Trauma és bosszúvágy

Dr. Hárdi Lilla pszichiáter
szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Június 26. a bántalmazott áldozatok világnapja, ha másnak nem, hát ennek örülhetnek egy kicsit. A világnap célja a bántalmazás elleni tiltakozás, és hogy ráirányítsa erre a kérdésre a figyelmet, nyilatkozott lapunknak dr. Hárdi Lilla, a Cordelia - Alapítvány a Megkínzott Áldozatok Rehabilitációjáért vezető orvosa.

Magyar Narancs: Önök a magyarországi menekülttáborokban kutatják és gyógyítják az áldozatokat. Az ide menekülők hány százalékát bántalmazták elmenekülésük előtt?

Hárdi Lilla: Mi a háborúkban súlyosan traumatizált áldozatokkal foglalkozunk, és a bántalmazottak aránya közöttük igen nagy. Mások olyan diktatúrákból érkeztek, ahol akár több hónapig is börtönben ültek, huzamos ideig kínozták őket. Az ő esetükben már az is csoda, hogy élnek. De a táborokból már kikerült menekültekkel is foglalkozunk.

MN: Tudvalevőleg a magyar menekülttáborokban korántsem ideálisak az állapotok. Mennyire traumatizálja tovább ez a már korábban sokat szenvedett embereket?

HL: A táborokban viszonylag zárt rendszerben, kényszerű közösségben élnek a menekültek, ami szintén konfliktusokat generálhat. Olyan körülményeket jelent, melyek között könnyen létrejöhet az úgynevezett vikárius traumatizációs tünetegyüttes, amikor a korábbi traumák következtében létrejövő tünetek gyógyítása sokkal nehezebb feladat. A helyzet az, hogy a menekülttábori lét önmagában is traumát jelenthet, de az onnan való kikerülés is. Az idegen körülményekkel való megbirkózás mindig nehéz feladat egy olyan ember számára, aki az erőit a korábbi sérülések miatt nem tudja teljes egészében felhasználni. Az idő maga is gyógyító faktor, ám sokan nem is tudnak arról, hogy traumatizáltak. Hónapokig nem tudnak aludni, vagy rémálmaik vannak, és ez tartósan megakadályozza őket a munkában, tanulásban.

MN: Mikor számít gyógyultnak egy menekült?

HL: A beteg akkor számít gyógyultnak, ha a tüneteitől megszabadult, és ezek után már képes az én-erőit mozgósítani, és az elébe kerülő problémákat megoldja. Ezt a képességet coping-képességnek nevezzük, s ha ez megvan, el tudja intézni az ügyeit a hivatalokban, munkába tud állni, képes a harmonikus családi életre és a többi.

MN: Igen, de a magyarországi törvényes feltételek kielégítése - például munkaszerzés esetén - olyan körülményes dolog, hogy két egészséges személy coping-képessége kell hozzá.

HL: Ez igaz, de már e téren is vannak, akik segítik őket.

MN: A kutatás során megtudtak-e valami újat a kínzók, bántalmazók erőszakosságának okairól?

HL: A menekültektől elég körülményes információt szerezni a kínzóikról, akiknek egyik típusánál például a "parancsra tettem" motívuma bukkan fel, s akik egyszerű végrehajtóként élik meg az eseményeket. A kínzóknak is megvan a maguk speciális pszichopatológiája, esetleg kóros személyiségszerkezete. A bántalmazottak egy része úgy éli meg, hogy a rezsim, a diktatúra egy arctalan, személytelen kínzója bántalmazza őket. A balkáni háborúkban azonban gyakorta sokkoló, horrorisztikus történetek zajlottak le, például a saját szomszédja nyomta a puskacsövet az áldozat szájába, vagy lőtte le a családtagokat. Amikor egy régi ismerős, a szomszéd, a barát teszi ezt, az sokkal megterhelőbb lehet, mint ha pusztán a rezsim egy emberének látott alak a kínzó, bár erre nincs mércénk. Az embernek vannak alapvető megkapaszkodási, a biztonságához nélkülözhetetlen kapcsolódási pontjai: bízom a hozzátartozóimban, barátaimban, a szomszédban. A gyerekkorunk óta meglévő bizalmi pontok megszűnésekor, ha idegen környezetbe kerülünk, felborul a világunk, a jobb ballá válik, a lent fentté, egy szürreális világba kerülünk, amelyben nem tudunk orientálódni.

MN: Milyen metódusokkal lehet segíteni ezeken az embereken, ha közülük alig valaki beszéli a magyart, a fordítás pedig mindig torzít?

HL: Igen, azt mondják, hogy terápiát csak anyanyelven lehet végezni. Ezt én is így gondoltam, amíg meg nem tanítottak a koppenhágai központban arra, hogy a tolmácsainkat mi magunk tréningezzük erre a speciális helyzetre. Ők mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik. De van nonverbális terápia is, amely például a művészeti terápiás eszközöket is igénybe veszi.

MN: A laikus számára elég hülyén hangzik, hogy mondjuk a traumákat kitáncoljuk magunkból.

HL: A laikus számára ez tényleg furcsa lehet, mégis jól működik. A terápia igen hosszú folyamat, alapvető bizalmi kapcsolatnak kell kialakulnia az orvos és a beteg között, rendszeres odafigyelést igényel. Az áldozatok számára már az is komoly segítség, hogy végre van valaki, aki rendszeresen meglátogatja őket, és elbeszélget, foglalkozik velük, hiszen legtöbbjük teljesen magára maradt, illetve kiszakadt a korábbi közösségéből. Tehát már maga az a tény, az a gesztus, hogy tudják, számíthatnak valakire, segíti őket.

