Nehéz is volna másként tennünk, hiszen belépve a bérelt műteremlakás előszoba-konyhájába, csak másodjára tűnik föl a sarokban a vendéglői behívótábla a minden határon túlmenően feszes keblű, tupírkontyos szőkeséggel, mivel az első pillantásunk egy felni-nagykereskedés benyomását rögzíti. Ott sorakoznak a karikák, százas nagyságrendben, méret szerint szortírozva egy emeletes állványon. "Bejönnek ezek a tárgyak, aztán az ember sajnálja őket kidobni. Van köztük komolyabb, ami talán megtalálja a helyét... soha nem lehet tudni. A régi felnik már hozzáférhetetlenek, azokat nem lehet másképp restaurálni. Biztos elnyerik a helyüket, ha nem nálam, akkor két generációval odébb. Van ott fafelni is. Vadiúj, nem volt befűzve se talán, egy öreg mestertől kaptam. Elég késői, a 30-as évek elejétől használták, de szerintem még a háború után is."
Fotó: Németh Dániel
Sőt még ma is - legalábbis a számtalan kerékpároshonlap egyike részletes útmutatással szolgál a fafelnik küllőzéséről, vagyis fűzéséről, előnyeikről, hátrányaikról. "Tudtam fűzni, de már elfelejtettem. Egy nyáron dolgoztam egy műhelyben, ahol
kereket fűztem
óradíjban. Itt vannak küllők is egyébként, ezek is változó méretűek" - terel tovább Roskó a szoba és mindenféle fiókok felé, érintetlen küllőkötegeket markolva. Utólag persze már keservesen bánjuk, hogy nem a sokféle kerékpárdíszre és effélékre figyeltünk, de képtelenek voltunk védekezni egy jóval nagyobb léptékű látvány lenyűgöző és sodró öncélúságával szemben. Az első szoba területének úgy a kétharmadát egy tömör, szinte összeérett kerékpárhalom tölti be. Gondosan és helytakarékosan egymásra fektetve a bringák - első ránézésre nincs két egyforma, ősrégiek és pár évtizedesek, kisebbek és nagyobbak, vaskosak és karcsúak: "Logika semmi. Ami gurul, az jöhet." De nemcsak ami gurul, hanem aminek bármi köze van a két kerékhez, plakát, régi fénykép, emlék- és dísztárgy - mondjuk egy hamutartó. "Az pont ki van állítva. Nagyon régi, századfordulós, még velocipédek vannak rajta. Csak legyen valami minősége annak a holminak. Nézzen ki jól." Az a bizonyos, alcíme szerint "veterán kerékpár kiállítás", ahol Roskó gyűjteményének legértékesebb darabjait is látni lehetett, időközben (múlt vasárnap) már be is zárt Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban. Szép, melankolikus címe volt: "Biciklik gurulnak nyáron...", mintha vég nélküli, kedvetlen őszből sóhajtoznánk letűnt vakációk után. Elképzelni sem lehet, mi lesz itt térszűkében, ha visszatérnek a kiállított tárgyak, mondjuk a két Tour de France-gép a tízes-húszas évekből. "A Teleki téren volt egy Pfeiffer bácsi nevű öreg zsidó. Nagyon sokáig jártam hozzá, egyszer fölnéztem, és láttam, hogy valami nagyon fura gép lóg ott. Ez megmagyarázhatatlan, de látsz egy kézzel zománcozott vázat, amin látod, hogy... nem tudom, hogy lehet ezt elmondani... Amikor bemész egy kiállításra, ahol sok festmény van, de van egy, ami... hú, ez valami nagyon... A többi meg a resztli. Ez olyan gép volt." Vannak azért így is különlegességek - és már nyílik is a nagy ruhásszekrény. Munkásnadrág az ötvenes évekből, hatalmas "Kerékpárgyár" felirattal. Régi olasz bőrtalpú országúti versenycipő. Dinamók, lámpák. Sőt dinamólámpák, egybeszerelve. "Látod, ez is milyen fura! Ez meg NDK-s, ilyen nagy, nyegle, bolond." És az alkatrészek végtelen sora. "Inkább a darabjai a gépeknek, azok tudnak így igazán közel kerülni. Egy agy, egy váltószett." Mi legfeljebb egy vázat tudnánk önmagában tetszéssel szemlélni - jegyezzük meg kissé bizonytalanul, mivel történetesen egy halom váz került a látómezőnkbe. "Azokból csináltattam is kiállítást, és lesz még egy belőle. Szóval vázakat festettem művészekkel vagy nem művészekkel. Úgy csinálták meg a vasat, ahogy akarták. Az egyik beborította gyufával, volt egy lány, aki behorgolta, szóval kreatívan kezelték a felületet. Elég érdekes volt. Ez a lopott Millenárison volt, tudod, a Millenáris Parkban. Így hívjuk, mert a Millenáris velodrom az igazi Millenáris. Ez egy óriási szemtelenség volt, és nem fogadom el azóta se. Valami százéves, és akkor egyszer csak... nem lehet, és kész."
