Magyar részvétel a velencei építészeti biennálén

Tudjuk a tutit

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2014/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A júniustól látható magyar kiállítás pályázatának nyertese Jakab Csaba és Márton László Attila munkája, amely a Magyar Művészeti Akadémia honlapja szerint "Magyar üzenet Velencébe: az építés közösségteremtő".

Merthogy ezt arrafelé nem tudják. Összetákoltak néhány vicik-vacak bodegát, de közben fogalmuk sincs arról, hogy a falba minimum egy Kőmíves Kelemenné dukál. A közös építés gyakorlata egyedül itt, a Kárpát-medencében hiteles, és a pályamű, illetve a leendő kiállítás ezt a kurátorok által Kárpát-medencei modellnek titulált léleképítő folyamatot kívánja bemutatni - a nagyvilág okulására.

Persze nem egyszerű eltalálni, mi az egészséges aránya a látványos, tartalmas, ugyanakkor a nemzetközi mezőnyben egy adott ország építészetét jól reprezentáló elemeknek. Mérlegelés kérdése, hogy a nemzeti karaktert hangsúlyozzuk - ha van ilyen -, vagy a nemzetközi trendekhez képest válaszolunk a kortárs felvetésekre. Egészséges körülmények között az egyensúly különösebb erőlködés nélkül kialakul. Magyarországon azonban - bármilyen meglepő - 100 év után is mélyen gyökerező, hol szókimondó, hol elhallgatott vita dúl a nemzeti karaktert reprezentáló építészet kérdése körül.

A sztárépítészet alkonya

Ráadásul a 14. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále főkurátora, Rem Koolhaas éppen ezt a szempontot helyezte a 2014-es rendezvény fókuszába. A kétévente megrendezett nemzetközi kiállítás két részből tevődik össze: a nemzeti pavilonokból, illetve egy központi, tematikus anyagból, és így időről időre kirajzolja azokat a társadalmi és gazdasági folyamatokat, amelyeknek az épített környezet alakulása tulajdonképpen csak a leképezése. Az 1980 óta rendezett seregszemle változó mottói követik azt az ívet, amelynek csúcsán pár éve még az úgynevezett "sztárépítészet" állt, hogy aztán a társadalmi felelősséggel művelt szakmagyakorlás egyre inkább átvegye a helyét. A válságtüneteket produkáló civilizáció önvizsgálatra kényszerítette a fekete garbós építészetet, és az építészeti alkotásról az építészeti szolgálatra került a hangsúly: az emberi, társadalmi igények kielégítésére. A két évvel ezelőtti biennále mindkét nyertes kiállítása társadalmi problémákra adott választ: a zsűri a japán pavilonban a cunami utáni újjáépítés közösségi gyakorlatát, illetve egy caracasi beton háztömböt elfoglaló közösségi akciót díjazott. Mindazonáltal kár lenne tagadni: a szinte befogadhatatlan tömegű látnivaló tengerében csak nagyon ütős látvánnyal lehet maradásra bírni az aléltan ténfergő látogatót - ha a látvány szerény is, az élményt fokozni kell.

Rem Koolhaas a biennále igazgatóságával egyetemben úgy döntött, hogy változtat az eddigi gyakorlaton. A kurátor az Alapok (Fundamentals) mottóval hirdette meg az eseményt, ami a lehető legtágabb értelmezésre ad ugyan módot, de a nemzeti kiállításoktól önreprezentáció helyett nagyon is konkrét téma vizsgálatát kérte: hogyan oldotta fel a modernitás az elmúlt száz évben, az első világháború kitörése óta a nemzeti építészetet a különböző kultúrákban.

Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel véres húst vet a magyar sasok karmai közé. A megbízások híján leépülőfélben lévő építésztársadalom kapva kapott a lehetőségen, és a szokásos öt-hat munka helyett idén húsz csapat pályázott a lebonyolító Műcsarnok felhívására. Ennek fényében kifejezetten üdvözlendő, hogy közülük csak egy választotta témájául a rovásírást. 'k megkapó szerénységgel - és az úttörőmozgalmat megidézve - az 'rizzük a lángot címet adták kompozíciójuknak.

Hályog és vályog

A zsűri és a pályázók többsége azonban dicséretes önmérséklettel reagált a főkurátori felvetésre, és kevés kivételtől eltekintve inkább kerülni igyekeztek a kérdés aktuálpolitikai vonzatait. Sokan azonban magát a főkurátori felvetést is ugyanilyen elegánsan kikerülték, ami húsz-egynéhány év magyar szerepléseit tekintve sajnos már masszív hagyománynak tekinthető. Ez persze részben a pályáztatás módjából következik: a magyar pályázat megjelenése idején általában még nem ismert a biennále mottója. Így az egymást követő kiállítások tematikájából az aktuális nemzetközi trend aligha olvasható ki. Ettől persze maguk a kiállítások még szólhattak volna nagyot, de ez csak egyszer történt meg: 1991-ben, Makovecz Imre kurátorságával, az organikus építészetet bemutató átfogó tárlattal. A magyar organikus építészet sikerén felbuzdulva számos későbbi kiállítás nyitott ebbe az irányba (jellemzően a konzervatív kormányok ideje alatt), a várt siker azonban elmaradt. Ahogy elmaradt annak felismerése is, hogy 1991-ben nem a magyarság vélt vagy valós gyökereinek megidézése, hanem az építészeti megoldások újszerűsége, eredetisége nyerte meg a közönséget. Az organikus irányzat túlhangsúlyozását joggal nehezményezték a hazai pálya egyéb játékosai, ám a nemzetközi szellemi áramlatokra érzékenyebben reagáló kiállítások is jobbára észrevétlenek maradtak a velencei forgatagban - és bizony itthon is. Az idei húszfős mezőny azzal kecsegtetett, hogy lesz miből kiválasztani azt a bizonyos káprázatosan kreatív, tartalmában mély, a magyar vonatkozásokat a nemzetközivel ügyesen vegyítő pályaművet.

