MaNcs, IX. évf. 46. szám, (1997.11.13.) (1997-11-13)
Na, ilyen egy helyzet, ami tarthatatlan, mondta Erzsi, és a macskaköves Luther utcára mutatott, aminek közepén ott feküdt a frissen elgázolt Kövér Kislány, mint egy kupac ellentmondás. Bal fülét az évszaknak egyáltalán nem megfelelő langyos szél lebegtette, míg a jobb a feje és a macskakő közé szorult, helyzetéből adódóan.
Többek között az teszi a művészt, hogy egy mindennapi gesztus segítségével képes pillanatszerűen kifejezni a korszellem egyik-másik jellegzetességét, amely így vagy úgy mindannyiunk életében jelen van. (A közös vonatkoztatási keret meglepő és megragadó módon történő feltárása, a kollektivitás újszerű formájának felfedeztetése éppenséggel azok az aktusok, amelyek a művészeteket - beleértve a tömegszórakoztatást is - és a politikát rokon szakmákká avatják.) A szónak az emígy vett értelmében Radványi urat jelentős művésznek tekinthetjük. Apám meséli ugyanis, hogy a félelem éveiben, valamikor a hatvanas évek elején békés kocsmázgatás közepette látják ám, hogy két katonatiszt meglehetős vegzálásnak kezd kitenni egy szabadságos kiskatonát, aki csinos kedvesével egy másik asztalnál ült. Apám nevezett barátja, Radványi úr ekkor felállt az asztaltól és nyugodt léptekkel odament a két tiszthez, ujjával rájuk bökve közölte: "Maga és maga velem jönnek", majd sarkon fordult és kisétált a teremből, a tisztek pedig riadt nyulak módjára iszkoltak utána. Aruhatárnál Radványi úr ellenőrizte az igazolványokat, majd rájuk förmedt, hogy mivel méltatlan viselkedésükkel szégyent hoztak a Magyar Néphadseregre, azonnal vegyék a kabátjukat és menjenek. "Most pedig takarodjanak innen" - így mondta. Azt talán hozzá kellett volna tennem az elején, hogy Radványi úr, csakúgy, mint édesapám akkoriban, a Fősped nevezetű tehertaxi-vállalat gépkocsivezetője volt. Nyilvánvaló, hogy (az elmondásból rekonstruálhatóan) Radványi úr akkor nyerte meg a játszmát, amikor sarkon fordult és úgy ment ki a teremből, hogy nem nézte, jön-e utána a két tiszt, hanem hátrafordulatlanságával jelezte: tudta, hogy mennek. Fedetlen hátát mutatta a tisztecskéknek, nyitva arra, hogy összesúgjanak-pillantsanak mögötte. Ezzel intuitíve Radványi úr igen pontosan modellálta a Kádár-korszak nyilvánosságának egy fontos jellegzetességét, azt, hogy a hatalom csak tessék-lássék módon kíváncsi a véleményedre, mert egyrészt mindkettőtöknek csak kellemetlen lenne, ha mindkettőtök számára kiderülne, hogy a nép tudja, hogy te (a hatalom) tudod, hogy mit gondolnak a hátad mögött, másrészt akármi van, úgyis megteszi, amit akarsz (követ). Radványi úr a hátát használta hatalmi jelvénynek, a háta volt a politikai performance információfelülete.
"Engem nem zavar, hogy Király B. Izabella fivére Peták elnök úr tanácsadója" - írja Bodor Pál a hétfői Népszabadságban. Engem sem, hiszen Diurnusszal együtt én sem feltételezem, hogy "a politikai magatartás genetikai eredetű". Persze hogy nem genetikai eredetű, különben sem valószínű, hogy Király B. Izabella fivére mondjuk skinhead-ügyben tanácsad a tévé elnökének, vagy a Magyar Nemzeti Butik Pártjának plakátol a Szabadság téri tőzsdepalota amúgy is depressziós folyosóin. Akérdés csak az, hogy az eszme erről való futtatása pontosan hogyan és miért kapcsolódik a dolgozat voltaképpeni tárgyához: Pálfy G. István (talán még emlékszünk) visszavételéhez. Ami lehet, hogy különös munkaügyi döntés - de amit Bodor Pál ír, még sokkal különösebb.
A mai szlovák nemzeti-nacionalista irányultságú értelmiség szellemi atyja, az 1997 februárjában elhunyt Vladimír Minác szlovák író egy helyen azt találta leírni: "A szlovákok a magyarokkal szemben mitologikus gyűlöletet éreznek."