De vajon honnan jön ez az elkötelezett szenvedély? Netán maszatos, klottgatyás kisgyerekként kell nem kevés erőfeszítéssel elképzelnünk a serdületlen Roskó Gábort, amint valami poros falusi utcán tapossa a pedált, átlépve a melléig érő váz alatt? "Egyáltalán nem ilyen voltam, sőt!" A családban inkább
lenézték a biciklizést
"16-17 évesen tanultam meg, iszonyatosan későn. De még akkor is volt ez, hogy itt ne, ott ne, ne menjek messzire, veszélyes. Ennek ellenére nem tudtam máshogy elképzelni. Az első fizetésemből vettem egy szovjet félversenyt, azt rögtön elkezdtem átalakítani, elcseréltem egy másikra, aztán ez megállíthatatlan volt."
Megállíthatatlan a "vas" felhalmozásának a szintjén, és persze a kerékpározás élvezetében is. "Biciklin jól érzem magam, és kész. Valahogy ez a gurulás meg a csönd olyan örömmel tölt el, a mai napig ugyanúgy. Semmit nem változott. A bringázás inkább meditatív dolog, ehhez képest a festés inkább aktív. Folyamatos kontroll. A bringában meg azt szeretem - az országútit nagyon bírom -, hogy az ember csöndesen gurul, és nem a forgalomban cirkuszol. Ez az egyenletesség, monotónia, amitől másokat kiver a víz, én pont ezt szeretem benne. Pont ez a lényeg, erre kellett rájönnöm, hogy azokat az alkalmakat keresem, amikor nem kell gondolkodni, mert akkor tudok jól gondolkodni. Erősen tudatos voltam mindig, és úgy nőttem föl, hogy a neveltetésemben nagyon erős ez a tudatosság. Hogy mindig pontosnak kell lenni, szabályosnak. De mondjuk koncerten vagy bringázáskor kikapcsolja az ember ezt a kontrollt. És akkor jönnek elő a dolgok, amikor nem kontrollálok." Ezek a bizonyos "dolgok" adott esetben akár leendő műalkotások első körvonalait is jelenthetik, de értelemszerűen szó sincs tervezettségről, ihletet gerjesztő kiszámítottságról, netán rendszerről - "soha nem volt napirendem, attól megbolondulnék" -, hiába is igyekszünk rosszhiszemű módon sanda összefüggést erőltetni a bringázás és a művészet közé. Másról szól a történet. "Most kezdek leszokni a városi biciklizésről. Azt vettem észre, hogy a bringások is elkezdtek agresszívek lenni, és ettől behányok, tényleg. Végigmenni a Kelet-Alföldön, a román határ mellett fel, Makótól Debrecenig - az az igazi. Azt szeretem: a középtávú túrákat. Minden évben megcsinálok három-négy ilyet. És egyedül szeretek menni."
