"Ezt a háborút már megnyertem"

Ruzsa Z. Imre matematikus
szerző
Kempf Zita
publikálva
2010/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Rényi Matematikai Kutatóintézet számelméleti osztályának vezetője. Kutatási eredményeiért számos díjat kapott. Fő területei az analitikus, a valószínűségi és a kombinatorikus számelmélet. 57 éves, nős, autista.

Ruzsa Z. Imre: Nem szeretem az "autizmussal élő" kifejezést. Én a feleségemmel élek, nem az autizmussal. Az autizmus adott, egy tulajdonság, de nem azzal él az ember. Ez valami olyasmi, amit valamikor megállapítottak rólam, nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, mert nem értek hozzá. De ha arra számít, hogy igazolom az autistákról kialakult sztereotip képet, akkor csalódni fog.

Magyar Narancs: Milyen sztereotípiákra gondol?

RZI: Az autisták állítólag pontosak, menetrend szerint élnek, jó a memóriájuk. Én szétszórom a dolgaimat, mindenhonnan elkésem, elmulasztom a határidőket.

MN: Lehet, hogy hibás volt a diagnózis?

RZI: Vagy én változtam. Eszembe jut néha, hogy nem lenne rossz, ha akadna egy orvos, aki ma újra diagnosztizálna.

MN: A "kora gyermekkori autizmus" tünetcsoportot a negyvenes évek elején azonosították Amerikában. Önt 1962-ben diagnosztizálták. Ezzel minden bizonnyal az egyik "legidősebb" autista Magyarországon. Hogyan került szakértőhöz?

RZI: Harmadik elemista voltam Kelenföldön. Több mint ötvenen voltunk az osztályban. Utáltam a tanárokat, utáltam a gyerekeket. Az iskola eleve nem olyan hely, ahol jó helyen van az, aki kilóg a sorból, de ez különösen nem volt az. Kilencévesen kerültem orvoshoz egy olyan eset miatt, amit öngyilkossági kísérletnek értelmeztek, pedig nem az volt. Kiszemeltem, hogy ha az osztály ablakából kimásznék, át tudnék ugrani egy közeli lapos tetőre, és el tudnék szaladni. Nem sikerült, mert visszafogtak. Én nem úgy éltem át, mint aki öngyilkos akar lenni, csak szerettem volna elkerülni az iskolából.

MN: Mi volt elviselhetetlen?

RZI: Minden. A szabadság hiánya. Rosszak voltak a tanárok, a tananyag. A sok gyerek. Rohangáltak, üvöltöztek, verekedtek, nem hagytak békén. Nem futkároztam, meg fociztam a többiekkel, otthon ültem és olvastam. Gyenge voltam, sokszor betegeskedtem. Aztán sikerült valamennyire beilleszkednem azzal, hogy az iskolát a többiekkel együtt utáltam. Az általános vége felé már megszűnt az, hogy időnként belém kötöttek vagy megvertek. De én már a bölcsődét, óvodát sem bírtam. Ezt úgy jeleztem, hogy amikor elvittek, nyomban megbetegedtem. Anyukám beletörődött, hogy ez nem fog menni, így inkább nagyapám vigyázott rám otthon, őt nagyon szerettem.

MN: A szülei mivel foglalkoztak?

RZI: Anyukám középiskolai tanár volt, történelem-pszichológia szakos, apám matematikus-filozófus professzor. De nem miatta lettem matematikus. Szüleim ötödik elemiben elváltak, ritkán találkoztam apámmal, és sosem vonzódtam hozzá igazán.

MN: Mi történt a pszichiátrián?

RZI: Bent tartottak egy hónapig a hárshegyi intézetben. Időnként teszteket csináltak velem, amiket szerettem, de hogy mi volt a konklúzió, azt nem tudtam. Anyukám mindig csak egy dolgot emlegetett a diagnózisból, hogy milyen okos a fia, mert "kiemelkedő szellemi képességekről" írtak benne. Ma már valószínűleg nem lenne türelmem egy intelligenciatesztet kitölteni. Kíváncsiságból kikerestem párat a neten, de azoktól a bugyuta feladatoktól percek alatt ideges lettem...

