Pénz, pisztoly, pina – Helmut Newton kiállítása

Minek szépítsem, elég egyszerű témával vonul be Helmut Newton a fotográfia-történetbe. Meztelen, csábító nők, híres arcok, pózok, a divatházak diktálnak. Az ilyesmivel világhírű lesz az ember, főleg, ha az egészet a kamerájára fordítja: Newton szerint ő mesterlövész, pisztolya a fényképezőgép. Hatalma van az akt felett. Tölt és lő. Műtermében kedvére vezeti meg a nézőt, beállításai kápráztatnak, csábítanak, ugyanakkor rendkívül statikusak, műteremízűek, ha úgy tetszik, egy letűnt, prüdériával harcoló világ lövései. Newton így meg egy régi divatfotós, hiába vagány. Hiába dolgozott a legmenőbb és legszebb kiállítású magazinoknál, ezek a képek ma már a múlt fegyverei, mert azt mondják: szeretkezz, ne háborúzz!

Nagyon beszédes a kiállítás egyik képe. Ezen Newton felesége fáradtan és unottan nézi férjét munka közben magas, csontvékony és meztelen modelljével (Önarckép feleséggel és modellel, 1981, Párizs). Ámul és bámul a világ – ezen meg én csodálkozom, hogy sokakat tényleg a műtermi szex vonz be a múzeumba. Előzetes adatok szerint Newton kiállításai évek óta tömegeket vonzanak, Európa valamely nagyvárosában egészen biztosan láthatók hatalmas, poszterméretű nagyításai, így semmi kockázat nincs abban, ha egy múzeum műsorra tűzi.

Ám vannak más vélemények. Newton fotográfusi pályája szexista kiáltvány, vallják többen kritikusai közül. Ők a kötözködő, feminista kortársai, akikkel azonban a mából visszanézve akár mélységesen egyet is lehetne érteni. Newton, hogy elejét vegye a kritikának, több fórumon is feministát csinált magából, ezzel próbálta kihúzni képei méregfogát. Ő márpedig képein a meztelen nőket domináns helyzetbe hozza, erősnek, hatalmasnak tünteti fel őket. Ezt a magam részéről én sem tartom aktjai legpontosabb interpretációjának, vagyis mélységesen egyet kell értenem a nőjogi harcos kritikával. Noha fotográfiái gyakran eljátszanak a nő erotikus ábrázolásának kellékeivel, mégiscsak tárgya marad a test: póz, csábítás, szex és hatalmi játék. Merev, steril manökentesteket látunk, a modell kirakatbábu, lényének és létezésének nincs köze a kép hatásához. A nőt beöltöztették vagy levetkőztették, ez innen nézve mindegy is. És úgy látom, ez Newtonnak is egál.

 

Szex és hatalom

 

A világhírű fotográfus pályája Berlin-Schönebergből indul. A német fővárosban látható gazdag, állandó gyűjteményes kiállítása. A Newton Alapítvány és múzeum azonban ennél sokkal több – számos kiállítást szervez, első számú kortárs fotográfiai kiállítócélpont és Berlin egyik kiemelkedő turistalátványossága. Newton felesége, June Browne (Alice Springs néven maga is fotográfus) hozta létre férje halála után; ma is ő gondozza hagyatékát.

Helmut Newton jómódú gombgyároscsalád gyermekeként született. Az iskola nem kötötte le különösebben, korán abbahagyta a gimnáziumot. Érdekesség, hogy úszó volt. Yva Else Simonnál tanult fényképezést, aki később a nácik áldozatává vált. Megszakította fényképészeti tanulmányait, majd röviddel tizennyolcadik születésnapja után Szingapúrba ment, ott dolgozott mint riportfotós. Newton a háború alatt szolgált az ausztrál hadseregben, teherautó-sofőrként és vasútépítéseken dolgozott. 1948-ban vette feleségül June Browne színésznőt, akivel élete végéig együtt élt.

A hetvenes évektől divatmagazinoknál kezdett dogozni, Párizsban, Los Angelesben, Monacóban élt, valamint volt egy francia szőlőstanyája, ahová visszavonult alkotni. A hetvenes évek közepén egy csapásra a világ legkeresettebb divat- és aktfotósa lett, e műfaj megújítója. Női aktjai és híres emberekről készül fotói bejárták a korabeli világsajtót. Utolsó éveit Monacóban töltötte; nyolcvanhárom évesen halt meg autóbalesetben, de kívánsága szerint Berlinben, szülővárosában temették el.