Nem mintha soha nem volnának kerékpárok a Roskó-képeken: "Nagyon kevésszer, életemben talán háromszor festettem biciklit. És most valamiért - talán pont ezért, mert egy kicsit eltávolodtam... Az ember a rokonairól nem tud festeni. Egy időben azt írtam, hogy rokonaim a kerékpárok. Tényleg olyan érzésem volt: velük vagyok egész nap, itt lakom, kiszorítanak, mit tudom én. Most már nem ilyen családias, picit realistább vagyok ezzel a dologgal. És emiatt talán ábrázolhatóbbá válnak egy picit." Főleg, ha valamilyen szokatlan és meghökkentő összefüggésben bukkannak fel. A kerámiamunkákkal kapcsolatban kerül elő egy példa. "Van egy ilyen elképzelésem, ami régóta foglalkoztat, hogy valahogy a világ rétegzettségét modellezni. Hogy mondjam: a víz alatt, a víz, a föld, a levegő... Kitalálni valamit, ami ezt hordozza magában. Lehet, hogy ez egy kicsit bonyolultnak tűnik így, de nem olyan bonyolult. Volt egy nagyon erős látvány Amszterdamban, amikor tisztították a csatornákat. Vannak ilyen csatornatisztító hajók. Lenyúltak, és a markoló felhozott mondjuk egy uszálynyi kerékpárt. És ebből valami olyasmi jutott az eszembe, hogy a víz alatti kerékpározás. Inkább így. Végső soron az egymás fölöttiség vagy egymás mellettiség... Ez volna egy kerámiainstalláció, szóval absztrahálva van a probléma."
És itt megint erőteljesen hangsúlyozni kell: Roskó Gábort alapvetően ennél sokkal gyakorlatiasabb módon foglalkoztatják a kerékpárok. Egyrészt a jövő hétköznapjai szempontjából: "...ami az értelme, nemcsak így, ahogy most, fixikkel zsonglőrködni, hanem mondjuk a teherhordást hogy lehetne megoldani. Vagy ahogy a hollandok csinálják, hogy a gyerekeket viszik, piacra járnak. Egy síkvidéki városban akár egy kis bolt teljes reggeli áruszállítását meg lehetne vele oldani, és nem benzinnel kéne pöfögni. Ez érdekel a legjobban. Ez a gyűjtésdolog oké, a vas az vas, de ami érdekel, hogy az
új életformát
hogyan lehet ezzel megtámogatni. Új, alternatív szerkezeteket, az új életünket. Ennek a tárgyi hátterét ilyen ember hajtotta cuccokkal nagyon jól lehetne segíteni." Másrészt meg ott vannak a gyártás részletei, az alkatrészek, maga a szerelés. "Tanulom. Műhelyekben csipegetem, amit lehet, lassan, lassan. Tudom, hogy mit nem tudok, mik a fehér foltok. Továbbra is érdekel a technikai része, és van egy pár szerelő, aki ezt vágja, mint a répát. Akkor is kérdezek, ha nem szívesen válaszolnak. Szemtelen vagyok, gátlástalan, mert érdekel. De nemcsak a bringa-, hanem egy cipészműhelyben is megkérdezek mindent. A kézművesség nagyon mélyen érdekel."
És ebben az összefüggésben kerül elő a hatalmas gyűjtemény jövőjének a problémája is. "Harminc éve ezen dolgozom, hogy legyen egy kerékpármúzeum valahol az országban. Nem a vasgyűjtés az értelme, hanem egy új típusú intézmény, ahol kézművességet is lehet tanítani a kerékpár által. Egy Bauhaus-szerű valamit, kézműves-iskolát csinálni - ez az álmom. Ahol megtanulnak a gyerekek festeni, alapozni, szerelni. Kell valami matatás mindenkinek, mert attól egészséges az ember."