MN: Kilencévesen mit értett az egészből?

RZI: Nem sokat. Nem titkolták előlem, hogy mit állapítottak meg, de valószínűleg nem érdekelt. Az viszont jó volt, hogy két évig nem kellett iskolába járnom. A szüleim elmentek dolgozni, én mászkáltam a lakásban, olvastam a könyveket, amiket találtam. A tankönyveket elő sem vettem. Év végén osztályozóvizsgát kellett tenni. Anyukám lerágta a körmét, hogy kirúgnak, de sosem volt olyan jó bizonyítványom, mint akkor. Hatodikban aztán visszavettek, de még akkor is sokszor elsírtam magam, hogy iskolába kell menni.

MN: Hogyan mutatkozott meg, hogy van érzéke a matematikához?

RZI: Szívesen gondolkoztam játékos logikai feladatokon. Persze az elemiben fogalmam sem volt róla, hogy mi az a matematika, mert amit ott tanítanak, az nem az. A gimnázium végére viszont kész matematikus voltam, még ha csak növendék is.

MN: Harmadikos volt, amikor a Matematikai Lapokban tanulmánya jelent meg a kongruenciatartó függvényekről.

RZI: Nem egy világrengető dolog, de számomra komoly lépcsőfok volt. A benne foglalt dolgok egy részére párhuzamosan egy angol matematikus is rájött, mégis hivatkoztak rá még a közelmúltban is.

MN: A gimnáziumban és később az egyetemen már jobban érezte magát?

RZI: A kortársakkal nem különösebben, de volt egy tanárom, Kőváry Károly, aki nagy hatással volt rám. Az egyetemen Turán Pál személye volt meghatározó nekem, és még inkább a világutazó Erdős Pál. Inkább a velük való kapcsolat kötött a matematikához, mint az intézmény, ahol szintén csak a korlátok voltak. A múltkor, itt az Akadémián, volt egy szavazás: valaki felvetette, hogy ne kelljen érettségizni matematikából. Ezt a matematikai osztály megtárgyalta, majd határozott elutasító véleményt fogalmazott meg róla. De volt egy ellenszavazat, az enyém. A többséggel szemben ugyanis én nem hiszem, hogy a kényszer bármivel is hozzájárul, hogy a gyerekek megértsék a matematikát.

MN: De talán nem is hátráltatja.

RZI: Azt esetleg hátráltathatja, hogy megszeressék.

MN: A kutatóintézetben már nincsenek korlátok?

RZI: Nem különösebben. A szabadság korlátozásával kapcsolatos problémám teljesen megoldódott, amikor felvettek ide. Nincs fix munkaidő, csak megfelelő időközönként álljon elő az ember valami teljesítménnyel.

MN: Mi számít nagy eredményének? Mi az, aminek komoly visszhangja van?

RZI: A kettő nem ugyanaz. Van, ami jó ötlet, és oda se figyelnek rá, és van, amit felkapnak, de én nem tartom olyan nagyra. Persze az rosszabb, ha ott marad a fiókban, és kitalálja valaki más. Ez is megtörtént már. De egy nagyobb eredményem alapját el tudom mondani: vegyünk egy halmazt egész számokból négy elemmel. Lehet az 1-2-3-4, vagy 1-10-100-1000. Ha elkezdjük párosával összeadni az elemeket például 1-től 4-ig, akkor számokat kapunk 2-től 8-ig, néha hasonlókat. 1-től 1000-ig viszont mindig különbözőket kapunk. A feladat az, hogy próbáljuk meg leírni azokat a halmazokat, ahol kevés összegtípus lesz. Erre volt egy eredmény Freiman orosz matematikustól. Udvariasságból úgy szoktam hivatkozni rá, hogy a Freiman-tétel, mindenki más úgy nevezi, a Freiman-Ruzsa-tétel, mert enyém az első igazi bizonyítás. Például ezt meg a hozzá kitalált eszközöket világszerte ismerik az additív kombinatorikában.

