A 25 éves Dafni Leefnek elege lett a háziúr folyamatos lakbéremeléseiből, és július 14-én - szándékosan a francia forradalom évfordulójára időzítve - sátrával és néhány barátjával a Rothschild sétányra költözött, Tel-Aviv egyik legelőkelőbb utcájára. Egy hónap múlva az egész sétány tele lett sátrakkal, két hónap után 100 sátortábor áll Izrael-szerte. Szombat esténként állandósultak a szociális jóléti államért folytatott tömegtüntetések.
*
A kormányt mindez felkészületlenül érte, hiszen évek óta nyomja a gazdasági sikerpropagandát, s még most is csak azt hangoztatja, hogy a zsidó államot - politikájának hála - elkerülte a válság; a gazdasági helyzet kiváló, csekély az államadósság, alacsony a munkanélküliség, szárnyaló a növekedés.
Ezzel szemben Izrael népének 88 százaléka támogatja az azonnali változásokat követelő mozgalmat. Betelt a pohár, de miért épp most? Hiszen nem először ment valaki az utcára; Viki Knafo 2003-ban gyalog vonult végig a fél országon, hogy Jeruzsálemben a kneszet előtt tüntessen szociális támogatásának felére csökkentése miatt, mégsem csatlakoztak hozzá: magányos harcos maradt Netanjahu privatizáló, szociális hálót bontó, a kapitalizmus mindenekfelettiségét hirdető politikájával szemben. Talán a régóta izzó elégedetlenség robbant az európai mércével alacsony fizetések és az európai mércével is feltűnően magas árak miatt? Vagy mert a lakásárak 2-3 év alatt 30-40 százalékot emelkedtek, és ez mindenkit érint? (S így a középosztály is megfogalmazhatta végre, hogy nemcsak afféle "szégyenletes" szociális ügyről van szó, mint egy gyermekeit egyedül nevelő asz-szony esetében.) Vagy mert a Rothschildra vonuló fiatalok szolidaritásukról biztosítottak minden csatlakozót? S odaálltak a hónapok óta sztrájkoló orvosok, az éhbérért gürcölő közmunkások, a nyomorgó holokauszt-túlélők, a méregdrága bölcsődét és óvodát nyögő kisgyerekesek mellé, de még a rájuk induló rendőröknek is azt kiabálták, hogy a "rendőrök is többet érdemelnének".
7 in 1
Lior Mencher szociológus, a tüntetéshullám egyik fő szervezője szerint egyáltalán nem céljuk Netanjahu vagy a Likud megdöntése, ők a szociális jóléti államért küzdenek. Izraelt 1948 és 1977 között szociáldemokrata pártok irányították, nem voltak égbekiáltó társadalmi különbségek, azóta viszont kisebb-nagyobb szünetekkel a Likud van uralmon, amely egyértelműen a liberális kapitalizmust tűzte zászlajára. Ma már az USA után Izraelben a legnagyobb a különbség a gazdagok és a szegények között, ám Mencher szerint a zsidó állam nem egy földrésznyi nagyhatalom, hogy ezt megengedhesse magának. Itt szükség van - már csak biztonsági okokból is - a társadalmi szolidaritásra, hogy a fiatalok egyformán sajátjuknak érezzék az országot, adott esetben egymás oldalán küzdhessenek, bármely rétegből is jöttek. Úgy véli, források még a szent tehénnek számító biztonsági kiadások megkurtítása nélkül is lennének, ha lenne politikai szándék a változtatásra. A tüntetők célja az adórendszer átalakítása, a gazdagok terheinek progresszív növelése, társasági adó a cégekre, és a Vat, a hozzáadott érték adó (magyarul áfa) csökkentése, az ugyanis differenciálás nélkül sújtja a szegényeket és a tehetőseket; s nem utolsósorban a privatizáció leállítása.
