magyarnarancs.hu: Szombat éjjel, vasárnap hajnalban állították fel a Szabadság téri megszállási emlékmű hiányzó elemeit, nem avatták fel, nem fogják ünnepélyes keretek között átadni. Volt már ilyesmire példa?
György Péter: Nem szokás és nincs is erre példa. Hiszen a miniszterelnök pár héttel ezelőtt maga avatta fel Zala György Tisza István-szobrát a Kossuth téren egy nagy beszéddel.
magyarnarancs.hu: Mit jelent ez az egész így, ebben a formában?
| ||
GYP: Ez az egész egy hosszú út vége. Annyi mindent elmondtak már erről a dologról, tulajdonképpen ez egy ijesztő történet. Egy szobor, aminek a tárgyi nem ismeretében ennyi okos, felkészült ember beszélt. Nem tudok más példát, mikor ülést rendeztek volna a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) egy tárgy miatt, amit addig nem láttak, nem láthattunk. Marosi Ernő művészettörténész akkor egyetlenegy vázlat alapján mindent elmondott róla, amit érdemes. Pedig mit tudtunk? Volt egy vázlat meg egy felirat, a neve.
Amikor viszont az ember szembesült ennek a valóságával – már amikor az oszlopok odakerültek –, akkor két dolgot lehetett látni, ami nem érdektelen. A nemzeti identitással, nemzeti traumával, nemzeti büszkeséggel, nemzeti szégyennel és a nemzeti érzéssel kapcsolatos köztéri szobornak a kulcskérdése a nagyság és a lépték meg a kettő közötti viszony. A hely megszabja a nagyságot, ez a hely is megszabta: ez kicsi. Nem szójátékból mondom, hogy nagynak kicsi, hanem ez a realitás. Fák vannak körülötte – azokat azért már mégsem lehetett kivágni –, valamint nyilván, ha nagyobb lett volna, akkor statikai problémák merültek volna fel a garázs miatt, vagyis a garázs előtt kellett volna vékony sávban elhelyezni. Újabb probléma, hogy előtte megy egy autóút, de azt mondjuk, ki lehetett volna iktatni, csak akkor, ha azt is kiiktatják meg a szökőkutat is, az talán már necces lett volna.
Van egy szobor, amit oldalról – nyáron egyáltalán – nem lehet látni, ősszel majd megnézzük, lesz-e átnézete a fák miatt, az a gyanúm, hogy nem. Egyedül szemből, az Október 6. utca felől lehet látni, de az meg egy zsákutca. Tehát relatív kevés ember fogja ezt szemből látni vagy fölkeresni. Ez azt jelenti, hogy a hely elég sajátosan volt kiválasztva, egy ideológiai megfontolás miatt áll ott, amit mindenki leírt, hogy a szovjet emlékműre kell néznie, ami viszont ijesztően nagy, szinte már-már kínosan nagy.
A másik része a lépték, ami rettenetesen bizonytalan. Szerintem ennek a vitának a fele annak volt köszönhető, hogy a vázlaton iszonyú magas volt az emlékmű. A nagyon magasból törpe méret, nagyon pici dolog lett egy furcsa acéltimpanonnal. És ezen a szűk helyen belül kellett elhelyezni azt a két tárgyat, aminek így az egymáshoz való viszonya nagyon idétlenre sikerült, mert a timpanonból, már ha az ikonográfiai hagyományt vesszük, nagyon ritkán lép ki egy sas, tehát a timpanon nem tipikusan egy madarakkal fölruházott valami, mert ez a társadalmi önreprezentáció kiemelt tere. Abból előkerül ez a furcsa sas, furcsának azért mondom, mert esküszöm, a legkisebb probléma ennek a Párkányi Raab nevű embernek a teljesen kínos giccsszobrászata, ez már majdnem lényegtelen, de ott van akkor ez az 1944, ami végképp érthetetlen, meg van gyűrűzve a ’44-es évtől. Ezt már végképp nem értem… És alatta van ez a furcsa Gábriel arkangyal, amivel megint az a probléma, hogy nagynak ő is kicsi. Azt kell mondanom, hogy Zala György Kossuth téri szobrán a figurák – amit már a 30-as években annyira rühellt mindenki – arányai a Parlamenthez képest kérlelhetetlenül pontosan vannak kiválasztva. A Parlamenthez képest nem nagy, a térhez képest pedig arányos, és nem fenyegetően nagy, hanem ha akarjuk, méltóságteljes. Ez meg, amilyen zavaros a története, olyan is lett.
magyarnarancs.hu: Nemcsak a jelentése miatt rossz nézni, hanem még csúnya is.
| ||
GYP: Azt kell mondanom, hogy a jelentése nem kerül elő. Erről már annyit beszélt mindenki, de azzal, hogy felállították, már nem egy fantomról beszélünk, tényleg példátlan a dolog művészettörténetileg. Amit el lehetett erről mondani, azt Marosi Ernő pontosan és szépen elmondta a narratív szobrászatról az MTA-n.