MN: Ritkán vállal tanítást.

RZI: Ha van mondanivalóm, azt jó dolog elmondani. Vagy kitalálni feladatokat. De osztályozni már nem jó.

MN: Miért?

RZI: Nem tudom. Zavar, hogy dönteni kell ilyesmiben. Ítéletet alkotni valakiről.

MN: Itt az intézetben nem érzi, hogy kilóg a sorból?

RZI: Nem, mert minden matematikus dilis egy kicsit. De a matematika különös dolog. Az átlagos gondolkodásmód arra állt rá, hogy ha valamit mondunk, az vagy úgy van, vagy nincs úgy, vagy kicsit úgy van, vagy nagyon nem. Matematikában nem lehet kertelni. Ha csak az egyik egyenlőtlenség áll rosszul, azt már nem lehet kimagyarázni.

MN: Érdekelték valaha is az emberek?

RZI: Ezt a kérdést nem értem.

MN: Az emberek - ha lehet ilyet mondani - többnyire szeretik egymást és magukat figyelni, elemezni, megérteni, társaságban mozogni.

RZI: Sosem akartam felszínes ismeretségeket kötni, csevegni. Van igényem a társaságra, de ez egy kicsi társaság. Voltaképpen a szűk családom, feleségem és két fiam. A nagyobbik fiam programozó, a kisebb közgazdászként végzett, volt is rendes állása, de most pszichológusnak készül.

MN: Hát akkor ő az, akit érdekelnek az emberek.

RZI: Lehetséges. Engem nagyon meglepett, mennyire nem ismerem a saját fiamat.

MN: Az autizmust már jobban érti?

RZI: Nem is tudom. Jó volna így visszamenőleg megérteni, mit jelent ez, és mennyiben alakította az életemet. Egyszer jelentkeztem egy ilyen jellegű levelezőlistára, hátha többet megtudok magamról, megértek valamit a többiek tapasztalataiból. De ez a remény nem vált be.

MN: Mire szeretett volna választ kapni?

RZI: Nem tudom. Az ember gyakran a válaszból tudja meg, hogy mi volt a kérdés. Mielőtt eljutottam volna odáig, hogy tudomásul vegyem, a világ olyan, amilyen, és én is olyan vagyok, amilyen, sokat vergődtem. Hol lealacsonyítottam magam, hol fensőbbségesen jöttem-mentem, hogy milyen okos vagyok. Néha megpróbáltam változtatni és hasonulni a többséghez - ez soha nem sikerült. Emlékszem, kamaszkoromban észrevettem, hogy mások milyen jól megvannak egymással és arra gondoltam, jó lenne közéjük tartozni. De hogyan? Más fiúknak volt csajuk, vajon hogy szerzik őket? Ezt azóta sem tudom.

MN: Egyet szerzett.

RZI: Egyet igen, el is vettem feleségül.

MN: Ő megértette önt?

RZI: Sokáig nem. Mostanra talán már igen.

MN: Azt mondják, egy autista számára nehézséget jelent az érzelmek értelmezése és kifejezése.

RZI: Ez így van. Ezen sokat gondolkoztam, és egy idő után rájöttem, hogy nekem meg kéne értenem, hogy a másik ember mit érez, mert ezt várják el. És egész jól belejöttem, csak sokszor ott, az adott helyzetben nem érzékelem. Csak később következtetek abból, hogy jó kedvem vagy rossz kedvem lett attól, ami történt. Ez nehéz dolog.

MN: Ha jól értem, akkor az érzelmek nagyon is megvannak.

