Képeslapp

Lappföld fővárosában, Rovaniemiben az ökomorality játéktól a nature jukeboxon át a méretarányos lapp sátorig minden megtekinthető és kipróbálható egy olyan kiállításon, amely multimédiás modellel szemlélteti, hogyan éljünk túl saját készítésű hókunyhóban, ha kifogyott a benzin a hómobilból, szánhúzó kutyáink pedig felfalták rénszarvasainkat és beálltak a farkasok közé. A megszerzett ismeretekkel felvértezve nyugodtan vágtunk neki a vadonnak.

A kiállításon azt is megtudtuk, hogy 2050-ben 2,4 fokkal lesz magasabb az átlaghőmérséklet a mostaninál, így Finnország déli részén kukoricát fognak termelni, Lappföldet mindez azonban csak annyiban érinti, hogy 220 helyett csupán 150 lesz a havas napok száma, a hó átlagos mélysége pedig 80-ról 50 centiméterre csökken. A lappok nagyon barátságos népség amúgy, Budapestet és Bukarestet persze keverik, de a nyelvrokonságot az ő fejükbe is rendesen beleverték, így rögtön családtagnak tekintenek. Magyarul beszéltetnek, aztán jó nagyot csalódnak, mikor egy kukkot sem értenek belőle. A legtöbben ma már a turizmusból élnek, de az igazi lapp rénszarvast tenyészt, sőt, a norvég lappok egy része még mindig nomád, vándorol, nyáron az egész pereputty levonul a tengerhez, a fjordok közé, ahol még ma is ócska hálóját foltozgatja néhány öreg halász.

Az idelátogató turisták

is átveszik ezt az életritmust, belassulnak, szaunával kezdik és fejezik be a napot, jó időben a tornácon ülve sörözgetnek, bámulják a csillagos eget és a sötétben bóklászó állatokat. Itt, meg a finn falvakban úgy általában, a szomszédos házak akár több száz méterre is lehetnek egymástól, közöttük erdő van, öt autónál több egyszerre az úton, vagy tíznél több síelő egy fél megyényi erdőben már tömegiszonyt okoz. A házi rénszarvasok szabadon kószálnak, csak néha terelik össze őket, hogy cikcakkos mintát nyírjanak a fülükbe, ez afféle vonalkódként jelzi, hogy melyik kié. Illetlenség megkérdezni, hogy hány rénszarvas felett diszponál a család, mert az itt még fizetőeszköz, és mi sem szeretjük, ha a bankszámlánk iránt érdeklődik valaki. Norvégiában már problémát okoz a rénszarvas-túlnépesedés, ezért az állam fizet azoknak, akik letelepszenek és feladják a rénszarvasbizniszt, amely annak ellenére prosperál, hogy a régen multifunkcionális agancsosokat ma már csak eszik, mert a hómobil teljesen kiszorította a rénszarvasszánt a közlekedésből.

Ez a

szántalpas, motorizált hójáró

a legváratlanabb helyeken bukkanhat fel magányosan vagy csapatban, csúcssebességgel (akár 140 kilométer óránként) száguldva. A sarkkörön túl a motorosszán legalább annyira elterjedt közlekedési és szállítóeszköz, mint nálunk az autó. Tekintve, hogy az év nagyobb részében mindent hó borít, ez rendkívül praktikus is, hiszen mindenhol lehet vele közlekedni, árkon-bokron, befagyott tavon, záróvonalon. Népszerűségét az sem csökkenti, hogy fülvédő nélkül súlyos halláskárosodást okoz, kormányzása pedig szükségtelenné teszi a fitnessklubba járást. A hómobilőrülethez az úton-útfélen rendezett, népünnepélynek számító versenyek is hozzájárulnak, a búcsúra kivonul a falu apraja-nagyja, szeszkazán-gyárkémény nagypapa együtt mulat a következő generációval, a versenyzők büszke felmenői sütik a makkarát (kolbász, finn nemzeti eledel), árulják a sört, és mindenki jól érzi magát. Az Enontekiöben rendezett ralin kiderült, hogy a háromszoros Európa-bajnok alig 22 éves, 14 éves versenyzővel is összeakadtunk, az ennél is fiatalabbak hatalmas áhítattal figyelték kedvenceiket a szerelősátrak körül. A helyszínen a versenyzők mellett a nézősereg is a szivárvány összes színét felvonultató overallokban és különböző hócuccokban, valamint az outfitet megkoronázandó még mókásabb sapkákban és napszemüvegekben pompázik. Lappföld a tarka-furcsa, leírhatatlan formájú sapkák birodalma, van itt bohócfazon, háziasszonyféle főkötő, mindenféle szőrmesapka, előszeretettel alkalmazzák a népviselethez tartozó, amolyan séfsapkaformát, és teljes bizonyossággal állítható, hogy itt található a világ legnagyobb pomponja is.

