Alig akadt, aki Jancsinak szólította, ahhoz egészen régről kellett (volna) ismerni. A világháború idejéből, mikor nem volt épp életbiztosítás zsidó anyától és (egy hamar lelépett) keresztény apától születni. Vagy a gyermekkor állami gondozásos éveiből, vidékről. Angyalföldről, ahol nevelőszülőknél élt. Esetleg a középiskolából, ahol az utolsó formális oktatásban részesült. A katonaságtól, ahonnan egy év után alkalmatlanként leszerelt. Netán ifjúkora (és egész élete) egyetlen rendszeres munkahelyéről, a figuránsoktól. Mert később, mindennapos fővárosi „fellépéseinek” színhelyei, a kávéházak, kocsmák és klubok, a Hungária, az Építészpince, az Eötvös, az FMK, a Hold, a Tilos az Á, a Blue Box, a Tütü Tangó és a többi csak Dixiként ismerték (és tiltották ki gyakran). Dixi volt, mert hajdan, a rock and roll, a punk és a rap előtt, a dixieland volt az ő zenéje. És Dixi volt, mert amit mondani akart, azt megmondta. Műfaja az élő beszéd volt, fénykorában sziporkázva inspirálta környezetét, ám publikált szó alig maradt utána.
Maradtak viszont fényképek a fürkész tekintetével, filmek a zavarba ejtő jelenlétével, szalagok az átgondoltan automata szövegelésével, és véres vagy vidám sztorik sora. Maradt egy garzon a Baross utcában – amihez pár éve, az egészségét végképp leamortizáló, négyévi hajléktalansors után nagylánya segítségével jutott hajdani délcegségét meghazudtoló lényként, kihullott fogakkal, elfagyott ujjakkal – meg egy elvált asszony, Mari, akinek nagyjából ráment az élete, s a három gyerek, Sára (26), Dávid (21) és Anna (17), akik az állami gondozásból kikerülve normálisan alakítják a sajátjukat.
Maradt egy fotósorozat Cseh Tamás lemeze, az Antoine és Désiré borítójáról: „Désiré (...) kallódó figura maradt mindhalálig. (...) Csöppet sem vonzó sorsa legyen elrettentő példa” – írja itt Bereményi Géza. Désiré nem Dixi volt, de Dixi boldogan azonosult Désiré alakjával. (A Méhes Zuzu megszemélyesítette Antoine halálát Bereményi 2002-re datálta 1978-ban...)
Maradt néhány film. Tarr Béla Kárhozata például, 1988-ból. Vagy az Ex-Kódex, 1983-ból. Ezt „íróként” közösen jegyzi a rendezővel, egyik őrangyalával, Müller Péterrel, a leendő Sziámival, akinek koncertjein, már az URH-ban is, a közönség képébe mondta a magáét (s nem tudtuk, hogy a magyar freestyle rap születésének vagyunk tanúi). Az Ex-Kódexben főszerepet alakít: megvilágosodott vadember, meghágja Bárdos Deák Ágit, szavakat kölcsönöz Erdély Miklóstól, innen e nekrológ címe: „Sötétben káprázó jelenés”. Mintha egyenest innen lépett volna át Mágusként Xantus János filmjébe, a Rocktérítőbe (1988). Ennek hősét, Pajor Tamást forgatás közben vonta magához az Úr fényessége. Az ő szemében immár sátántól való élet lett az, amit megtérvén maga mögött hagyott, de amelyet Dixi ugyanúgy folytatott, akár addig.
Maradt néhány hangfelvétel. A Dixi Land Lee kazetta Víg Mihállyal, Wahorn Andrással és Bolyki Zsiráffal, 1993-ból, és egy még meg nem jelent CD az utolsó évekből, Gasner János zenéjével, Sziámi szerkesztésében. Ez már csak posztumusz lehet, bár a Bahiánál azt tervezték, egyedi grafikákkal adjusztálják, hogy műalkotásként licitáltathassák rá a vevőket. A bevétel Dixié lett volna, némi segítségül a 2000 karácsonyi baleset után, amikor gázkonvektora begyújtásakor a lábára égett a nadrág. A következő karácsony is a kórház jegyében telt, hályogot operáltak le mindkét szeméről. Már készült a vakságra, Homéroszról is beszélt Oláh Lehelnek, aki 2001 szeptembere óta filmet forgatott róla, s megörökítette legutolsó színre lépését, szilveszterkor a Petőfi Csarnokban, Dönci (Dénes József) zenekarával; 18 órányi anyag vár vágásra az Inforg stúdiónál.
A kamera is közönség volt számára: kellett neki a társaság, ez éltette, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Soha nem járt külföldön, itthon teremtett maga köré szituációkat, éles elmével alakította kedve szerint e helyzeteket, állandó készenlétre késztetve a jelenlévőket. A társaság középpontja volt, követői és hívei akadtak, másokat taszított, s pokollá tette a vele élők életét. Vesébe látott és provokált, hangos és agresszív tudott lenni, tekintet nélkül a következményekre. Ő a mi udvari bolondunk, mondta róla mentegetőzve egy FMK-igazgató egy fontos kulturális elvtársnak, akinek az előadásán Dixi megkérdezte: „Hogyha be van tiltva az erdő, minek a menedékház?” Kazettáján Dosztojevszkij játékosának nevezte önmagát. Volt, aki a rockkorszak Szókratészét látta benne, az élő szó botrányfilozófusát. Kültelki vagányt prófétai szókészlettel. Mást Brecht Baaljára emlékeztette, aki eleinte vibrál és csillog, rajonganak érte férfiak és asszonyok, majd egyre nő körötte a zűrzavar, mind több bajba kerül, végül viszolyogni kezdenek tőle az emberek, és nyomorultul pusztul el.
Dixi pünkösd körül tűnt el. Egy zuglói ház előtt találtak rá, közel a filmgyárhoz, ahol valaha alkalmanként munkája is akadt. Fia azonosította a holttestét. Arcán sem bántalmazás, sem gyötrelem nyoma nem látszott, inkább a megnyugvás mosolya.
Szőnyei Tamás
Gémes János családtagjai szeretnék összegyűjteni a Dixi életéből fennmaradt dokumentumokat. Kérik mindazokat, akik ilyesmivel rendelkeznek, jelentkezzenek az Artpool Művészetkutató Központnál (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 10., tel.: 268-0114, artpool [at] artpool [dot] hu). Az intézmény segítené egy kutató munkáját is, aki vállalkozna Dixi életművének feldolgozására.
