Bitumengalacsinok lilásfeketén – Halállal végződő mesék

szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/10. (03. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kocsis Erika nyolc éve önkéntesként dolgozik egy hospice osztályon, etet, felültet, beszélget, kísér, néha a halálba. Irodalommal nem foglalkozott korábban, most Mint a feketeszeder című könyvében 33 emlékezetes, de rövid találkozás történetét írta meg.

Sokáig gondolkoztam azon, hogy az alig hetvenoldalas könyv és a benne lévő 33 mikrotörténet miért olyan megnyugtató, felemelő, miközben mindegyik arról szól, hogy végstádiumban lévő rákbetegek meghalnak egy kórházi ágyon. Van, aki fájdalmak közepette, gennyet köhögve, más három nap zokogás után, vagy éppen szótlanul, ajándék gesztenyét szorongatva. Van, aki férje, felesége, más egy fakó fénykép mellett, és van, aki nyugodtan, látszólag emelt fővel, de gondosan ügyelve arra, hogy családtagjai ne lássák az utolsó perceket. Csípőből vágjuk rá, hú, de szörnyű, és valóban sok mindentől rettegünk az elöregedő, az elnyújtott élettel járó szenvedést és kiszolgáltatottságot egyre jobban tabusító, a halált medikalizáló, az idősek és betegek problémáit előszeretettel elrejtő nyugati társadalmakban, de talán a haláltól a legjobban; illusztrációként lásd Haneke Szerelem című filmjét vagy Esterházy Hasnyálmirigynaplóját.

Saját döntés is

A halál közelsége meggörbíti a teret, mellette nem tudunk nyugodtnak, pláne önmagunknak maradni – bármennyit próbálkoztam, eddig csak percekre tudtam többé-kevésbé elhinni a sajátomét –, és ebből az is könnyen kikövetkeztethető, mennyire tudunk hitelesen jelen lenni azokban a pillanatokban, amikor szeretteink éppen meghalnak. Netán kísérni őket, amennyire tőlünk telik.

false

Ettől a kérdéstől és egy hirtelen ötlettől vezérelve mentem el a perbáli közösségi házba a könyv családias bemutatójára: a termet, gondolom, egy korábbi program miatt színes lufik és szerpentinek díszítették, a szerző valószínűtlenül halkan, hosszú szüneteket tartva beszélt arról, hogy mindenki megválasztja valamennyire, mikor hal meg. Kérdező sehol, és bár én is kaptam a szerző e jeles alkalomra sütött kovászos kenyeréből, a választ egy későbbi beszélgetésünk adta meg: „Nagyon sokrétű az a tapasztalat, amit ott nyolc év alatt begyűjtöttem. Szeretem azt az éberséget, amit ez a munka megkíván. Minden szónak, mozdulatnak különös jelentősége lesz egy olyan ember mellett, aki talán utolsó útravalóit gyűjti ebből a világból. Minden sallang, alakoskodás, ami bőséges teret kap a világban, itt eltűnik, feleslegessé válik. Idézhetem Mészöly Miklóst: miért csak a halálos ágyon vagy az utolsó szó jogán vagyunk képesek (vagy akkor sem) kendőzés nélkül megnevezni magunkat?”

Kocsis Erika nyolc éve egy budapesti kórház hospice osztályán önkénteskedik. Már kisgyerekként is foglalkoztatta „az élet, ami egyik percben ott van, virul, a másikban meg már nem találjuk sehol. Hova lesz?” Meghatározó olvasmányélménye a Tibeti halottaskönyv és Polcz Alaine, emellett mindig is szeretett volna elesett, rászoruló embereken segíteni. „Negyven­éves voltam, amikor édesapám meghalt, akkor mentem el egy önkéntesképző tanfolyamra, pár hónap múlva elkezdtem ezt a munkát.” Azóta minden csütörtökön ott van, ebédet oszt, beszélget, vizet hoz, felültet, megsimogat vagy dühkitöréseket hallgat. Próbálja kitalálni, mi lenne jó a haldoklónak. Azt a felvetést nem szereti, hogy ő nehéz munkát végez. A „hogy bírod?” hangvétele szerinte eleve tévedés, ő az egészet inkább tanulásnak fogja fel. „Nem félek a nehéztől” – teszi hozzá.