MN: Mennyire befolyásolja a kezelést a beteg nemzeti hovatartozása? Megfogalmazhatók-e olyan kijelentések, amelyek félig-meddig nemzetkarakterológiaiak?

HL: Ilyesmit nagyon nehéz megfogalmazni, de az biztos, hogy a hozott kultúrától, a nemzeti karaktertől függően módosítani kell a terápiát. A kosovói krízis során például kidolgoztuk a stáció-csoport módszerét. Rájöttünk arra, hogy vannak, akiknek nemcsak arra van szükségük, hogy megértsük őket, és megpróbáljuk feldolgoztatni velük a történteket, mivel sokan közülük nem a trauma utáni szindrómákat mutatják, hanem amikor jöttek a bajból, még benne éltek, s egy akut stresszzavar tüneteit mutatták. Országunkat életútjuk egy stációjának tekintették.

Speciális vonásokat, például a temperamentumukat vagy az aktuális feszültség szintjét is figyelembe kellett venni. Így nem a rajzterápiát alkalmaztuk, hanem pszichodráma jellegű módszert alkalmaztunk. Akkora volt még bennük a feszültség, olyan tüneteket mutattak, hogy jobbnak tűnt eljátszatni velük azokat a borzalmas jeleneteket, amelyeket átéltek.

MN: Mekkora ezekben az emberekben a bosszúvágy?

HL: Elég nagy, és ezzel nehéz mit kezdeni, mert a racionális oldaláról nézve, ha valaki bosszút fogad, az, ugye, aztán vagy bosszút áll, vagy nem. De a feszültség csökkentésével talán ez a vágy is csökken.

MN: Mennyire tudnak támaszkodni a szakirodalomra, a korábbi történeti példákra, például a német SS-ek és a zsidó áldozatok, illetve utódaik kezelésére vagy a megbékélési próbálkozásokra?

HL: Természetesen a szakirodalom bőséges, analógiák is vannak. A betegek közötti békéltető próbálkozásoknak nem a terápia a helye és az ideje. A befogadóállomásokon olykor súlyos konfliktusok alakulnak ki a különböző nemzetiségek között, ami tovább bonyolítja a helyzetet.

MN: Nekem úgy tűnik, hogy ezt a bőséges szakirodalmat, illetve a gyógyítási módszereket a pszichiátria saját sikertörténeteként kezeli.

HL: Szakmai viták helyett inkább szakmai konzultációk vannak, de az igaz, hogy a pszichiáterek nagyon szeretik a sikereket, hiszen szűken méri azokat az élet, noha koránt sincs szó sikertörténetről, mert nem mindenkin tudunk segíteni. A terápiás beavatkozás utáni életminőséggel mérhető az, hogy sikeres-e a pszichiátriai kezelés - de ezt az életminőséget persze nehéz méregetni.

MN: Feltételezem, hogy az áldozatokkal való foglalkozás önöket, a segítőket is megviseli.

HL: Igen, mi is traumatizálódunk, úgyhogy a segítőket is segíteni kell. Egy terápia csak úgy működik, ha a terapeuta megfelelő empátiával dolgozik. Ekkor kvázi átvesszük a saját vállunkra az áldozatok, a betegek terheit. Ez nem sajnálatot jelent, hanem beleélést. Sok pácienstől veszünk át sok terhet, és ez óhatatlanul kihat a mi mindennapi életünkre is, mondjuk nem tudunk aludni, s emiatt csökken a munkaképességünk, ingerlékenyek leszünk stb. Az alapítványunk azoknak is segítséget nyújt, akik a menekültekkel foglalkoznak.

MN: A kosovói háború alatt szinte összeroppant a magyar menekültügy, s ha jól sejtem, akkor ez nemcsak abból ered, hogy kevés az ügyintéző, hanem abból is, hogy végül ők maguk is kikészülnek.

HL: Ez pontosan így van. A befogadóállomásokon dolgozók is hamar kifáradnak, kiégnek, és azok, akiknek a menekülteken kellene segíteniük, pont ezt a segítséget nem tudják megfelelő módon megadni, pedig a jó szándék megvan, de kimerülnek, belefáradnak. A dolgozók egy éve kapnak rendszeres pszichológiai segítséget; pont a kosovói háború miatti menekülthullám kapcsán derült ki, hogy erre mekkora szükség van. De azt pontosítanám, hogy nem menekülttáborokról, hanem befogadóállomásokról kell beszélni, az előbbi maga már fogalmilag is nehéz feltételekre utal, a befogadóállomás viszont jobban is hangzik, hiszen arról van szó, hogy embereket be kell fogadni.

MN: A lakosság többsége viszont nem akarja befogadni ezeket az embereket, hiszen idegenek. Mennyire jellemző ez a hozzáállás a befogadóállomásokon dolgozókra?

HL: Ott inkább a befogadó attitűd tapasztalható. De a személyzet létszáma igen kicsi, így már emiatt is problematikus a megfelelő ellátás biztosítása. Ezek a magyarországi állomások szabad ki- és bejárást biztosítanak, úgyhogy itt szerencsére nem tapasztalható az a jelenség, hogy a menekültek magát a menekülttábort is börtönnek tekintsék, a személyzetet pedig börtönőröknek. De, mint említettem, konfliktusok, akár súlyos fizikai atrocitások is, vannak a különböző nációk között, a körülmények maguk gyakran cseppet sem kedvezők a terápiára nézve. Fontos és időszerű lenne egy magyar traumaközpont létrehozása.

 

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/26. (06. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Hárdi Lilla
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...