A legfőbb jelszó a társadalmi igazságosság, de a mozgalom kerüli a politikai konfliktusokat: a büdzsé teljes átalakítását akarják, de nem szólnak a pénznyelő ciszjordániai állami beruházásokról és adókedvezményekről, hogy ne kerüljenek összetűzésbe a jobboldali pártokkal és a telepesekkel. Döntő változást akarnak, de nem feszegetik az ultraortodoxoknak juttatott milliók kérdését, hogy a többségükben nem dolgozó vallásosoknak miért jár ingyen a bölcsi és az ovi, miközben a reggeltől estig robotoló szekulárisok egy vagyont adnak ki ugyanezekért.
Hol a bal?
Mindezek nyomán együtt tüntetnek a jóléti rendszerváltásért például a názáreti sátorvárosban arabok és zsidók, együtt menetelnek kipások és lengén öltözött szekulárisok. Új cél a milliós tüntetés - Kairó után szabadon - a hétmilliós Izraelben. A politikusok egyáltalán nem értik a tömegek elégedetlenségét. A kneszet képviselői augusztusban elfogadták öltözködési térítésük megemelését, 19 százalékkal emelték az áram lakossági árát, és a Rothschild sétány élénk tiltakozása ellenére megszavazták az állami földek privatizációjáról szóló törvényt is. Netanjahu taktikázik: hirtelenjében 40 százalékkal megemelték a rendőrök kezdő fizetését, ő maga pedig hangzatos ígéreteket tett kollégiumok és olcsó bérű lakások építésére, illetve a diákok 50 százalékos tömegközlekedési kedvezményére. Mikor még ez sem volt elég, augusztus elején életre hívott egy bizottságot a neves közgazdász, Manuel Trachtenberg vezetésével, hogy tegyenek javaslatokat a "drágaság" csökkentésére. A 22 tagú megabizottságba gyorsan befurakodott számos miniszter, hiszen ha népszerű jóléti indítványok születnek, az fényezi őket is; úgy okoskodnak, ha továbbra is ennyire hasít a mozgalom, a kormány aligha tölti ki a mandátumát.
A Trachtenberg-bizottságnak hála, a tüntetők mögé is odaálltak Izrael legnevesebb koponyái, professzorok és tudósok tömörültek tanácsadó bizottsággá. Pontokba szedett indítványaikban kijelölték a jóléti állammá válás útját, megjelölve a szükséges költségvetési forrásokat is. A Rothschildról indult tüntetéshullám vezetői mindeddig bojkottálták a Trachtenberg-féle testületet, mivel Netanjahu semmire sem kötelezte el magát, vagyis a bizottság szeptemberre ígért javaslatai vélhetően a fiókok mélyén landolnak, hiszen a költségvetési prioritások átalakítása borítaná Netanjahu koalícióját. A szociális célú állami beavatkozás nemcsak a jelenlegi vezetés liberál-kapitalista, mindent a piaci önszabályozásra bízó ideológiájával ellentétes, de gyakorlati okokból is vállalhatatlan.
Gideon Saar oktatási miniszter mondta nemrég az egyik kormányülésen, hogy amikor Izrael történetében a biztonsági kérdések kerültek előtérbe, akkor a Likud nyerte a választásokat, viszont ha a szociális ügyek, akkor mindig a baloldal győzött. A jelenlegi baloldal ugyanakkor meghasonlott és szétaprózott, a Munkapártot Ehud Barak gyakorlatilag belülről szétverte, majd kilépett, a Merec pedig a tömegeknek túlzottan liberális. A tömegek szociáldemokrata fordulatra vágynak, de kérdés, hogy lesz-e ütőképes baloldali párt, s hogy mondjuk egy váratlan biztonságpolitikai ügy nem a keményöklű likudosok javára billenti-e a mérleget. A Rothschild taktikája, mint említettük, ez ügyben is koherens: a tüntetők azt mondják, hogy katonai fenyegetés mindig volt és lesz is, a hadsereget és a nekik jutó pénzeket nem érintve kell dönteni az ország jövőjéről.
Könnyen lehet, hogy ezzel a 21. század új politikai vezetői fogalmazzák meg álláspontjukat a megcsömörlött izraeliek számára.