A kamerának olyan ereje van, mint egy fegyvernek. Kitágítja a pillanatot, csakhogy nem a halált okozza, hanem örök életet ad. A korabeli sajtó imádta a fotográfiát, hiszen ezekben az években (70-es és 80-as) terjedtek el a színes képes magazinok, a divatújságok, a híres emberek ismertségét megsokszorozta egy-egy kivételes póz. Nastassja Kinsky, Katja Sturm, Marlene Dietrich, Andy Warhol, mindenki őket akarta látni és fényképezni. Csakhogy ez a vágy ma már kihűlt, a mai nézőnek Newton kamerája a múlt elsült pisztolya. Másokat akarunk látni, egészen más pózban, egészen más fototechnikával. Egyrészt sokkal több a híres ember, vagyis ma már senki sem híres igazán, és a hírnév is hónapra, percre, sőt másodpercre rövidül az internet és a netes vizuális kultúra korában; a sajtó nyomtatott termékei drága, számozott példányszámok lesznek egyhamar. Kamerája pedig mindenkinek van, nincs akkora hírértéke egy-egy képnek. A fotográfia mozgalmas, nem műtermi, a beállított képtechnikát a digitális technika váltotta, a manipuláció végtelen formát ölt. Bárki lehet híres, és bármilyen lehet egy fotográfia: a fényképész tekintete háttérbe szorul.

Amikor Newton mesterlövész volt, akkor volt lövéseinek és áldozatának is külön hírértéke, a kettő együtt, egy csapásra megsokszorozta a sajtónyilvánosságot. E megnövelt hírérték pedig nagyban hozzájárult képei hatásához. Portréi most múzeumi tárgyak, a feminizmus első hullámán lovagolnak. Közben elveszítették régi fényüket, némileg megkoptak, arcai ismeretlen arcok lettek. Aktualitásuk sötét múzeumi termekbe vonul, nincs újság, ahol nyomnák, terjesztenék, s ahol csodálnák. Így mesteri készítőjük ma már inkább filológia, mint érdekes események/képek megörökítője.

Budapesti, számomra amúgy elég meglepő módon épp a Szépművészeti Múzeumban kiállított 250 fotográfiája három korszakába enged bepillantást: a Private Property az 1972 és 1983 közötti képeit veszi sorra – ez a kiállítás legizgalmasabb része. Kevéssé ismert fekete-fehér kópiáit láthatjuk, korai portré- és aktfelvételek elevenednek meg. A második rész Newton folyóiratának, a négykötetes Helmut Newton’s Illustratedben megjelent újságlapjait és képfeliratait vonultatja fel, ezek is nagyítások, kár hogy olyan kevés a képanyag, még szívesen néztem volna. Newton beállításai itt még nem annyira provokatívak. A női aktok is finomabbak, sejtelmesebbek. Több titkot rejt, és arcokat is jobban mutat. Kevéssé a készítőjük, mint inkább maguk az alakok, a szempillantások érzékelhetők egy meztelenségéhségben szenvedő kor lenyomataként.

Végül a Gun for Hire, a befejező rész szellős, ügyesen egymás mellé rakott magazinvilágokba engedi be a látogatót: Newton 1983 és 2003 között több divatháznak és újságnak dolgozott, ezek stílusban és kultúrában is élesen elválnak egymástól. Nem lehet ugyanúgy belőni a német Stern számára készült női aktot, mint az orosz, az olasz vagy a francia stílust. Világosak a különbségek, olykor lenyűgözőek, találékonyak. Bár itt is ugyanaz a zavaró tényező világosodik meg: ahogy Newton egy letűnt, mulandó világ divatját követi, éppúgy lesznek mulandóak a képei is. A nő, a női test tárgy, az arcok rejtőznek, a mellek, dekoltázsok és a hosszú combok… – csupa magazinos elvárás, vagy a férfitekintet kielégülése. Az erotika provokációjaként tartják számon ezeket a képeket, miközben az erotika és a provokáció ma már egészen mást jelent.

Helmut Newton 1920–2004. Szépművészeti Múzeum, július 14-ig.