false

 

Fotó: Tóth Bence

Erika ideje nagy részében perbáli otthonában fest, jobbára a fióknak, és zöldséget termeszt a kertben. „Ezek magányos tevékenységek, talán ezért is látom csütörtökönként ennyire frissen, hogy egy másik emberrel találkozni, ha csak az alkalom adta rövidséggel is, de milyen őrületes kaland. Biztos van sok minden, de legalább valami, amit jól csinált az életében, és ha ezt megsejtem, építhetem rá egyrészt az ő segítését, másrészt tanulhatok tőle” – mondja. Írni öt éve kezdett el, „nehézkesen, tele hibákkal, amit ki akartam fejezni, messze esett attól, amit sikerült megfogalmazni. Ez így kínszenvedés lesz, gondoltam, de tévedtem, mert a megfelelő kifejezési forma megtalálása szerethető munka, izgalmas folyamat.” Biztatták kollégái, az osztályvezető onkológus is. Az írásokból évekkel később, az osztály 10. születésnapjára lett egy vékonyka könyv, amit a szerző és az osztály megrendelésére tördelt be egy self-publishing cég. Hagyományos könyvkiadónál nem járt a kézirat, a kevés kinyomtatott példány nem került könyvesbolti forgalomba – e-könyv formában viszont kapható, így találtam rá én is, teljesen véletlenül.

A hallgatás fala

Harminchárom történet egy hospice osztály életéből: harminc­három halál. Villanások egy olyan különleges, a világtól – a világ által – elzárt térben, ahol a halál a lehető leghétköznapibb történés, és ahol a hétköznapi apróságok – színes pulóver, rigó, egy furcsa álom – a halál fénytörésében jelennek meg. Minden mikrotörténet egy homályos polaroidkép egy-egy emberről, aki, mire a kép kirajzolódik, már nem él. A legrövidebb alig öt mondat, a leghosszabb nincs három oldal. Bütyök úr kávét szeretne, és miután elmeséli élete legjobb döntését – lakókocsira cserélték a nyaralót –, megkérdezi, mi lesz ennek a vége, de választ nem vár. „Andor sokáig csak feküdt, már azt hittük, hogy ez így is marad, de egyszer mégis lábra állt.” „Ferenc bal oldalán, hónaljtól kicsit hátrafelé nőtt egy nagy púp.” Ilyen történések szervezik a szövegeket, amelyek szinte mindig egyszerű, semleges, állapotleíró mondatokkal kezdődnek. „Zita néni a hatosban vizet kér. Azt szeretné, ha hosszan engedném a csapból, hogy hideg legyen” – csak éppen ez a víz nem az a víz, mert hiába hideg, Zita néni már ivás közben újra kér, „fogával szorítja a szívószálat”. Fél óra után szívószállal a szájában alszik el: „Sikerült. Csend van.”

A nem látott temetés szaggatott kezdőmondata is kopog, mint egy Carver-novella, amiben nem történik semmi: „Ili néni nem lát. Három hónapja már, hogy csak fények és árnyak járnak a szemei előtt.” Ezen a két mondaton kívül még három bekezdés az egész, a másodikban mindjárt ki is derül, hogy Ili néni könnyei nem az árnyak miatt folynak, hanem azért, mert a gyerekei kíméletből hetekig eltitkolták előle, hogy meghalt a férje. A beszélővel együtt képzelik el a sírhalmot. Az értékek halálközeli átértékeléséről ad jelentést egy mindösszesen hárommondatos novella felütése is: „Nóra cseppet sem tragikus hangon meséli el, hogy lyuk van a hátán, és mindennap kötözni kell, viszont a férfi, aki a büfében megbámulta a kopasz fejét, megríkatta.” Minden mondaton átüt a tiszteletteljes, kissé személytelen, már-már távolságtartó empátia, de az is világos, hogy bár az elbeszélő keveset beszél, nem hallgat el semmi olyat, ami kellemetlen vagy kínos volna. Saját kudarcairól, vívódásairól is beszámol: a verseket kántáló, dülöngélve zokogó János bácsihoz egy pillanatra sem sikerül közel kerülnie, egy másik haldoklónak vonakodik megfogni azt a kezét, amivel ügyetlenül letörölte saját nyálas-váladékos arcát. Ezekről a bonyolult, percek alatt szövődő és másodpercek alatt szétfoszló viszonyokról árul el sokat a Kriptapálma nyitómondata is: „Röstellem, hogy az apró cigányasszony nevét már elfeledtem, pedig ő egyszer még »lányomnak« is szólított.”