Összeültek a régi ismerősök újra, szlovákok, magyarok: osztoznak a Dunán. Frontembereink a korábbi titkos tárgyalásokról ismerősök: egy biológus, aki duzzasztani szeret, egy külügyér, aki egy nemzet biztonságáért felel, és egy vízügyes, aki életét és a folyót a 77-es szerződés megvalósítására tette. Õk a kezdő sor, tartaléknak ott vannak azok, akiknek sikerült Hágában meggyőzni a bíróságot arról, hogy mi nem is a Dunát szeretnénk visszakapni, csak valami kis melót szerezni a folyó végleges tönkretételében.
A kisgazdák lassacskán elvesztik a fonalat: amíg a patakvér, a féregirtás meg a menetrendszerű parlamenti hornkunczemonnyonle típusú hisztizés volt a téma, nem volt semmi gond. A Vezér kedvére ripacskodhatott, ha úgy tartotta kedve, buzizhatott az Országgyűlésben, semmi sem számított azon kívül, hogy a pártról minél többet és többen beszéljenek, meg hogy a bázis érzelmileg ki legyen elégítve.
A labdajátékokat gólra játsszák. Lehet, hogy a mi csapatunk kapja, de legalább nem fáj. A boksz pedig olyan sportág, ahol a győztes is bőven kaphat, főként az arcára. Ez döntő különbség. Kovács István (Kokó) már hetekkel a budapesti amatőr ökölvívó-VB előtt közölte a médiával, hogy világbajnok lesz - és az lett. Első profi mérkőzését decemberben vívja Hamburgban. Ha profiként is felér a csúcsra, megelőzi Papp Lacit a hazai örökranglistán.
Doc´EstNovember 14-23. között több mint 60 magyar, francia és közép-kelet-európai dokumentumfilmmel telik meg a Francia Intézet, a Művész, az Örökmozgó és a Toldi mozi vetítőterme: immár második alkalommal rendezik meg a Doc´Est fesztivált.
A kormánykoalíció eredetileg két okból tűzte ki épp 1997. november 16-ra a népszavazást a NATO-csatlakozásról. Egyrészt azért, mert ezzel - mint azt Kovács László külügyminiszter oly sokszor elmondta -nem akarja megzavarni a NATO-csatlakozás menetrendjét, másrészt mert azt remélte, hogy a NATO és Magyarország közötti (a hazai sajtó által helytelenül "csatlakozásinak" aposztrofált) tárgyalások után a közvélemény végre megismerheti NATO-tagságunk feltételeit.
A dohányzás, akár az ivás, autóvezetés, zsírevés vagy tévénézés, öl, butít, nyomorba dönt - a különbség az, hogy ez utóbbiakat nem szigorítja törvény. Anépjóléti miniszter az USA-ra hivatkozva a passzív dohányosokat akarja védeni a parlamentnek benyújtott tervezetével - akár a nemdohányzók akarata ellenére is. Kérdés, mi lesz, ha minden kulturális/etikai vitának a jogi kényszer vág elébe.
Ketyeg az óra: a parlamentnek jövő hétfőn a több mint 200 ezer polgár által aláírt ellenzéki kezdeményezés kérdését vagy népszavazásra kell bocsátania, vagy el kell rántania. Az alkotmányügyi bizottság (aüb) lapunk megjelenésének napján dönt arról, mit javasol a plénumnak. Úgy tűnik, az időhúzásra vonatkozó ellenzéki aggályok megalapozottak, viszont az is biztos, hogy az ellenzék nem gondolta végig, mi lesz, ha egy esetleges népszavazás eredeti kérdésükre igent mondana.
Van egypár iparág ma Magyarországon, amelyekben nem egy életbiztosítás vállalkozónak lenni. Egyiküket-másikukat időnként agyonlövik, felrobbantják, ilyesmi. Legutóbb november 2-án, hajnali fél négykor a szegedi Delhi bár előtt történt ilyesmi. Az áldozat egy az éjszakai élet üzleti köreiben prominensnek számító night club- és lánytulajdonos, a 36 évet élt Németh Zoltán. A Narancs Szegeden azt próbálta kideríteni, ki is volt ő valójában.
Lebukott egy egész ügyosztály a budapesti városházán. Alapos a gyanú, hogy a beruházási és közbeszerzési ügyosztály munkatársai kenőpénzt fogadtak el fővárosi nagyberuházások pályázóitól. A sajtó a lebukásokat az osztály volt helyettes vezetőjétől eredezteti, aki maga is gyanúsított.
