha sikerül majd nyugati segédlettel megdönteni az ISIS hatalmát, akkor már Szíriában, s a Hezbollah révén még Libanonban is. Vagyis egy szunnita tengely helyett egy militáns síita tengely az, melynek kegyeit e pillanatban Washington keresi.
Ilyen körülmények között aligha lehet csodálkozni azon, hogy a republikánus vezetők miért siettek kijelenteni: bármilyen megállapodás is születik Lausanne-ban, az addig fog élni, amíg az amerikai elnököt Obamának hívják. Egy perccel sem tovább.
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.