Most parlamenti, illetve regionális választásokat tartottak. Az indonéz választási rendszernek van néhány különleges vonása. Például az elnökválasztáson - amely július elején esedékes - csak olyan jelöltek vehetnek részt, akik mögött a parlamentben legalább 25 százalékos párttámogatás áll. Ez elvileg persze megszerezhető, a mostani választásokon azonban éppen az ellenkezője történt: a tíz induló párt között a korábbiaknál még jobban megoszlottak a szavazatok. Szövetségeket viszont lehet kötni, így aztán mégiscsak lesznek elnökjelöltek, a politikai küzdelem nem fagy be. Az előzetes várakozások szerint a legnagyobb ellenzéki párt, a Demokratikus Harcpárt (PDI-P) a szavazatoknak akár több mint 35 százalékára számíthatott. Ezzel szemben az eredménybecslések szerint még 20 százalékuk sem lesz. Így aztán bármilyen népszerű a potenciális elnökjelöltjük, a hagyományos politikai elithez képest üdítő színfoltnak mutatkozó Joko Widodo dzsakartai kormányzó - népszerű becenevén Jodowi -, korábban egy másik város polgármestere, még korábban bútorkereskedő, nem sétálhat be a biztos győzelembe előzetes koalíciós és támogatási tárgyalások nélkül. A politikust spontaneitása, emberközelisége miatt szeretik, mellette szól az is, hogy nem köthető a személye korrupciós ügyekhez, ami Indonéziában sem mindennapos.
Még mindig a választási rendszernél maradva: a szavazók maguk dönthetik el, hogy egyéni jelöltre vagy pártlistára szavaznak-e, viszont a pártlistáról a személyesen legtöbb szavazatot kapott jelölté lesz az adott mandátum. Ez elvileg arra ösztönzi a jelölteket, hogy személyesen bizonyítsák képviselői alkalmasságukat, gyakorlatilag pedig olyannyira a háttérbe szorítja párthovatartozásukat, hogy azt sokszor csak vonakodva vallják be, illetve azonos párt jelöltjei is küzdelemben állnak egymással.
Ez egyfajta magyarázatként is szolgál a PDI-P vártnál rosszabb szereplésére, hiszen feltételezhető, hogy sok szavazót inkább foglalkoztatnak a helyi jelöltek által képviselt helyi, mint a nagy, országos ügyek - amelyek tekintetében egyébként a PDI-P éppenséggel nem kényeztette el konkrétumokkal a választókat.
Egyébként a kilencvenes években alakult párt még a puhuló Suharto-rezsim alatt bekerült a parlamentbe, mégpedig Megawati Sukarnoputri, a néhai Sukarno elnök lánya vezetésével. (Egészen röviden: a független Indonéziát kivívó és vezető Sukarno elnököt a hidegháború kellős közepén, 1965-ben távolították el a hatalomból - többek között Suharto irányításával. Sukarno idején az országban egyre erősebb lett a kommunista jelenlét, már-már az ország vietnamizálódásától lehetett tartani. Bukása után brutális irtó hadjárat zajlott a kommunisták kifüstölésére.) Megawati aztán államfő lett, és továbbra is megőrizte ebbéli ambícióit. Belátta azonban, hogy Widodo esélyei sokkal komolyabbak, de azt is sejteni lehet, hogy amennyiben párttársa államfő lesz, befolyása szűkítheti Jodowi mozgásterét. Ez pedig ugyanazért volna baj, amiért az előző, demokrata párti elnök, Yudhoyono (és az őt támogató széles koalíció) két ciklusának a mérlege is ellentmondásos.
Indonézia lassú változásának, a reformok nehézkességének egyik - vagy talán a fő - oka a különféle értékrendszerek, preferenciák együttélése egy-egy koalícióban, ami kompromisszumokhoz, a radikális lépések elkerüléséhez vezet.
Számos gazdasági elemző egyetért például abban, hogy már most teljesen értelmetlen tévút az üzemanyagárak szélsőségesen nagymértékű központi támogatása, aminek hatására a térségen belül messze itt a legolcsóbb a benzin, ami évi húszmilliárd dollárnyi költségvetési mínuszt jelent. Az elmúlt néhány év az elsősorban nyersanyagkivitelen alapuló indonéz gazdaság számára jó konjunktúrát hozott, ami lehetővé tette volna, hogy többet költsön az ország infrastruktúrára, képzésre, egészségügyre, a szociális védőháló kialakítására. Ez nem történt meg, viszont az előrejelzések szerint
a konjunktúra nem tart örökké,
és a nyersanyagárak visszaesése, valamint a jelentős kínai kereslet mérséklődése miatt előre látható a visszaesés. Az öt százalék fölötti GDP-növekedési ütemet tehát nehéz lesz tartani. Az eddig alkalmazott gazdaságpolitikai megoldásokat - pl. magasabb feldolgozottsági szintű termékek kivitele, a feldolgozatlanok kivitelére kivetett vámok - egyfajta kapkodás jellemezte, amiben a külföldi befektetők szempontjai is szerepet játszottak.
Megjegyzendő, hogy nem Jokowi az egyetlen potenciális ellenzéki elnökjelölt. Ott vannak először is a vallási színezetű pártok, amelyeknek az össztámogatottsága meghaladja a 30 százalékot is, de ellentéteik borítékolható módon kizárják az együttműködésüket. Hangsúlyos említést érdemel például Prabowo Subianto (a pártja várhatóan 12 százalékra számíthat), egy valamikori kommunistavadász különleges egység parancsnokából lett üzletember, aki kifejezetten a "liberális kapitalizmus" ellen szónokol, és a társadalmi jólét kétségkívül indokolt fokozása érdekében szükséges korrekciókat sürget. Szerencsére Jokowinak nem vele kell majd szövetkeznie, hanem az épp most vesztes, de legalább piacpárti demokratákkal. Pontosabb elképzeléseket is alighanem csak a végleges megállapodás, tehát a május 10. körül esedékes végleges eredmények megszületése után várhatunk tőle.