Louise Woodward, az először gyilkossággal megvádolt, majd egy bostoni esküdtszék által alig két hete bűnösnek talált és így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt 19 éves angol bébiszitter szabad, mint a madár: a tárgyalásvezető bíró az amerikai igazságszolgáltatási gyakorlatban merőben szokatlan módon szembeszállt az esküdtszék döntésével, s a vádat nem szándékos emberölésre mérsékelve 279 napi börtönbüntetésre - azaz éppen a vizsgálati fogságban eddig eltöltött időre - ítélte Woodwardot, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát.
A júniusi békekötés után a tádzsik kormány és az egyesült iszlám ellenzék fegyverletételre szólította fel a harcoló csoportokat. A senkinek sem engedelmeskedő Rizvon Szadirov vezette harcosoknak viszont még a november 16-ig szabott fegyverletételi ultimátumot sem hagyták meg gondolkodási időnek, október elején offenzívát indítottak, hogy kifüstöljék őket a Dusanbétól 80 kilométerre keletre fekvő hegyi táborukból.
Csak a legvadabb kultúrantropológus merne bárminő következtetést levonni abból, s ilymódon szimbolikusan értelmezni azt, hogy vajon miért éppen november harmadika lett a magyar tudomány napja. Tehát hogy miért éppen a halottak napja után kerítettek sort az ünnepségre, amelyen Horn Gyula elmondta: most dől el az ország jövője. A kormányzat e napon a magyar tudományban vélte felfedezni a sikerágazatot, mely ily módon egy szintre került a makrogazdasági mutatókkal és a stabil demokratikus renddel (éppen a metészesekkel való baszakodás ideje alatt). Ezek azok a dolgok, amelyekre büszkék lehetünk, habár elismerődött, több fizu járna a tudósoknak, és nem helyes, ha minden második végzett matematikus Ny-Eu.-ban köt ki. A tudomány ugyan anyagilag nincs megbecsülve, de különben nagyon is; és a tudományos dolgozók bizton megértik, már csak szellemi kapacitásaik miatt is, hogy ki kell tartani.
Nem akarom ebbe is belekeverni, de: József Attila gyomorpanaszokkal került pszichoanalízisbe, doktorai nem a belek mélységeit kutatták, a beteg nem gyógyult meg. Ahogy szalonképesen megfogalmazta: "Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!" S most itt e könyv, tíz évvel a német kiadás után, az utolsó négybetűs tabu titkairól föllebben a vécépapír, Freud, ez ugye öt betű, talán ő is rossz irányban kutakodott, az alantas én a csatornák mélyén keresendő.
Épp írni akartam róla, ám P. L. Á. megelőzött (MaNcs, 1997. szeptember 11.). Sebaj, jót szórakoztam, s akkor jött egy olvasói levél (MaNcs, 1997. október 23. [!]), benne: "demagóg és áljópofi frázisokat sokkal könnyebb írni, mint belehatolni a dolgok mélyibe, és valódilag kultúr- és politikaelemzést végezni. Ahogy azt illett volna a Best of Communism esetében. Már csak azért is, mert vezeti a lemez- (kazetta-) listát, és ennek a nosztalgiának kell hogy oka legyen." Az olvasó szent, megpróbálok valódilag, a mélyibe, de a kultúr- és politikaelemzést meghagyom a proletkulturo- és politológusoknak. Ja, és a kottát se ismerem. Viszont én fehér ingben és nyakkendőben (vörös) vettem részt az iskolai novhét ünnepélyeken. Ünnepélyesen bevallom a nincsmit. A leadás novhét, legyen ez emlékez(tet)és, nem, nem, soha.
Ismét le voltam maradva egy brosúrával, most pótolom be, már amennyire. A brosúra neve Loreena McKennit. Nem mentegetőzés, de gondolom, nem vagyok egész egyedül errefelé ezzel a lemaradással. Pedig aki vevő arra az időtlen szépségre, amit mondjuk a 70-es évekből a Rennaisance együttesnél, vagy hogy közelebbre nézzünk, a Dead Can Dance-nél lehet megtalálni, az nyugodtan keresgélhet Loreena McKennit körül is - több kelta hagyományra és erősebb irodalmi kötődésre lel majd, mint a DCD-nél, de csalódni nem fog.
