Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én örömmel mondom el a gondolataimat egy múzeumban, de mindenekelőtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak Baán László főigazgató úrnak, akinek a láthatatlan keze most már az ország minden múzeumi ügye mögött ott húzódik. Ő volt az, aki a kezdetektől fogva biztatott bennünket, hogy ez a kiállítás megszülessen, és ha a kultúránk helyzete nem lenne olyan sanyarú, mint amilyen, még azt a viccet is megengedhetném magamnak, hogy a Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt nyolc évben azért volt annyira petyhüdt, hogy ez a Cézanne-kiállítás itt most olyan szépen, mívesen álljon, mint a cövek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Julius Cézanne Touroulban született. Egy bizonyos absztrakciós szinten túl persze valamennyien Touroulban jöttünk a világra, azonban a közös gyökerek ellenére sem lesz mindenkiből diktátor vagy posztimpresszionista. Cézanne sem született bele rögvest a festőségbe, apja bankár volt, az alma tehát, amelyre a későbbiekben még visszatérek, szerencsére messze esett a fájától. A vér azonban mégsem vált vízzé: a kis Cézanne kezdetben akvarelleket készített, szülőföldjét festegette, Poussin nyomán pedig szinte megszállottan ősképeket rajzolt. „Blut und Boden” – mormolta néha maga elé, amikor édesanyjával a szófán ülve hallgatta a Tannhäuser-nyitányt, de általában keveset beszélt, inkább festett. Tehetségesnek bizonyult, azonban a spekulánsok béklyójában vergődő apától nem kapott elég támogatást, tiszteletet és bizalmat, ezért saját meggyőződését követve a függetlenség keresésére indult, nem messze Trianontól, Párizsban.
Hölgyeim és Uraim!
Aki festészetre adja a fejét, annak van szeme a látásra, és tudnia kell olvasni a jelekből. Olvasóként Cézanne számára világossá vált, hogy új festői törvények közelítették meg Párizs gyomrát. Világos lett neki az is, hogy akkor ácsolhatja meg a saját útját, ha az új parancsolatokat követi, még ha ez kezdetben a többség rosszallását vonja is maga után. Festészeti elképzeléseit ekkoriban sokan az unortodox jelzővel illették, s mivel más szemmel látta a világot, a Szalon zsűrijének visszautasítása lett osztályrésze. Cézanne mindig a szokatlan megoldásokat kereste, az általa festett alma sok kritikus szerint a valóságban legurult volna az asztalról, és meg kell mondjam, én is úgy vagyok vele, hogy az alma legyen alma. Cézanne számára azonban nem a meghaladott nyugati perspektíva, hanem csakis az összkép volt a fontos.
Manapság mi is hasonlatosak vagyunk Cézanne-hoz, mert minket is csak a végső kép érdekel. Jelenleg persze még a visszautasított Cézanne vagyunk, mondhatnám azt is tréfásan, hogy mi vagyunk Cézanne sötét korszaka. De 2020-ban, mire befejezzük nagy munkánkat, kiderül majd, hogy ebben a férfias versenyben a hátrányból lesz az előny. Ettől a helytől nem messze, nyolc év múlva párizsi formájú és méretű múzeumi negyed áll majd, ahol a Franciaországból vagy Hollandiából csapatostul visszatérő fiatal nézők szurkolhatnak Manet Olympiájának. De addig még számtalan kihívás áll előttünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az érett Cézanne a sikerekért vidékre tért vissza, véreihez és szülőföldjéhez, s ott a lelkéhez legközelebb álló motívumokat kezdte el festeni, különösen a Szent Viktoár-hegyet, amelyet gyermekkorában naponta megcsodált. Most már a gazda szemével figyelte, hogyan érik a szőlő, hogyan fejtik a követ a közmunkások. A Szent Győző hegye, ahogy rendes magyar nyelven hívhatnánk, az lett neki, ami Nyirő Józsefnek a havasok világa, ismerte minden fáját és őzét, fényét és árnyékát. Azonban a siker nem tarthat örökké, Cézanne egyszer csak tragikus körülmények között, „Axe in Provincia” meghalt.
Ha már így belevágtam, szót kell ejtenem Cézanne két posztimpresszionista társáról is. Gauguinről, akinek nehéz élet jutott, de A baltás férfi című festménye az őszödi beszéd évében 45,7 millió dollárért kelt el, illetve Van Goghról, aki holland volt és nem François. Akinek füle van, örüljön.
Mellesleg azt kell, hogy mondjam e képeket látva, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy festők jönnek, festők mennek, de mi nyugodtan állíthatjuk, örüljetek, mert én itt vagyok. Most itt van Cézanne is, itt volt Van Gogh, s itt lesz majd Gauguin, ezt megígérhetem. Róluk tudnivaló, hogy mindig egy csapatban játszottak (társuk, Pissarro egy időre Londonba szerződött): az unortodox szem, a padlóra kerültek hangját meghalló fül és a fejszét lendítő kéz így hárman a nagy nemzeti együttműködés jelképei lehetnének.
Én pedig summa summarum, az összetartás végett jelképesen csak azt tudom Önöknek mondani: Cézanne, tárulj, hajrá magyarok!