RZI: Igen, akár intenzíven is. Csak én, ha mondok valamit, nem érzem szükségét, hogy emellett el is játsszam. És ezt időnként a másik ember nem érti meg. Anyukám értett meg leginkább, de vele is előfordult, hogy hiába mondogattam, hogy fáj a derekam, nem vette komolyan, mert nem vágtam hozzá tragikus képet. Végül vesegörcs lett belőle. De ennél kínosabb, ha az ember pozitív érzéseit nem érzékelik. Az is nehéz, hogy én névértéken veszem, amit mondanak, illetve hogy a másik ember nem fogja fel, hogy amit én mondok, az úgy van, és nem csak akkor van úgy, ha hozzáfűzöm, hogy de igazán, nagyon, mindenképpen satöbbi. Az egyik ilyen élményre élesen emlékszem. A gimnáziumban az első történelemórák egyikén felszólított a tanárnő, és először is azt kérdezte: tanultál? Én az igazságnak megfelelően azt mondtam, hogy nem. És már be is írta az elégtelent. Ha azt kérdezte volna meg, mikor volt a mohácsi vész, azt tudtam volna.

MN: Milyen matematikai probléma foglalkoztatja mostanában?

RZI: Több is van. Olyanok is, amiken csak magam szoktam gondolkodni, és olyanok is, amikkel egy ifjú munkatársammal együtt, de valahogy nem nagyon akarnak előrehaladni. Valószínűleg azért, mert nehezek.

MN: Nem azért, mert nincs megoldásuk?

RZI: Az is lehet. A matematika abban különbözik más tudományoktól, hogy csak azt lehet bizonyítani, ami igaz. És az, hogy igaz-e vagy sem, csak akkor derül ki, ha már megvan a bizonyítás.

MN: Ön már bizonyított.

RZI: Jó volna megkoronázni valamivel.

MN: Sejtések?

RZI: Nem teszem fel az életemet egyikre sem, de nem is zárkózom el tőlük. Csak nehogy megőrülés legyen a vége. Amíg nem fejtették meg, a Fermat-sejtés volt az amatőrök kedvence, de csak azért, mert pénzdíjas volt.

MN: A pénz érdekli?

RZI: Sok pénzem van. Vagyis több, mint amit elköltök. De az nem érdekel, hogy többet szerezzek, mint ami most van.

MN: Akkor úgy kérdezem: vágyik bármire, ami megvásárolható?

RZI: Ami pénzen vehető és vágyom rá, azt meg tudom venni. Ezek leginkább könyvek. Vannak más dolgok is, amiket meg lehetne venni, de az már macera lenne, és arra nem vágyom.

MN: És a magánéletben?

RZI: Vannak fiaim, van menyem, előbb-utóbb talán lesz unokám is. Egy kisgyerekkel játszani jó dolog.

MN: Boldog ember?

RZI: Ez kicsikét homályos szó. Ha olyasmit jelentene, hogy általában jól érzi magát az ember a mindennapokban, akkor nehéz rá válaszolni, mert gyakran van olyan, hogy csak átvonszolom magam a napokon, és a végére nem sikerül semmi, miközben nagyon kikívánkoznak a dolgok a fiókból. De alapvetően megvan a helyem a világban.

MN: Miért beszél nyíltan az autizmusáról?

RZI: Nem csinálok belőle titkot. Tizenöt évvel ezelőtt kínosan kerültem, hogy szó essen erről. De most már úgy érzem, számomra ebben semmi kellemetlen nincs, inkább büszke vagyok arra, hogy nagy hátrányokkal indultam, de igen lassan, évtizedek során megértettem, feldolgoztam és legyőztem őket. Ezt a háborút már megnyertem.

 

A szerző a Crossroad Magazin munkatársa

szerző
Kempf Zita
publikálva
2010/26. (07. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
autizmus
matematika

Legfrissebb Narancs

Egyenletesen növekvő hátrány
Király Júlia a gazdaságról
Történelmi glóbusz
Térey János, Legát Tibor
Kinek húzza?
Mága Zoltán portréja
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...