A world music mindig is felpezsdült, ha kellően zavaros forrásból meríthetett. Kubában persze, ahol a spanyol gyarmatosítók effektíve kiirtották az őslakosságot, nem merült fel ez az esztétikai problémakör. Akik járatosabbak nálam a Karib világ zenei hagyományaiban, pontosan felismerik, melyik ritmus ered a nyugat-afrikai rabszolgáktól, melyik a spanyoloktól, és melyik az, amelyre már századunk amerikai dzsessze volt hatással.
Az énekes kivételével együtt volt az egykori Living Colour teljes gárdája, más kérdés, hogy a bécsi programfüzet külön koncertként hirdette a Vernon Reid & Mistic Science és a Jungle Funk fellépését. Doug Wimbish neve mindkét zenekar mellett fel volt tüntetve; ő az én kedvenc basszistám. Kétszer már volt hozzá szerencsém; pár éve a Dub Syndicate, majd tavaly a Little Axe turnéján - az ember sokáig hurcol egy ilyen élményt.
Ez itt most egyrészt megkésett, mert a film ősbemutatója október 23-án az HBO-n történt meg, miközben a fél ország azon izgult az MTV 1-en, vajon az amerikai követségen mi történt 1956-ban; másrészt kicsit korai, mert hol van az még, hogy a mozikba kerül. Sólyom Andrást (Érzékek iskolája) a Pannon töredékben az érdekelhette egy megtörtént esetre bazírozó Mészöly Miklós-kisregény nyomán, hogy egy háromszöges love storyba ágyazva (´56-ban Budapesten tanuló bolgár lány két fiút szeret, egy bolgárt meg egy magyart) hogyan vonhatna párhuzamot szerelem és forradalom között - a gond csak az, hogy nem teljesen egyértelmű, vajon a love story illusztrálja-e a hősi eseményeket, vagy fordítva, a forradalom szolgál-e érdekes díszletül a szép Léna (Marozsán Erika) és a forradalmi Péter (Almási Sándor fh.) veszedelmes viszonyához, ha mondjuk Nagy Imre beszél a rádióban egy szeretkezésük közepén. Fokozza a zavart a rossz ritmus, a furcsán dobozolt szerkezet és a helyenként leálló sztori, a végén meg teljesen fölösleges a durva sokkolás (kádárista megtorlásként egy meztelen ÁVH-s picsa megkínozza a fiú farkát). Viszont van hangulatteremtés, ´56 vége olyan nyomasztó, mint sehol máshol, és jó arcok a színészek, pl. az ávósokat alakítók. Érdekes a Pannon, kár, hogy töredék.
Funny, mondta a Londonból érkezett lány, aki ugyan egy szót sem értett Szőke András agymenéséből, de mivel szociálpolitikusok ritkán szónokolnak létráról, hajléktalanszállót sem szoktak a negyedik fokról megnyitni, az angol pedig feltehetően tudta, hová jött, merthogy angolok ritkán mászkálnak a Külső-Váci úton, üres laktanyákban, tulajdonképpen mindenki ritkán mászkál a Külső-Váci úton, kivéve a magyar véderő legtalányosabb figuráit, a flotillásokat, valamint a szintén elég talányos hajléktalanokat: az angol a tények ilyen konstellációjából tehát okkal vonta le a cikk első szavával jelölt következtetést.
Különös, hogy ilyen gyöngyszemek mellett az ember többször elmegy anélkül, hogy észrevenné; nekem is csak harmadszorra tűnt fel. A Lekvárium - bár ilyen Ausztriában és Németországban is van - elsőre a "Kutyatár" és a "Birkaiskola" nevű gyermekvers-szakintézményeket juttatja a vásárló eszébe (lehet, hogy az kap jutalmat, aki oda se ballag).
Tunéziában valamikor a hatvanas évek közepén jöttek rá arra, hogy az idegenforgalom előbb-utóbb sokkal kifizetődőbb vállalkozás lesz, mint az addigi húzóágazatok, a datolyatermesztés vagy a foszfátbányászat. Harminc év alatt el is jutottak oda, hogy Tunisztól délre a tengerpart szinte teljes hosszában egy hatalmas strand, már a sivatag is tele van luxushotelekkel, a műkincsekre éhezőket pedig szinte mindenütt pazar múzeumok, fantasztikus római és iszlám emlékek várják. Tunézia elszállodásítása azóta töretlen, az ország bevételeinek egyharmada származik az idegenforgalomból, minden hatodik lakos ebből él, de még ez sem elég: most az egyik legfontosabb feladatnak az északnyugati területek felfuttatását tartják, Tabarkát a tengerparti dagonyázóknak és a búvároknak, A•n Drahamot a vadászoknak meg a focistáknak próbálják eladni.
