Magyar Narancs: Mivel foglalkozik pontosan a Budapesti Kulturális Obszervatórium?
Inkei Péter: Kelet-Közép-Európa államainak kulturális politikáját vizsgáljuk. Természetesen a magyar folyamatokat ismerjük a legjobban, hiszen itt élünk, de külön nem foglalkozunk a magyar témákkal. NGO vagyunk, egy alapítvány, amelynek nincs folyamatos támogatása, hanem a különböző nemzetközi programokban való részvételből tartjuk fent magunkat. Ennek megfelelően változik a létszám, néha négyen-öten is dolgoznak mellettem, most csak egyetlen munkatársam van.
MN: Van olyan intézet, amelyik a magyar kultúrpolitikára specializálódott?
IP: Ez a baj, hogy nincs. Közel negyed százada, Vitányi Iván főigazgatósága idején a Magyar Művelődési Intézetnek volt kutatási osztálya, de miután Vitányi elkerült onnan, ez a funkció elsorvadt. Tanszékek sincsenek, a tudományos feldolgozás esetleges és ritka. (Tavaly alakult meg az Örökség Kultúrpolitikai Intézet, de a tevékenységükről egyelőre nem sokat tudhatni - U. P.) Magyarország e téren az egyik leggyengébb Európában. Rossz szájízzel mondom, hogy ennek az áldatlan állapotnak mi vagyunk a nyertesei, hiszen a nemzetközi programok általában az obszervatóriumot keresik meg.
MN: A szakosodott tudományos műhelyek hiánya is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a rendszerváltás óta nincs átfogó kulturális stratégiája az országnak, ami komoly lépéshátrányt jelenthet.
IP: Valóban kirívó eset a miénk. A magyar kulturális politika a legkevésbé tudatos, tételes és rendszerszerű Európában. Ennek az ellenkezője jellemzi: az esetlegesség, a rögtönzés, a csípőből intézkedés. Ezzel együtt látjuk, hogy bár a stratégiák kétségkívül segítenek, a kulturális politikák sikere nem egyenesen arányos a tervezettséggel, tehát nem úgy van, hogy minél magasabb szintű, minél hosszabb távú és minél részletesebb terveket fogadnak el, annál jobban teljesít az adott ország.
MN: Hogyan néz ki, milyen elemekből áll egy ilyen kulturális stratégia?
IP: Két példát említek. Az angoloknál majdhogynem tervgazdálkodás van. A mindenkori kormány a választások után megjelöli a prioritásait, és valóban azokat követi négy évig. E prioritások az angoloknál - ahogy a nyugati országokban általában - ideologikusak, társadalmi felelősség és feladat áll mögöttük. Tervszámok vannak, amelyek minket olykor megmosolyogtatnak, az érintetteket pedig idegesítik, például hogy hány százalékra kell emelni a munkanélküliek arányát a központilag támogatott múzeumok látogatói között. Vagy kvótákat akarnak elérni a nők, a bevándorlók, a csökkent munkaképességűek kulturális részvételében. Hollandiában a 90-es években vezették be a négyéves terveket, amelyek átíveltek a kormányzati ciklusokon, és máig mintául szolgálnak, habár náluk mostanában lazulni látszik ez a rendszer. 'k alapelveket szögeztek le, vagyis kiválasztották és a parlamenttel elfogadtatták azokat a célokat, amelyeket aktuálisan a legfontosabbnak tartottak a kultúra lehetőségei közül - ilyen lehet a gazdasági fellendülés szolgálata, a kohézió, a társadalmi kiegyenlítődés, az ország pozitív külföldi megítélésének elősegítése stb. Ezeknek a hangzatos deklarációknak valós következményei lettek. Fontos az is, hogy a központi támogatású intézmények négy évre előre tervezhették a működésüket, hiszen hiába nem tudta senki, hogyan alakul Hollandia költségvetése két év múlva, de a kulturális stratégia előírta a támogatásukat az egész ciklusra. Itt nem ígéretekről, hanem tárgyalások után született, számon kérhető, kötelező érvényű megállapodásokról beszélhetünk. Ez nálunk szinte ismeretlen.
MN: A helyzetünket súlyosbítja, hogy a kulturális költségvetés nehezen átlátható és nem elég részletes.
IP: Ez finom kifejezés. Nem tudom, honnan jön ez a hagyomány, de a magyar költségvetés mindig kaotikus volt. Bármelyik ország költségvetésében hamarabb eligazodom, mint a magyarban. Érdekes, hogy amikor a pult túloldalán álltam (Inkei 1996 és 1998 között volt a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára - U. P.), akkor azt hittem, hogy ez jó. A minisztériumban ugyanis elég volt annyit odakennünk, hogy a központilag dotált múzeumok 1997-es támogatási kerete ennyi és ennyi, és ezzel kaptunk egy kis szabadságot, szeptember helyett elég volt a következő év elején véglegesíteni az egyes intézmények támogatását.