A nagy érdeklődést kiváltó pályázat azonban felemás eredménnyel zárult. Egyértelműen pozitív előrelépés az a zsűrizést követően a Fuga Budapesti Építészeti Központban rendezett nyilvános prezentáció, ahol a sokszínű anyag értékelhető vitát, valódi párbeszédet generált. A falusi kockaházakat vagy a szocialista modern építészetet reprezentáló anyagokból a közelmúlt szellemi közegét feltáró, újraértelmező, izgalmas és folytatható kutatások csírái bontakozhatnak ki. A pályázók közül sokan igyekeztek az építészeti kontextust tágítani, ami ma már szintén alapkövetelmény: a pályázatok között papírcsövekből épített szerkezet, "5D-s megjelenítést" kínáló szoftver és zsákba gyömöszölhető szupervályog is akadt - utóbbit ráadásul nem is építész, hanem a fenntartható és gyógyító építészet iránt elkötelezett orvos ajánlotta. A kortárs magyar törekvésekről - a rovásírást sem kifelejtve - mindenképp értékes keresztmetszetet adott a húsz pályamű, és a zsűri ezt azzal honorálta, hogy alapos és értő értékelést adott, amint ez a biennále magyar honlapján megtekinthető. A Gulyás Gábor miniszteri biztos által vezetett zsűriben a minisztérium delegáltján, Boros Gézán kívül helyet kapott Ferencz István, Finta József, Nagy Tamás és Sáros László György építész (Nagyon kívül mind MMA-tagok, utóbbi a Magyar Építőművész Szövetség elnöke), valamint Pásztor Erika Katalina, az Építészfórum portál vezetője és Markó Balázs építész, az előző kiállítás kurátora.

Korlátolt kaláka

A kiválasztott pályamű témája - a közösségi építés gyakorlata a Kárpát-medencében - csak nagyon áttételesen felel meg a nemzeti pavilonokkal szemben támasztott főkurátori kritériumnak, hiszen messze elkerüli a modernitás és a nemzeti építészet kölcsönhatásának vizsgálatát. A magyar válasz inkább a másik mottóra fókuszál, és valóban az alapokra irányítja a figyelmet.

Az Építés - Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre címet viselő kiállítás fotósorozattal és hang nélkül futó videókkal óhajtja megeleveníteni a közös építés élményét, a 90-es évek Makovecz Imre által kezdeményezett - és vitán felül remek - visegrádi erdei építőtáboraitól a minden mércével mérve hasznos építőkalákákon át a mai építészkarok kedvelt gyakorlati kurzusaiig. Az ötlet egyetlen látványos elemét a pavilon belső terében a látogatók közös munkájával megépítendő kapuzatok jelentenék, ezekről azonban a már említett és a zsűrizést követően lezajlott nyilvános prezentáción kiderült, hogy a velencei építési szabályozás miatt gyakorlatilag kivitelezhetetlenek. Figyelembe véve, hogy a korlátok a két évvel ezelőtti szereplést is levezénylő Gulyás Gábor kormánybiztos előtt sem lehettek ismeretlenek, meglepő, hogy a pályázók - akik közül többen is a pavilonban zajló közös építést javasolták - csak a nyilvános prezentáción értesültek ezekről, mégpedig a két évvel ezelőtti nyertes pályázó szájából, aki egyébként szintén ott ült a zsűriben.

A tanulságok felvetik a pályáztatási rendszer felülvizsgálatának szükségességét is. A magyar kiírás sem az ezúttal már jó előre tudható főkurátori hívószót nem vette figyelembe, sem a beadandó munkák fókuszát nem rögzítette. Ha ehhez még a gyakorlati lehetőségek tisztázatlansága is társul, joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi alapján választott a zsűri. Ha a közös építés örömének és léleképítő hatásának illusztrálása fotókra korlátozódik, ahol boldogan mosolygó fiatalok ülnek egy halom gerendán, akkor hiába van az a halom egyszer Sztánán, egyszer Csikvándon, egyszer meg Visegrádon, és hiába egészül ki Kunkovács László ősépítményeket bemutató fotóinak nem teljesen indokolt bemutatásával. Hiába, mert épp a lényeg vész el: az építés közösségformáló erejének drámai megjelenítése. Pedig erős vizuális eszközökkel előadva ez az üzenet még a kurátori felhívásra is válaszolt volna: ha a hagyományos tartalmat átélhető kortárs nyelven tudjuk kommunikálni, a regionális és univerzális gondolatok egymást erősítik.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2014/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...