Megismerkedtünk, összejöttünk, gyereket akartunk, terhes lett, szült, otthon voltam öt napot, visszamentem dolgozni, ő otthon maradt három évre, mire esténként hazaérek, ő ideges, én fáradt, azt sem tudom, mit kezdjek magammal, hétvégén kompenzálnék, ha tudnám, hogyan.
Megismerkedtünk, összejöttünk, gyereket akartunk, terhes lett, szült, otthon voltunk együtt, otthon voltunk külön is, közben visszamentünk dolgozni, és bár fáradtak vagyunk, mire hazaérünk, naná, de alig várjuk, hogy együtt lehessen a család.
Az első lehetne egy sztenderd hazai, a második pedig egy klasszikus skandináv példa, egyik se konkrét, mégis, mindkettő egy-egy létező modell eredménye.
Túl azon, hogy a szülői terheket északon megosztva vállalják, a szembetűnő különbség a két modell között az, hogy az előbbiben a szülők nem ismerik egymást, utóbbiban pedig igen.
Mármint persze, hogy ismerik egymást, viszont sem azt nem tudják egymásról, hogy milyen szülők, sem pedig magukról, hogy hogyan csinálják együtt.
Ugyanis nem csinálják együtt.
| ||
Nem azért, mert rossz fejek, hanem azért, mert mikor csinálnák együtt? A törvény adta ötnapos apaszabadság erre nem elég, a rövid nyaralások és a karácsonyi szünet pedig túl tömény és túl hétköznapmentes ahhoz, hogy kiderüljön, valójában milyenek is a szülők külön-külön és együtt.
A szülői alrendszer kialakítását tehát a rendszer nem teszi lehetővé. Így elég nehéz a családokat arra motiválni, hogy legyen sok-sok gyerekük, hogy népesítsük be az országot. Esetleg az egész Kárpát-medencét.
Tehát akár torka szakadtából is üvöltözhetne velünk Budaházy Edda, így nem lesz több gyerek Magyarországon. Hiába riogat nem létező migránsokkal, hiába kelti a bűntudatot, hiába csúsztat összevissza, menekültek átgondolt és okos befogadása és a hazai közgondolkodás és a törvényi háttér, a gyespolicy és a nemi szerepekről való gondolkodás tudatos átalakítása, az egészségnevelés tantárgy bevezetése és az egészségügy és a betegségmegelőzés-egészségmegőrzés fontosságának tudatosítása nélkül
nem lesz itt semmilyen népesedési növekedés.
Sőt, akár nyithatnak az összes csillagvizsgáló helyén népesedési intézetet, akkor sem fog semmi sem történni, továbbra is kevés gyerek fog születni, és továbbra is korán fognak az idősek meghalni.
Mert azzal nem lehet senkit sem motiválni sem egyéni, sem családi szinten, hogy fogy a magyar.
Azzal viszont lehet, ha lehetőségeket teremt a rendszer. Lehetőséget a szabad döntésre, lehetőséget arra, hogy a gyerekeket ne a nemük, hanem a képességeik határozzák meg, hogy a gyerekek saját magukat ne a nemük, hanem a képességeik szerint határozzák meg. Lehetőséget teremt arra, hogy a szülők lehessenek együtt is a gyerekeikkel, ne csak külön-külön.
Arra, hogy a családot, ha már egyszer együtt hozták létre, akkor együtt is vigyék. (És itt majdnem mindegy is, hogy a szülők sokáig együtt is maradnak vagy esetleg elválnak, a szülői alrendszer ugyanis nem szükségszerűen bomlik meg attól, hogy a szülők külön laknak.)
És ez bizony társadalmi, gazdasági, kormányzati, de pszichológiai feladat is. Az, hogy ezek a kérdések tudnak-e egyéni szinten tudatosulni. Az ugyanis már egy első lépés. Első lépés afelé, hogy a társadalom egésze is megmozduljon.
Ehhez azonban újra és újra, kitartóan szembe kell menni a társadalmi előírásokkal és normákkal, ami őrült fárasztó dolog ám.
Mert magyarázkodni kell, hogy nő vagyok, és igenis szeretem a munkám és fontos, hogy sikeres legyek benne, meg magyarázkodni kell, hogy férfi vagyok és nem csak papíron szeretem a gyerekeimet.
Az persze egy másik komoly probléma, hogy egy végletekig szétszakadt társadalomban a létminimum környékén túlélőkhöz ezek a kérdések egyrészt el sem jutnak, másrészt pedig ha el is jutnak, elgondolkodni ezeken sem idő, sem lehetőség, sem energia, sem motiváció nincsen.
A társadalom közel kétharmada számára (persze, ebből nem mindenki szülő) viszont sajnos a kelleténél jóval kevesebbszer merülnek fel a fenti kérdések.
Mert hiába keresnek tényleg többet a férfiak, mint a nők, és hiába fogadjuk el, hogy ez ellen egyéni szinten aligha tehetünk, mégis az van, hogy még ha mindkét fél teljes állásban dolgozik is, a házimunkát és a gyerekekkel, családdal kapcsolatos összes feladatot (ez volna a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka) általában akkor is a nő végzi.
Ez ellen pedig igazán lehetne tenni.
Ha másért nem, hát azért, mert két dolgot egészen rövid távon is eredményezne: egyrészt kevesebb láthatatlan teher lenne az anyákon, tehát megvalósulna a közteherviselés, másrészt pedig épp ezen terhek megosztása révén kerülne a két szülő közelebb egymáshoz és így ahhoz, hogy megismerjék egymást szülőként is.