MN: Ami a minisztériumon kívül mindenki másnak rossz.
IP: Persze, ez nem demokratikus, nem átlátható, és lehetetlenné teszi a felelős tervezést. A helyzet tarthatatlan, mégis, látszólag már mindenki belenyugodott. Legalábbis nem hallani hangos elégedetlenkedést.
MN: A kulturális költségvetés átláthatatlanságának legszebb példája a közelmúltból, amikor Orbán váratlanul azt nyilatkozta, hogy 2014-ben 17 milliárddal emelkedik a kultúrára fordítható összeg. Ami után mindenki pislogott jobbra-balra, hogy honnan jön és hova megy ez a temérdek pénz.
IP: Én is kerestem éjszakába nyúlóan, jegyzeteltem, osztottam és szoroztam, de nem találtam. Nem feltétlenül azért, mert az állítás nem igaz, hanem mert az is eldönthetetlen, pontosan mi számít kultúrának a költségvetésben.
MN: Egy 2011-es tanulmányában összegyűjtötte a magyar kultúrpolitika sajátosságait: a határon túli magyar kultúra; a nyelvi elszigeteltség következményei; a hosszú távú tervezés fent már tárgyalt hiánya; a közművelődés sajátos, erős hagyománya; illetve a közigazgatás középső szintjének gyengesége. Utóbbi mit jelent a kultúra szempontjából?
IP: A helyzet azóta még roszszabb, hiszen Magyarország közigazgatása az elmúlt hónapokban vált kétosztatúvá, miután a megyék elvesztették politikaalkotó, pénzosztó szerepüket. Régiók korábban sem léteztek, csak az uniós pénzek elosztásában. Ezzel szemben Európában a három- vagy négyosztatú rendszer számít általánosnak, ami igen jól is működik. Ez minden kulturális területen meghatározó, de most vegyük példának a fesztiválokat, ezt kutattuk egy nemzetközi program keretében nemrég. A franciák, a spanyolok és az olaszok - három nagy kultúrnemzet - négyosztatú rendszerben élnek. A kutatásunk azt a meglepő eredményt hozta, hogy ezekben a vérbő kapitalista országokban a fesztiválok költségvetése rendkívül magas arányban, 40-45 százalékban közpénzből áll. Ami három-négy csatornán érkezik: a város, a járás vagy megye, illetve a tartomány és az állam is beszáll. Két dolog következik ebből. Egyrészt nem annyira esetleges a finanszírozás. Ha egy helyen roszszul döntenek, és elutasítanak egy fontos kezdeményezést, akkor még két-három másik ablaknál próbálkozhatnak; és akit négy helyről is elutasítanak, az könynyebben belátja, hogy rosszul kalkulált. Másrészt ez leveszi a terhet a központi szervek válláról. A mi Nemzeti Kulturális Alapunk végtelenül elaprózódott, évente tízezernél több pályázatról dönt. Ez csak óriási hibaszázalékkal történhet. Hogy - mondjuk - a baglyasaljai falunapra az NKA ad félmillió forintot, ez abszurdum. Diszfunkcionális anomália, ami azonban rendszerszinten működik, mert nincs alternatívája.
MN: Mitől magyar specialitás a közművelődés, vagyis a művházak hálózata?
IP: Ez kelet-európai jellegzetesség, ami nálunk különösen erős. Csak felerészben bolsevik hagyomány, hiszen a közművelődés sok országban a 19. századi nemzetépítés, a népi-nemzeti kultúra felemelésére törekvő mozgalmak intézményesüléséből született. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból a strukturális alapok felhasználása. Kelet-Európában a kulturális ráfordításokon belül a működtetés hárult továbbra is a csatlakozott államokra, a fejlesztéseket viszont szinte egészében az unióra hagyták. Nálunk ezek a pénzek elsősorban négy területre érkeztek. A turisztikához kapcsolódva rengeteg kulturális örökséget újítottak fel; a múzeumok a közönségkapcsolatok fejlesztésére nyertek el relatíve kisebb összegeket; a könyvtárak viszont nagyon nagy programot kaptak; a közművelődés pedig még nagyobbat. Az első három esetben olyan szorosan követjük a nyugati mintákat, hogy azt kis rosszindulattal már majmolásnak lehet nevezni. Ez ugyanakkor minőségi garanciát is jelent, tehát a könyvtárosok például pontosan olyan digitális rendszereket alakítottak ki, amelyek Nyugaton hosszú idő alatt kikristályosodtak. A közművelődés viszont, amely a legnagyobb öszszegeket nyerte el, céljait a saját hagyományaiból építette fel. Ugyanazt akarták csinálni, mint addig, csak még jobban. A magyar közművelődés elszigetelten működik, ahogy a szomszédos országok sem tudnak egymásról, a bolgár közművelődés nem tudja, mit csinál a román. Pedig ezek Kelet-Európában hatalmas szektorok.
