Babilon vizeinél guggoltunk és sírtunk.
137. zsoltár
A képen látható piros kockás, steppelt takarót eredetileg Eörsi Pisti vette nekem New Yorkban, közel a Lower East Side-i lakhelyünkhöz az Üdvhadseregnél, ha jól emlékszem, tíz dollárért, bár lehet, hogy csak ötért. Az előző és egyben történelmileg első New York-i takaróm egy kölcsöntakaró volt az első emeleti haszidtól, aki két széket és egy asztalt is biztosított mellé ingyen, bár cserébe el kellett viseljük, hogy naponta egyszer megjelent a listájával a harmadikon, leltározást tartott, és minden alkalommal megfenyegetett minket, hogy ha bármit is eladunk a kölcsönzött cuccokból, akkor háromszoros árat kér értük… Én minden alkalommal csodálkozástól kikerekedett szemmel meredtem rá, hogy mégis honnan szedi, hogy eladni készülünk bármit is, és csak nem azt tervezi, hogy esetleg a távollétünkben… Na, de hagyjuk is, mert még a paranoiásokat is üldözik.
„Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem”
Ekkoriban már nem volt áramunk, Con Edison kikapcsolta, mert nem fizettük a díjat, és éppen ezért gyertyáztunk. John Lennon megölésének éjszakáján nem voltam képes elfújni a gyertyát elalvás előtt, az meg féloldalasan megolvadt, és lebukfencezett a polcról. Füstszagra ébredtem, na meg arra, hogy lángokban áll a bőröndöm, minden, Magyarországról elszármazott holmimmal egyetemben. Sikoltozó, eszeveszetten kalapáló szívvel agyabugyáltam a tüzet, míg sikerült teljesen agyon nem csapnom, és a soha meg nem tapasztalt, leplombált vaksötét ránk nem borult, mintha kioltották volna a szemünk világát, akár az orosz kőfaragókét a Rubljov-filmben. A bőröndöm orrfacsaró, megégett műanyagszaga fojtogatott, miközben az önsajnálat keserű könnyeivel áztattam a haszid kölcsönpokrócát, és a száműzött világárvák szipákolásával újra álomba nem sírtam magam…
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki hangosan körbeszimatol, türelmetlenül nyikorog és figyelemfelkeltően sóhajtozik, majd mikor megfordultam a gyerekméretű ágyamban a kló előtti lukban, a haszid színpadiasan ajvékolva és kezét tördelve megállt fölöttem, és úgy követelte, hogy azonnal adjam vissza neki a pokrócát, mert új ágybérlői jöttek, szükségük van rá.
Természetesen meg se moccantam, görcsösen lehunytam a szemem, és újra alvást színleltem egy kis hortyogással megbolondítva. Eszem ágában se volt visszaadni a nyomorult pokrócát, mert ez azt jelentette volna, hogy aznap estétől nincs mese, nem húzhatom tovább a dolgot, és Borival kell majd egy ágyban aludnom az ő pokrócába tekeredve, márpedig én senkivel nem tudtam egy ágyban aludni, és éppen ilyetén irányú alkalmatlanságomról váltam közismertté a New York-i emigráns körökben. Én ugyanis forgolódtam, rúgkapáltam, gyakran kijártam pisilni, és csikorgattam a fogaimat. Igaz, Bori is csikorgatta, úgyhogy csodáltam is, hogy a csikorgásra nem panaszkodtak a kínai szomszédjaink a vékony sheetrock mögül, és a nyomortelepi papundekliházunk előtt áruba bocsátott nők sem emeltek kifogást, hogy nem tudják tőlünk nyugodtan élvezni bántalmaztatásukat az éjszakai műszakban…
Közben a haszid észrevette a leégett bőröndöm, és komoran bejelentette, hogy beköt nekünk egy kis szabad áramot, mert az áram szabad eltulajdonítása kevésbé kínos ahhoz képest, mintha mondjuk gyertyázással leégetjük a házat. Estére kiderült, hogy tényleg jött két új ágybérlő hozzá, két dél-amerikai prostituált, és hogy valóban nekik kellett a pokróc. Én egész nap nem mertem elmenni hazulról, nehogy a haszid elvihesse, de aztán Bori ravaszul megnyugtatott, hogy úgysem mer bejönni a lakásba, ha nem vagyunk otthon, mert ő is pont úgy retteg a fekete 13-as számtól, amit a vörösre festett ajtóra pingáltunk, mint az összes többi épelméjű New York-i. Akkor még nem hittem el igazán, hogy a világ szellemi szabadságban legfejlettebbnek gondolt országában tényleg nincsenek 13-as számú házak, és még a 13. emeletet is kiiktatták az épületekből. A takaró védelmében még az is megfordult a fejemben, hogy a sarki spanyol bodegába az esti paradicsomos tésztakonzervemért a haszid pokrócába tekeredve megyek le, de aztán Bori újfent megnyugtatott, hogy a haszid pont ilyenkor megy a Yeshivába, a helyi zsidó iskolába, az egyik nála dekkoló prosti gyerekéért, akit örökbe fogadott, és sajátjaként nevel, úgyhogy nincs vészhelyzet.
Persze Bori hazudott. Mire visszaértem a paradicsomos, húsgombócos konzervvel, a kölcsönpokrócomnak hűlt helyét találtam. Bori épp egy második papagájt festett Kadhafi életnagyságú portréjára, csak ez most a változatosság kedvéért az ezredes bal vállán álldigált, és a bal fülébe suttogott valamit.
