A Krétakör vasárnapi konferenciáján a kulturális élet meghatározó szereplői elmélkedtek a nemzeti kultúráról és kultúrpolitikáról. Vannak-e metszéspontok Geszti Péter és Szőcs Géza szemléletében?

Az OSA-archívumban vasárnapra összerántott beszélgetés meglepő módon majdnem elérte célját. Az értelmes és tagolt beszéd ezen a hideg téli délutánon beszökött Magyarországra egy villámlátogatás erejéig.

Nyitányként Gulyás Márton, a Krétakör tagja – lapunk alkalmi szerzője – elmondja, hogy a minikonferencia Tarr Béla ötlete volt, ők pedig megszervezték. A mai délután arra szolgál, hogy platformot biztosítson a lehető legkülönbözőbb vélemények számára. Öt perc a „nekifutás", aztán figyelmeztetés és további egy perc a „levezetés".

Tarr köszönti az egybegyűlteket: ötletgazdaként és a „doyenek” szekciójának nyitóelőadójaként azt kéri, legyünk „offenzívek és konstruktívak”, mert ez csak látszólag ellentétes. Ebből aztán hol több, hol kevesebb jut az egymást szünet nélkül követő hatpercesekben, hol koncentráltabb, hol szétfolyóbb prezentálásban. Tarr azzal fejezi be, hogy bejelenti: a Filmszemlén – tíz euró alaptőkével – alapítványt hoztak létre a magyar film függetlenségének védelmében.

A különböző szekciók előadói más és más aspektusból lényegében ugyanazt a problémát járják körül: az állami finanszírozás óhatatlanul korrumpálni próbál, állandó potenciális veszélyt jelent a függetlenségre nézve, ráadásul itthon mindig megbízhatóan kevés, viszont megbízhatatlanul időzített és semmiféle tervezést nem tesz lehetővé. De akkor mit lehet tenni? Kiket és hogyan lehet meggyőzni arról, hogy finanszírozzák a kultúrát? Mit nyújthatnak cserébe az alkotók, hogyan lehet elmagyarázni, mindez miért fontos – az államnak vagy a magánmecénásoknak?

Muzeális kultúra

Geszti Péter meglepően értelmes hozzászólásából elég sok minden kiderül e tárgyban az olyan technikai részletekbe menően, mint a termékelhelyezés rendszerének „sztenderdizálása” a filmekben – hogy mindenki tudja, mit várhat, és mi mennyibe kerül. A kínálati oldalon felemlegettetik az életminőség javítása, a jó élet, amelynek elengedhetetlen része a magaskultúra, aztán a kultúrturizmus, a jövő nemzedékek és persze az oktatás. Magyarországon a kultúra számos közvetítőintézménye hajlamos ugyanis a muzealizálódásra és a belterjességre – állítják kánonban a legkülönbözőbb művészeti ágak előadói Eötvös Pétertől Gulyás Gáborig. Kortársainkra még mindig nem figyelnek eléggé sem a közvetítő intézmények, sem az oktatás: nincs képzés és közönségnevelés. Ez a mulasztás pedig könnyen kézre álló érvet ad azok kezébe, akik a „piaci viszonyokkal” indokolják a központosítást vagy „az utolsó vágás jogát”, ami náluk rögtön nem állami cenzúra, hanem a közpénzek gondos őrzése. Mert a „szerzői filmekre”, a kortárs külföldi zeneszerzőkre, az „alternatív” színházak előadásaira, ugye, nem kíváncsi senki sem.

Kovalik Balázs

Fotó: Németh Dániel

Holott többek között éppen filmterjesztésbe, közönségnevelésbe kellene a kultúrpolitikának befektetnie. Erre a célra kellene létrehoznia és fenntartania intézményeit, mert – mint ez többször, gúnyosan elhangzik – hazafiságnak kicsit kevés, ha minden testületet, kormányzati alapot és tűzoltózenekart átkeresztelünk „nemzetire”. Ehelyett „a kultúrpolitika csak saját reprezentációs céljainak eszközét képes meglátni a művészetben, ezért szereti az operaházban ünnepelni önmagát” – hívja fel a figyelmet csillogóan szellemes felszólamlásában Kovalik Balázs.

Szőcs Géza hisztizik

A kultúrpolitika a kultúrára fordítható közpénzek leghasznosabb felhasználására kidolgozott koncepció, illetve a koncepciók versenye a választók kegyeiért, akik eldönthetik, mely modellben kívánják a felkínáltak közül újra elosztani a közösbe beadott pénzüket – áll össze az előadások során a definíció, amelynek valóságidegenségét mi sem bizonyítja látványosabban, mint Szőcs Géza egyszerre nyomasztó és mulattató hozzászólása.

Azzal indít, hogy ő kerekasztal-beszélgetésre készült a szervezők hibájából (a sajtóreferenst ezúton tájékoztatjuk, hogy az origo beharangozta az eseményt – innen például lehetett volna tájékozódni, hogy mégse mindig Szőcs Géza legyen a kultúra ügyeiben legrosszabbul informált magyar), és most kissé tanácstalan. A rá kirótt öt percben sértődötten hisztizik, ami nem áll jól barátságosan álmos modorához, de legalább végig ébren tartja. Először arról beszél – a hazáját elhagyó Bartók örök toposza kapcsán –, hogy hát nem minden nagy tehetséget üldöztek el, az előtte felszólaló Eötvös Péter is csak azért ment el, nemde, mert jobb lehetőségeket talált kint. Szóval semmi gond.

Az előadás második felében Szőcs saját személyes ízléséről beszél, ami eredményesen megspórolta a filmtámogatási döntésekhez szükséges szakmai apparátus bérezését: ő maga olvasott, döntött, aztán kész. (A Narancs kitartó olvasói pontosan tudják, hogy Szőcs Gézának egyszerűen lehetetlen elmagyarázni, mit kéne csináljon egy közhivatalnok, de a közönség képzetlenebb részén pár másodpercre még eluralkodott a döbbenet.) Szőcs kitért arra is, hogy a jelenlegi kulturális intézményrendszer tovább nem finanszírozható, úgyhogy ki kell találni valamit – és hogy ez a valami pontosan mi lesz, az őt is nagyon, mondhatni szenvedélyesen foglalkoztatja, ami érezhető megkönnyebbülést okozott a hallgatóság soraiban.

Viszont fényes pillanat volt Pintér Béla kérdése: „Jó lesz az Vidnyánszky Attilának, ha mind el kell menjünk, és pár év múlva átvehet egy rangos nemzetközi kitüntetést mint Magyarország egyetlen progresszív színházi embere? Nem fogunk mégis hiányozni egymásnak?”

Schilling Árpád zárómonológja és Esterházy Péter könnyeden megindító jegyzete − a többi beszéddel együtt − nemsokára kikerül a Krétakör Facebook-oldalára – nézzék meg mindkettőt, ha példát akarnak a kiabálás helyetti konstruktivitásra és önkritikára, a handabandázást és hisztériát kiröhögő, valódi politikai bátorságra.