MN: A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a falusi művházban az emberek táncolnak, beszélgetnek, megnéznek egy haknit...
IP: És esetleg van valami képzés, amely funkciót az uniós pályázatoknál a legjobban fel lehetett használni. Mert a néptáncra az unió nem ad pénzt, a haknikra se sokat, a beszélgetésre már igen, hiszen a közösségi kohézió fontos célja, de arra ad csak igazán, ha a munkanélkülieket behívják, és megtanítják őket pályázatot írni. Ezt a kártyát egyrészt taktikusan kijátszották, de van egy olyan erős vonulat a magyar közművelődési közösségben, akiknek ez valódi, megélt törekvésük, akik tényleg ezt tartják a legfontosabb feladatuknak.
MN: A tánc, a beszélgetés, a haknik és a tanulás fontos és hasznos része lehet egy kisebb közösség életének. Nem ez a kérdés, hanem hogy hova fejlődhetne ez a rendszer, illetve milyen alternatív modellek léteznek?
IP: Ez ma alapvető fontosságú probléma, aminek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A Művelődési Intézetet a beszélgetés elején kárhoztattam azért, hogy elhanyagolja a kulturális politikát, ezzel viszont foglalkoznak, és jelenleg az említett négy tevékenységi kör közül a közösségépítést helyezik előtérbe. Ezzel együtt nincs biztos válaszom, nem tudom, hogy az öröklött intézményrendszernél van-e jobb megoldás, és ha igen, mi az. Alternatíva lehetne az is, hogy nincs semmi, hiszen bizonyos társadalmakban a közművelődés az általunk ismert formában nincs jelen. A másik minta az oktatás felől való közelítés: a német kultúrkörben és északon elsősorban a népfőiskolák töltenek be hasonló szerepet. De például Németországban és Ausztriában ez most változóban van, a népfőiskolák ázsiója csökken, és egyre inkább az önmegvalósító közösségek támogatása felé mozdulnak el, amibe beletartoznak a házfoglalók és a művészeti kommunák is. Nem szeretem ezt a szót: feladatellátás - és a németek és az osztrákok ezzel az új iránnyal a kijelölt feladatok ellátása helyett az alulról jövő kezdeményezéseket választják.
MN: A kultúrpolitika leglátványosabb részei a díjak, az igazgatói kinevezések, az intézményalapítások és a többi szimbolikus döntés. De jelentett-e Magyarországon mélyreható, strukturális változást egy-egy kormányváltás?
IP: Ilyen főleg akkor észlelhető, ha egy kormánynak van határozott, tudatos kulturális politikája. Ez ritka. Nálunk a rendszerváltás óta leginkább az első Orbán-kormánynak volt markáns programja, mégpedig a "magyar nagyság" programja. A millenniumi ünnepségekre emlékszünk, annak minden karikatúraszerű elemével, a Szent István-szobrokkal, a zászlóosztogatással, a koronaúsztatással és a többivel együtt. A második Orbán-kormány már nem is törekedett egységes programra, összevisszaság van. A szocialista kormányoknak eleinte mintha lett volna elképzelésük, amelynek középpontjában a kultúrához való minél szélesebb hozzáférés, a kultúra demokratizálódása állt; de ebből nem sok minden valósult meg. Ennek szomorú bizonyítéka az egy hónappal ezelőtt napvilágot látott EU-felmérés a kulturális részvételről. A kérdés az volt: az elmúlt egy évben ön hányszor volt színházban, múzeumban, hány könyvet olvasott stb. Az eredmény döbbenetes. Ha azokat számítjuk kulturálisan aktívnak, akik bevallásuk szerint legalább három kulturális tevékenységet végeztek egy év alatt, akkor abszolút értéken is a sor végén kullogunk, bár néhány országban - Portugália, Ciprus, Görögország - még nálunk is passzívabbak. Azonban messze nálunk a legnagyobb a zuhanás: az előző, 2007-es felméréshez képest 11 százalékos a csökkenés, most már 18 százalék helyett csak 7 százalék az aktívak aránya. Egy ilyen eredménynek hasonló pánikot kellett volna okoznia, mint a PISA-felméréseknek. A kormánynak újabb kutatásokat kellene indítania, amiből nemzeti stratégiát gyárthat, hogy megállítsa a pusztulást. De ez az egész még csak fel sem tűnt senkinek.
