Pfaff Ferenc (1851–1913) nevét kevesen ismerik, néhány márványtábla, illetve Miskolcon egy külvárosi utca őrzi emlékét. Pedig a műveit mindenki ismeri. Budapestet leszámítva kevés olyan nagyvárost találni, ahol nem az egykori MÁV-főépítész neoreneszánsz, eklektikus tervei alapján épült az új állomásépület, szinte palota! A mester portfóliójában találjuk Aradot, Kolozsvárt, Pozsonyt, Debrecent, Pécset, Miskolcot, Szegedet, Zágrábot, és közel sem jutottunk a felsorolás végére. Ha két vonással akarjuk jellemezni ezeket a többségükben ma is álló (néha példásan felújított, többnyire elbarmolt) épületeket, akkor a nyerstégla homlokzatot és a főbejáratot övező két tornyot említhetnénk.
A magyar vasút sikerének köszönhetően magától értetődő volt, hogy a 19. század végén a megyeszékhelyeknek dukált tornyos vasúti pályaudvar, ám nem csak nekik. Az olyan kisebb városok is megkapták a maguk Pfaff-palotáját, mint a mondottaknál jóval kisebb Cegléd. Persze 1902-ben, amikor a ma is látható állomást felavatták, senki nem gondolta, hogy az „Alföld kapuja” csupán kis porfészek lenne, amelynek feleekkora épület bőven elég volna. Cegléd addigra több mint fél évszázada jelentős vasúti helyszínnek számított: az 1847-ben átadott Pest–Szolnok-vonal legfontosabb köztes megállójának. A vasút első – haditörténeti jelentőségű – alkalmazása is ide kötődik. Kossuth Lajos Cegléden kezdte meg 1848-as őszi toborzó turnéját, de nemcsak lelkesítő szavak voltak a tarsolyában, hanem egy ötlet is, hogyan kell élni a modern infrastruktúra adta lehetőségekkel. „Kedves lelkem, angyalom! Ceglédre 4 órakor értem. 6 órakor már egy 300 főből álló fegyveres gyakorlott csapatot, mely már felbomlott, útnak indítottam Pestre. Holnap reggel ugyanonnan vagy 3000 ember és 150 lovas megyen vasúton Pestre” – írta Kossuth 1848. szeptember 24-én a feleségének.
Miután 1854-ben megépült a Kecskemét–Szeged–Temesvár-vonal, Cegléd az egyik legfontosabb csomóponttá, kelet és dél elágazási pontjává vált, s alig akadt párja a teher- és a személyszállításban, de később, miután már valóban megépült „száz és ezer” vasút az országban, akkor sem veszített jelentőségéből. A századfordulón mindenképp megérdemelt egy pompás pályaudvart, annak ellenére is, hogy kisvárosként Cegléd igencsak „vérszegénynek” számított: nem volt elég iparosodott és nagyvilági, mezővárosnak viszont nem volt eléggé paraszt. Jellemző, hogy alighogy megépült az új állomás, elképesztő tömegközlekedési javaslat került elő: járjon normál nyomtávú vasút a belvárosban! Valójában egy helyiérdekű járatról volt szó, ami a környéki tanyavilágba szállította az utasokat és főleg visszafelé a bort. A Cegléd–Csemő-vonalat 1909-ben adták át, két évvel később meghosszabbították a kupai kovácsmajorig, ám a teljességhez tartozik, hogy Csemő mint önálló település csak 1952-ben jött létre Cegléd és Nagykőrös külterületeiből. A vonat 1978-ig közlekedett, a vasútállomás előtti térről indult, onnan, ahol ma a droszt és a parkoló áll. De volt itt keskeny nyomtávú vasút is! 1927–1973 között járt – szintén keresztül a városon.
Megpróbáljuk magunk elé képzelni, milyen lehetett úgy nyolcvan évvel ezelőtt megérkezni ide, de nem nagyon sikerül. Igaz, hogy egy 275-ös gőzös ott díszeleg kiállítva a peron mellett, sokáig ilyen húzta a csemői vonatokat, ám ettől még inkább zavarba jövünk. Még hogy ilyenek indultak volna az állomás elől? Kizárt dolog. A díszburkolattal jól kikövezett téren ma egy óriási parkoló áll, a 2008-ban felújított felvételi épületen aranyszínű tábla hirdeti büszkén: a „csomópont és a parkoló fejlesztése az Új Magyarország fejlesztési terv keretében valósult meg”. Mondhatnánk persze, hogy milyen jó lenne, ha minden állomásunk ehhez hasonlóan újulna meg, csakhogy amit itt elkövettek, kifejezetten a jó ízlés ellen való.
Mert hiába van rend és tisztaság (s vélhetően magas színvonalú berendezések), ha az épület nagy része kihasználatlanság miatt le van zárva, ha a pénztárosokon és a váróteremben ücsörgő pár emberen kívül a kutya se veszi igénybe. A ceglédi állomásnak sincs nagyobb jelentősége egy pesti villamosmegállóénál: utasok jönnek, utasok mennek, mind egyenesen a dolgára.
Ettől persze még lehetne szép is az egész, de nem az. A kinti parkolóhoz hasonlóan a vasút felőli oldalra is bőven jutott a bordó és sárga műkőből. A peronokat vaskos állványzattal övezték, s vaskos tetőcseréppel fedték le: az új elemek olyan mennyiségben, olyan sűrűséggel telepednek az elegáns régi állomás elé, hogy az szinte fojtogató. Ráadásul sikerült egy olyan, még a műköves stílustól is idegen, hullámlemezből tákolt esővédőt felhúzni az épület elé, hogy az ablakból kinéző utas egészen biztos, hogy semmit nem lát majd abból, amit Pfaff Ferenc több mint száztíz évvel ezelőtt megálmodott. A nagyrészt kihalt épületet 2012-ben nyilvánították műemlékké, Pfaff is kapott egy emléktáblát. De ha innánk egy kávét vagy bármit, közvetlenül az oldalsó kijáratnál van egy büfé. Ha nem vigyázunk, könnyen elsüllyedhetünk a bokáig érő sárban.
