Az ízlést nem lehet pótolni (Schiffer Miklós divatszakértő)

  • Péterfy Lili
  • 2003. március 20.

Lélek

Magyar Narancs: Eddig minden Operabálon részt vett. Milyennek értékeli az ideit?

A Stílusról férfiaknak és a Stílusos nő című kötet szerzője szerint a magyar közízlés korántsem európai színvonalú. Mindez politikusaink öltözködésén is meglátszik.

Schiffer Miklós: Nem ért különösebb katarzis. A ruhák tekintetében is volt már szebb évünk - kevés olyan toalettel találkoztam, ami igazán gondolkodóba ejtett volna. Az pedig kifejezetten zavar, hogy a nem megfelelően öltözött embereket még mindig beengedik. Rajta van a meghívón, hogy megjelenés kizárólag frakkban vagy szmokingban. Félre ne értse, nem okoz örömet, ha elküldenek valakit, de tisztelnünk kell egymást annyira, hogy nem öltözünk bohócnak. Most is láttam egy illetőt fehér szpenszerben, piros ingben, fehér csokornyakkendővel.

MN: Két könyvet is írt a stílusos öltözködésről, nőket-férfiakat egyaránt ellát tanácsokkal. Sosem kételkedik a saját ízlésében?

SM: Nem tartom megkérdőjelezhetetlennek a stílusom. Schiffer Miklós neve szerepel szerzőként a könyveimen, nem pedig Istené. Egyébként valóban nem szoktam meginogni, határozott véleményem van az öltözködésről. Jól átrágtam mindent, amit leírtam, ugyanakkor bármiről szívesen vitatkozom, hagynám magam meggyőzni. Körülbelül hatezer példányban fogytak el a kötetek, ami sikersztorinak számít az ilyen jellegű munkánál annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben senki nem írt a klasszikus öltözködésről. Sorvezetőnek, fogódzkodónak szántam a könyveket: bármikor elővehetjük, ha bizonytalanok vagyunk valamiben. Magát az ízlést azonban nem lehet pótolni. A stílus leginkább tehetség, műveltség, neveltetés és a megfelelő környezet kérdése. Sokkal jobb esélyekkel indul az, aki megfelelő vizuális impulzusok - igényes kirakatok, rendezett otthon, példamutató szülők, ápolt pedagógusok - között nevelkedik. Kellő környezeti kultúra hiányában ugyanis csupán az adottságainkra és a tehetségünkre hagyatkozhatunk, amellyel elég kevesen rendelkeznek. Persze, mint mindent, a stílust is fejleszthetjük, dolgozhatunk rajta.

MN: A hazai tervezőkről is rossz véleménnyel van?

SM: Nem, sőt minden elismerésem az övék. De kizárólag kis szériákban gyártanak ruhát, ennél-fogva drágán szerzik be az alapanyagokat, a kézi munka sem olcsó mulatság. A kedvezőtlen feltételek miatt ugyanannyiba kerül egy elismertebb magyar tervező estélyi ruhája, mint egy világmárka kollekciója Bécsben. Hogy itt tartunk, abban persze az iskolák is hibásak: mindenféle elavult, töltelék dolgot tanítanak, az önmenedzselést, a marketinget azonban nem. Kikerülnek az álmodozó fiatalok, és előbb-utóbb rádöbbennek, hogy illúziókat kergetnek, mert senki nem fog felfigyelni rájuk. Egyszerűen nem ilyen a világ: ma a divat a brandekre épül, egy márkanév bevezetéséhez pedig hatalmas összegek kellenek. A tehetség önmagában fabatkát sem ér.

MN: Miről árulkodik a magyar politikusok külseje?

SM: A magyar parlament összhatása hűen tükrözi a társadalom életnívóját. Márpedig nálunk alapvetően hiányzik a közízlés - elég rápillantanunk egy tévéműsor közönségére. Hányaveti, összevissza viseletű emberek, akik meg sem kísérelnek kommunikálni a ruházatukkal. Ebben az országban ugyanis nem sikk az ápolt küllem - aki ad magára, azt előbb-utóbb sznobnak vagy homokosnak titulálják. A politikusokkal az a bajom, hogy többségük amatőr. Hadakoznak a változás ellen, egyszerűen sehogy sem néznek ki. Rengeteg téves attitűd él bennük: azt hiszik, minél szürkébbek, annál komolyabbnak tűnnek. Abban a téveszmében élnek, hogy a választók önmagukat keresik bennük, nem pedig az elegáns, tökéletes megjelenésű államférfit. Meggyőződésem, hogy legtöbbjük hiányos neveltetést kapott, és azokat a szükséges lépéseket sem tették meg, amiket a külföldi politikusok igen. Kiszemelnek egy helyes pofijú falusi óvónőt, aki másnap már a parlamentben ül, ugyanakkor elég nehéz pillanatok alatt szalonképes külsejű személyiséget faragni belőle. Ez a benyomás manifesztálódik az egész parlamenten, rendszerváltás ide vagy oda.

MN: Létezik jobbos és balos öltözködési kultúra?

SM: Külföldön megváltozott a felállás: az előző évtizedek sztereotípiáihoz képest a baloldali politikusok már sokkal jobban odafigyelnek, mint ellenfeleik - Schröder például kínosan elegáns. Az itthoni nagy átlag viszont megkülönböztethetetlen, mert egyformán rossz. Az elit megjelenésével tanácsadók foglalkoznak, akik kitalálják és megcsinálják őket. A kormányaink ruházkodásának egyébként nem adnék olyan rossz jegyet, mint az országgyűlési képviselőknek, polgármestereknek: Medgyessy és Orbán egyaránt elegáns, a külügyminiszterek és a pénzügyminiszterek is rendben vannak. Ugyanakkor a köztársasági elnök öltözékét, megjelenését nem tartom kifogástalannak. Míg máshol olyan személyiség az államfő, aki valóban reprezentálja az országot, nálunk ez a szempont szóba se került. Göncz Árpád a simogató nagyapó arculatát adta, Mádl Ferenc a sértődött professzor - mindkét imázs megkérdőjelezhető.

MN: Említette, hogy a legmagasabb pozíciókat betöltő politikusok divattervezők segítségével alakítják megjelenésüket. Önt is felkeresik?

SM: Hagyjuk a neveket. Legyen elég annyi, hogy balról érkeznek. Jellemző, hogy miután ez kiderült, a másik oldal nagy ívben elkerül.

Péterfy Lili

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.