magyarnarancs.hu: Hogyan értékeled az idei holokauszt-emlékévet? A nagy nyilvánosságot kapott botrányok mellett volt valami olyan, kisebb kezdeményezés, ami szerinted méltó volt?
Szemerey Samu: Átlagos városlakóként szemlélve az idei eseményeket, nekem visszafogottnak tűnt ez az egész, ha nem nézzük a Szabadság téri emlékmű körüli cirkuszokat. Tudom, hogy sok program volt, de ez nem volt igazán szembetűnő.
magyarnarancs.hu: Szervező és előadó is vagy a Bevésett nevek című konferencián. Mi a véleményed az ELTE kezdeményezéséről?
| ||
SZS: Nagyon fontosnak tartom, hogy az ELTE egy olyan emlékművet állít a második világháborúban életüket vesztett hallgatóinak, ami többszörösen átlépi a hagyományokat. Két területen is azt éreztem, hogy az emlékmű új irányt mutat. Az egyik az, hogy kikről emlékezik meg, a másik pedig az, hogy ezt milyen formában teszi. Tudomásom szerint ez a nagyon kevés mű egyike, amely nem tesz különbséget aközött, hogy ki milyen körülmények között vesztette életét a háborúban. Már a felvetés szintjén is olyan emlékműről volt szó, ahol az emlékezés térbeli minősége kiemelten fontosan kezelt szempont volt. Innen nézve érdekes kérdés maga a helyszín, a campus, hiszen az emlékmű olyan halálesetekre emlékeztet, amelyek nem az egyetem területén, de az egyetem polgáraival történtek.
magyarnarancs.hu: A kétnapos konferencián mire számíthatnak az érdeklődők?
SZS: A konferenciának az a célja, hogy az emlékmű ürügyén – ha úgy tetszik – beszéljen az egyetemről mint intézményről és az egyetemi polgárokkal szemben fennálló felelősségéről, az egyetemi polgárság mibenlétéről. Mivel a nemzetállamoknál is idősebb intézményről van szó, ez a kérdésnek különös jelentőséget ad. Az is célja a konferenciának, hogy beszéljen az emlékezésről, a társadalmi emlékezetről, ennek a térbeliségéről és intézménykultúrájáról. Ez a konferencia olyan mélységet és tudományos dimenziót is ad az emlékműnek, ami összeköti azt az egyetemen zajló elmélyült és kiterjedt gondolkodással. Nem az volt a célunk, hogy egy újabb szobrot állítsunk a campuson, amit aztán pillanatok alatt elfelejt mindenki, hanem az volt a cél, hogy egy nem feltétlenül könnyen feltárható és megérthető munkát valósítsunk meg, ami időben minden generáció számára érvényes kérdéseket tud majd felvetni. A konferencia nem magáról a műről szól, hanem az egész apparátusról, amely a társadalmi emlékezetet működteti.
magyarnarancs.hu: Más egyetemen van hasonló kezdeményezés itthon?
| ||
SZS: A Budapesti Műszaki Egyetemen van világháborús emlékmű, de olyanról, ami egyben a holokausztra is emlékezne, nem tudok. Ha van is ilyen egyetemi emlékmű valahol, az kiemeli a holokausztot a második világháborúból. Úgyhogy a válaszom egy óvatos nem, mert hasonlóról nincs tudomásom.
magyarnarancs.hu: Te miről fogsz beszélni a konferencián?
SZS: Az emlékezet térbeliségéről, vagyis arról, hogy egyéni és társadalmi szinten milyen eszközöket használunk arra, hogy emlékezzünk. Továbbá szó lesz arról, hogy ezen eszközök torzítása hogyan határozta meg az emlékezést a 20. századi magyar társadalomban, illetve mindez milyen hatással van a jelenünkre, az egyénektől kezdve a politikai közösségig.
magyarnarancs.hu: Milyen ideális utóéletet várnál az ELTE-re kerülő emlékműnek?
SZS: A legpozitívabb dolog, amit várhatok vagy remélhetek tőle, az, hogy elindul a gondolkodás, ami általában az egyetem felelősségéről tud szólni minden korban. Illetve a saját szakmám terén azt találnám nagyon hasznosnak, ha elkezdődne egy olyan diskurzus, amely az építészet társadalmi emlékezésben betöltött szerepéről szólna, és ennek a gyakorlatban is lenne hatása.
A részletes program itt található.
_focuspoint_70x70.jpg?key=23556037ed0eed7566764a15b7cdd5b2)