Ami engem érdekel ebből, az a nagyság-lépték kérdése, az elmúlt harminc év szobrászatának ez volt világszerte a nagy kérdése, az életnagysághoz képesti elmozdulás politikai okai. A nacionalizmusban mindig fölfelé mozdulnak, a posztnacionalizmus meg az, ami leviszi a földre a szobrokat. Ugyanezen a téren a Reagan-szobor, vagy Óbudán a gyerekekkel focizó Puskás arra példa, amikor a szobor bemegy az utcába, amit nálunk Schaár Erzsébet kezdett el. Ez az emlékmű tulajdonképpen valahogy ehhez áll közel, de annál meg nagyobb. A léptéktévesztés a köztéri szobrászat legnagyobb veszélye, mert ott derül ki, hogy nincs honnan nézni. Az orosz katonai emlékmű a Deák térről is látható – ha az Október 6. utcából nézzük –, az egész téren át látható, és úgy van kitalálva – ez a lépték lényege –, hogy akárhogy közeledünk felé, mindig van mit nézni. Ez egy szakma, ami a köztértávolsággal (is) foglalkozik, ez nem egy politikai kérdés, hanem egy szakmai kérdés, amihez építészmérnökök és szobrászok kellenek, és itt láthatóan egyik sem volt. Nem tudom, mi a megfelelő közelség, mi a távolság. Nem lehet egy szobrot egy autóúton és egy „vízesésen” át szemlélni, miközben mondom, ott csak és kizárólag azok az emberek állnak, akik a spanyol szállodában laknak vagy a bankban dolgoznak. Ráadásul a tér használóinak háttal van. Amúgy a tér nem nagyon van használva, mert – csendesen mondanám – közben tönkrement, mert az amerikai követség lezárta a felét, vagyis a tér már nem igazi tér. Vicces, hogy a Szabadság tér fele le van zárva, de erről nem tehetnek természetesen. A bank halott, a tévéépületből nem tudjuk, lesz-e valami, vagyis a tér északkeleti része használható még, de onnan meg háttal van ez a szobor, és nem is látszik. Azért lovagolok ezeken a részleteken, mert ezek sokkal beszédesebbek, mint hogy most kinek mi az intenciója. A térben lévő dolgok a térben dőlnek el. A tér nem a fejben dől el. Főképp nem az emlékmű, mert az a tér maga.
magyarnarancs.hu: És hogy működik egy olyan emlékmű, amit kordonok közé zárnak, rendőrök őriznek, vagyis védeni kell?
GYP: Ez el fog múlni. Itt van egy csomó minden, ami időleges. Az, hogy éjjel vitték oda a szobor hiányzó részeit, hogy nem lett felavatva, ezek ma nagyon idegesítő dolgok, de az emlékmű időbeli használatához képest apróságok. A szovjet emlékmű hosszú évtizedeket kibírt kordon nélkül, és láthatóan most is megvan nélküle, annak 2006 ősze tett be, amikor megpróbálták lebontani. Egy emlékművet úgy kell megcsinálni, hogy rendelkezzen valamilyen hipotézissel az időben alakuló használatról. A használaton megint nem azt értem, kinek mi a politikai nézete, hanem azt, hogy kell egy egyértelmű, világos téri helyzetének lennie. Ha tetszik, poétikusnak kell lennie, ez meg nem bír hol poétikus lenni. Az én ízlésemnek már egy kicsit sok, hogy ez a szerencsétlen ember (Párkányi Raab Péter, a szobrász – C. D.) mennyit kap, ő egy nagyon rossz szobrász, ne legyen félreértés, de nem hiszem, hogy ő ennek az igazi felelőse. Persze, nem kellett volna megcsinálnia, meg problémás, hogy félig-meddig ez egy copyright is (Jászberényben áll egy egészen hasonló második világháborús emlékmű, ami akár ihletforrása is lehetett a Szabadság térinek – C.D.), de még majdnem ez is lényegtelen. De ha még, teszem azt, jó lenne, akkor sem nagyon tudnánk hozzáférni. Ez számomra a riasztóbb, mert mérhetetlen az a zavar, ami Magyarországon az emlékezet ügyében van. Ez egy mélyebb probléma annál, mintsem amit átélünk 2014-ben, ez múlékony, mert az igazi baj az, ami a nemzeti önismeret, emlékezet kapcsán van. Nekem ez nagyon súlyos probléma, mert emlékezettörténettel foglalkozom, meg morálisan rettenetesen felháborítónak tartom – nem ezt –, hanem például a Sorsok házát sokkal inkább, mert az ennél sokkal hidegebb, az Szakály Sándor szavai. Ez itt fog maradni, és nem a rövid távú, értelmiségi használata a legnagyobb probléma, mert egy város mindenkié. Az lett nagyon nagy kérdés az emlékműszobrászatban, hogy tudunk-e olyan emlékművet csinálni, ami mindenkié marad évtizedekig. Itt az a legkisebb probléma, hogy a miniszterelnök ma ebben a dologban arrogáns-e vagy nem, mert ő épp úgy elmúlik, mint mindahányan e világról.
Ott voltam tegnap, megnéztem, és meg kell mondanom, hogy elképesztő bánatot éreztem az egész miatt. Ez egyszerűen mindenkinek rossz. Teljesen mindegy, hogy kinek milyen a pártállása, világnézete. Igazi, mély bánatot éreztem.