Mindez nemcsak azért megnyugtató, mert áttöri a hallgatás falát, megpróbál nyelvet adni a betegség és a halál tapasztalatának, és így ismereteket szerezhetünk az életnek egy olyan területéről, amiről nagyjából senki sem beszél – pedig ott leszünk mi is, kísérőként és elkísértként is, ha szerencsénk van. Hanem azért is, mert Mészöly nyomán felveti: legalább a halálos ágyunkon kendőzés nélkül megnevezhetjük önmagunkat. Nem biztos, hogy a halál nagy fekete radír, ami kíméletlenül eltöröl – lehet, hogy megmutatja azt, kik vagyunk. Előhívja. Beteljesíti az én történetét. Lehetőséget ad, hogy megmutatkozzon valami, ami talán addig soha. A könyvben élet és halál határmezsgyéjén, ha máshol nem, az elbeszélő fantá­ziavilágában új dimenziók nyílnak, és a haldoklók észrevétlenül katapultálnak ebbe a paradicsomi, mesei térbe: így lesz az öreg, pöttyös arcú favágóból „világoskék pizsamás erdei manó”, akinek bár lába sem ér le az ágyról, „fantasztikus időutazásban suhan hátrafele az emlékek között, gyorsan, mint a gondolat”, egészen a kanadai magas fákig. A legerősebb mégis az, ahogy a címadó novellában a friss, sötét aszfalt fekete négyzete egyszerre lesz a fenyegető halál és a halál hatalmát kioltó mesei fantázia vizuális metaforája: „Egy frissen javított aszfaltkivágást bámultunk most már mind a ketten. A négyzetes toldás még gőzölgött, körülötte friss bitumengalacsinok lilásfeketén, olajosan fénylettek, mint az érett feketeszeder. Ezt néztük, mint egy példázatot, amit értenünk kellene, de nem tudjuk megfejteni, nem értjük mégsem.”

Kocsis Erika szándéka nem az volt, hogy emléket állítson, és nem is az, hogy irodalmat műveljen; hogy ennek ellenére ezek sikerültek-e neki, az más kérdés. A hospice megismertetéséhez akart hozzájárulni a maga eszközeivel. „Hátha segít ez másoknak.”

Bár a könyvben hitről, túlvilágról, pláne vallásról nem esik szó, Kocsis szerint a hospice munkát nem lehet ateista alapon, materiális halálfelfogással végezni. „Hogyan is gondolhatna az ember bármi vigasztalót, ha mellette valaki teljesen megsemmisül? Rengeteg esetet láttam, de általánosságban az a tapasztalatom, hogy a túlvilágba vetett hit könnyebbé teszi a halált is.”

Mindenesetre hiba lenne azt gondolni, hogy a szerző nézőpontja az osztályon szerzett tapasztalatainak valamiféle összegzése lenne. Arra a kérdésre ugyanis, hogy miben változtatta meg ez a munka a viszonyát a halálhoz, így válaszol: „Fogalmam sincs! Talán sehogyan! Én is sokszor érzem, hogy félek a haláltól. Félünk, mert ismeretlen, nem tudjuk, mi van odaát. Sokszor még egy nagyobb utazást is egy kis szorongás előzi meg, mert ismeretlenbe megyünk. Pedig a papucs, az eső, a szék meg a hírlap ott is ugyanaz, legfeljebb más nyelven van. De mi van akkor, ha semmi sem ugyanaz többé? Szeretjük ezt a mi kis molyolós életünket, a másikat meg nem ismerjük. De a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy odaát van az igazi, egyetlen valóság, és ha elérjük, akkor azt hiszem, hogy az sokkal, sokkal jobb lesz, mint amit mi valaha elgondolhatnánk.”

E-könyv, Publio, 2017, 500 Ft

szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/10. (03. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...