– Hogyhogy beengedted a haszidot? – kérdeztem a felháborodástól fuldokolva. Nem engedtem be – mondta Bori –, bejött az magától. – Miért, neki van kulcsa? – hörögtem. Kulcsunk persze még nekünk se volt, mindketten elvesztettük, és a zárat annyiszor feszítettük már fel, hogy csak hálni járt belé a lélek, és erőtlenül fityegett az egész szerkezet. Pont ezért reméltük, hogy a fekete 13-as szám a pirosra festett ajtón mindenkit távol tart kis vagyontárgyainktól. És ez így is volt, senki a közelünkbe se jött, semmink el nem tűnt soha, még ha napokat is töltöttünk távol, egészen aznapig, John Lennon megölésének másnapjáig. Akkor viszont feljött a haszid a pokrócért, mert kifigyelte, hogy nem bírom tovább, és épp megyek a bodegába a nyomorult töltött tésztáért, amire addikt voltam, és állítólag a haszid jó alaposan megköpdöste a piros ajtófélfát, mielőtt átlépte a küszöbünket, majd mormogott valami védőimát saját magára, aztán huss, az ágyamnál termett, és szó nélkül kivágtatott az ajtón a pokróccal.
Bajban voltam, nagy bajban. Bori külön lakásban akart lakni, de egy ágyban akart aludni velem éjszakánként, mert így szokta meg gyerekkorában a három tesójával az egy helyiséges konyhalakásban, amiben született és felnőtt Szombathelyen. Ő attól tudta magát biztonságban érezni, ha a nagy behemót testembe fúrhatta magát éjszakánként, ahogy annyi éven át a nővérébe és öccsébe bújt. Én viszont egy lakásban akartam lakni, mert nekem meg a lelkére volt szükségem, a finom, mindentudó kisugárzására, de külön ágyban szerettem volna aludni, hogy kedvemre vergődhessek egyedül. Ő arra hivatkozott, hogy napközben neki szüksége van az intimitásra a festéshez, és ha én ott lábatlankodom a 28 négyzetméterünkön, akkor ő nem tudja elkészíteni élete értelmének és szerelmének, Kadhafinak a portrésorozatát, mely elmesélné a kis zöld könyves forradalmár-ezredes földre szállásának és hatalomra kerülésének hiteles történetét, ahogy Gábriel arkangyal kíséretében naponta megjelenik Bori fejében.
Dühösen bevágtam a paradicsomos húsgombócos tésztakonzervet, és szó nélkül elhúztam a 23. utcába a Squat színházba a Mr. Dead és Mrs. Free előadására, és amikor Halász Petya épp leugrott a katonai dzsipről, hogy betörjön a színpadra az utcáról a kirakatüvegen át, én durcásan az Eörsi Pisti fülébe súgtam, hogy kénytelen leszek a háromméteres kirakati óriáscsecsemő ölében aludni a meleg gyapjúpelenkája alatt aznap éjjel, mert… de a Pisti ezen a ponton lepisszegett, hogy egyet se aggódjak, amíg őt látom. És lőn, Pisti eltűnt, mint a kámfor, majd alig fél órával az előadás vége után újra felbukkant a frissen beszerzett piros kockás, steppelt takaróval a hóna alatt, amit az éjszaka is nyitva tartó Üdvhadseregnél vásárolt. Hát, ha valamihez értett a Pisti, az bizony a mézes, gyömbéres sült oldalas, a fokhagymás, mentás hordós szalonna, a ribizlis töpörtyűk, a füstölt marhaszegy, a pirított lenmagos libazsír, a gyulai kolbász, az aszalt szilvás marhanyelv, a disznókörmös disznósajt, eszméletvesztést okozó szilvapálinkák és lekvárok, Ginsberg, Kerouac, Majakovszkij és a meleg takarók. Ebben nem lehetett őt überelni.
Diadalmasan tértem haza Borihoz a pokróccal, aki erre savanyú képpel közölte, hogy eddig ugyan nem említette, de már napok óta vár rám egy kis luk a 181-es utcában, Manhattan túlsó felén, az északi csücsökben, ahol felszabadult számomra egy hely, egy óriási, Hudson-parti lakásban. Ám miközben telefonálni mentem a sarokra, a subway megállójához, hogy megbeszéljem az átköltözésem részleteit, Bori sem maradt rest, és betekerte magát a gyönyörű, vadonatúj piros kockás takarómba, majd alvást színlelt. Én persze csapkodtam, kiabáltam, dühöngtem, durcásan átkozódva bepakoltam a leégett bőröndömbe mindent, ami még megmaradt a vackaimból, de titokban, lelkem legmélyén nem tudtam nem csodálni Borit a gyönyörű kockás takarómba tekeredve, miként Hófehérke, Szűz Mária és az összes kisszentek. Igen, tudtam, hogy valójában nekem kellene megfestenem őt, ebben a gyönyörű takaróban, amint épp alvást színlel vagy azért, hogy mégse menjek el, és mellébújjak, és vele aludjak a takaró alatt, vagy azért, hogy elmenjek, de a takaró nélkül, és naponta visszajárjak ellenőrizni, hogy megvan-e még…
Az írás a Litera és a Nyitott Műhely felkérésére, a Képmegnyitás című eseményre készült, Rutkai Bori képéhez.