Húsvétvasárnap

egy norvég faluban a miséről kivonuló, jellegzetes, tarka ruhákkal és hatalmas ékszerekkel illusztrált népviseletbe öltözött lapp törzsre és a rájuk vadászó forgatócsoportra és fotóscsapatra bukkantunk. Állítólag azért használnak harsány színeket, mert télen csak a fehérséget nézhetik, vagy még azt sem, hiszen karácsony táján alig van világos. Gyakorlottan pózoltak az ufónapszemüveggel felturbózott népviseletben, majd miután úgy gondolták, hogy eleget tettek a lapp kultúra terjesztéséért, méltóságteljesen elhajtottak japán terepjáróikon. Csak az öregebbek és a hagyományőrzők indultak, az ősi szántalpas kisszékeket maguk előtt tolva, a húsvéti rénszarvastorra.

Ha meguntuk a hómobilt, átnyergelhetünk rénszarvas- vagy huskyszánra, bár az utóbbi soha nem volt elterjedt ezen a vidéken, sokkal inkább Szibériában, Alaszkában vagy Grönlandon. Túravezetőnk, Sari Leppajarvi 24 éves, öt éve rendez kutyaszántúrákat. Szó szerint emberszámba veszi a kutyáit, mindegyiknek tudja - és az ésszerű határokon belül tiszteletben is tartja - a rigolyáit.

A jó szánhúzó kutyát

születésétől tréningezni kell, meg kell tanítani neki a parancsszavakat, a fegyelmet, hogy futás közben végezze el a dolgát, és legfőképpen szeretnie kell az embereket. A huskynál ezzel nincs probléma, mert eredendően olyan barátságos, hogy házőrzésre nem is alkalmas. Egy szán elé 6-12 kutyát fognak, általában egy személy ül a szánon, egy pedig a hátulján állva kormányoz. A vezérkutya felelősségérzete példás, gyakran hátranéz, hogy minden rendben van-e a csapatban, és azt is megérzi, ha valahol túl vékony a jég, vagy rossz idő közeledik, ilyenkor egyszerűen nem hajlandó folytatni az utat. Nem túlzottan megpakolt szánnal napi 100 kilométert lehet megtenni, az aranyláz-filmek intercity gyorsaságú kutyáival biztos speedet etetnek forgatás előtt, az ittenieknek ugyanis 20 kilométer per óra a csúcssebessége. A jó szán anyaga nyírfa, bőrszálakkal összeerősítve, a szántalp régen fókabőr volt, de ma már használnak műanyagot is. Alaszkában speciális cipőket is húznak a kutyák lábára, mert könnyen megsérülhetnek jégtábláról jégtáblára ugrálva. Aranyszabály, hogy soha ne hagyjuk rögzítetlenül a szánt, mert az izgatott kutyák könnyen otthagyhatnak bennünket a tajga közepén.

Ha már idáig utaztunk,

ajánlatos faházat bérelni,

nagyon hangulatosak: a legtöbbhöz tartozik saját szauna is, ha többen vagyunk, olcsóbb is, mint a hotel. Az ortodox zöldek akár angolvécé- és elektromosságmentes házat is találhatnak, sőt különböző fajtájú és méretű hó- és jégépítmények (például jégviadukt, jégalagút, hókunyhó, hóház, hóvár, hókastély) közül is válogathatunk. Mi egy elvarázsolt kastély fazonú jéglabirintusban jártunk, a folyosókon hirtelen felbukkanó sámánfigurák, sejtelmes fények, rengeteg gyertya: a nappaliban forró kávét kortyolgatva körbeültük a hosszú jégasztalt a jégkandalló előtt. Sajnos a hálószoba éppen foglalt volt, pedig szívesen kipróbáltuk volna az öblös jégfotelt a hozzá tartozó, rénszarvasprémmel bélelt jég franciaággyal együtt.

A legolcsóbb időtöltés a sífutás, még felvonó sem kell hozzá. Egész Finnországban vannak síutak, Lappföld egy összefüggő sípályaként is felfogható. Rengeteg mesterségesen fenntartott útvonal van, de a bátrabbak némi tervezés és megfelelő felszerelés, egy iránytű és térkép segítségével nekivághatnak többnapos túráknak is. Egymást érik a nemzeti parkok, és az egynapi járóföldnyire fekvő, tűzhellyel ellátott kis faházakban ingyen lehet egy éjszakát aludni. Ha viszünk magunkkal horgászfelszerelést és speciális szerszámot az átlagosan egy méter vastagságú jégpáncél meglékeléséhez, útközben kifoghatjuk a vacsorára valót is.

Pandora