Magyar részvétel a velencei építészeti biennálén

Tudjuk a tutit

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2014/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A júniustól látható magyar kiállítás pályázatának nyertese Jakab Csaba és Márton László Attila munkája, amely a Magyar Művészeti Akadémia honlapja szerint "Magyar üzenet Velencébe: az építés közösségteremtő".

Merthogy ezt arrafelé nem tudják. Összetákoltak néhány vicik-vacak bodegát, de közben fogalmuk sincs arról, hogy a falba minimum egy Kőmíves Kelemenné dukál. A közös építés gyakorlata egyedül itt, a Kárpát-medencében hiteles, és a pályamű, illetve a leendő kiállítás ezt a kurátorok által Kárpát-medencei modellnek titulált léleképítő folyamatot kívánja bemutatni - a nagyvilág okulására.

Persze nem egyszerű eltalálni, mi az egészséges aránya a látványos, tartalmas, ugyanakkor a nemzetközi mezőnyben egy adott ország építészetét jól reprezentáló elemeknek. Mérlegelés kérdése, hogy a nemzeti karaktert hangsúlyozzuk - ha van ilyen -, vagy a nemzetközi trendekhez képest válaszolunk a kortárs felvetésekre. Egészséges körülmények között az egyensúly különösebb erőlködés nélkül kialakul. Magyarországon azonban - bármilyen meglepő - 100 év után is mélyen gyökerező, hol szókimondó, hol elhallgatott vita dúl a nemzeti karaktert reprezentáló építészet kérdése körül.

A sztárépítészet alkonya

Ráadásul a 14. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále főkurátora, Rem Koolhaas éppen ezt a szempontot helyezte a 2014-es rendezvény fókuszába. A kétévente megrendezett nemzetközi kiállítás két részből tevődik össze: a nemzeti pavilonokból, illetve egy központi, tematikus anyagból, és így időről időre kirajzolja azokat a társadalmi és gazdasági folyamatokat, amelyeknek az épített környezet alakulása tulajdonképpen csak a leképezése. Az 1980 óta rendezett seregszemle változó mottói követik azt az ívet, amelynek csúcsán pár éve még az úgynevezett "sztárépítészet" állt, hogy aztán a társadalmi felelősséggel művelt szakmagyakorlás egyre inkább átvegye a helyét. A válságtüneteket produkáló civilizáció önvizsgálatra kényszerítette a fekete garbós építészetet, és az építészeti alkotásról az építészeti szolgálatra került a hangsúly: az emberi, társadalmi igények kielégítésére. A két évvel ezelőtti biennále mindkét nyertes kiállítása társadalmi problémákra adott választ: a zsűri a japán pavilonban a cunami utáni újjáépítés közösségi gyakorlatát, illetve egy caracasi beton háztömböt elfoglaló közösségi akciót díjazott. Mindazonáltal kár lenne tagadni: a szinte befogadhatatlan tömegű látnivaló tengerében csak nagyon ütős látvánnyal lehet maradásra bírni az aléltan ténfergő látogatót - ha a látvány szerény is, az élményt fokozni kell.

Rem Koolhaas a biennále igazgatóságával egyetemben úgy döntött, hogy változtat az eddigi gyakorlaton. A kurátor az Alapok (Fundamentals) mottóval hirdette meg az eseményt, ami a lehető legtágabb értelmezésre ad ugyan módot, de a nemzeti kiállításoktól önreprezentáció helyett nagyon is konkrét téma vizsgálatát kérte: hogyan oldotta fel a modernitás az elmúlt száz évben, az első világháború kitörése óta a nemzeti építészetet a különböző kultúrákban.

Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel véres húst vet a magyar sasok karmai közé. A megbízások híján leépülőfélben lévő építésztársadalom kapva kapott a lehetőségen, és a szokásos öt-hat munka helyett idén húsz csapat pályázott a lebonyolító Műcsarnok felhívására. Ennek fényében kifejezetten üdvözlendő, hogy közülük csak egy választotta témájául a rovásírást. 'k megkapó szerénységgel - és az úttörőmozgalmat megidézve - az 'rizzük a lángot címet adták kompozíciójuknak.

Hályog és vályog

A zsűri és a pályázók többsége azonban dicséretes önmérséklettel reagált a főkurátori felvetésre, és kevés kivételtől eltekintve inkább kerülni igyekeztek a kérdés aktuálpolitikai vonzatait. Sokan azonban magát a főkurátori felvetést is ugyanilyen elegánsan kikerülték, ami húsz-egynéhány év magyar szerepléseit tekintve sajnos már masszív hagyománynak tekinthető. Ez persze részben a pályáztatás módjából következik: a magyar pályázat megjelenése idején általában még nem ismert a biennále mottója. Így az egymást követő kiállítások tematikájából az aktuális nemzetközi trend aligha olvasható ki. Ettől persze maguk a kiállítások még szólhattak volna nagyot, de ez csak egyszer történt meg: 1991-ben, Makovecz Imre kurátorságával, az organikus építészetet bemutató átfogó tárlattal. A magyar organikus építészet sikerén felbuzdulva számos későbbi kiállítás nyitott ebbe az irányba (jellemzően a konzervatív kormányok ideje alatt), a várt siker azonban elmaradt. Ahogy elmaradt annak felismerése is, hogy 1991-ben nem a magyarság vélt vagy valós gyökereinek megidézése, hanem az építészeti megoldások újszerűsége, eredetisége nyerte meg a közönséget. Az organikus irányzat túlhangsúlyozását joggal nehezményezték a hazai pálya egyéb játékosai, ám a nemzetközi szellemi áramlatokra érzékenyebben reagáló kiállítások is jobbára észrevétlenek maradtak a velencei forgatagban - és bizony itthon is. Az idei húszfős mezőny azzal kecsegtetett, hogy lesz miből kiválasztani azt a bizonyos káprázatosan kreatív, tartalmában mély, a magyar vonatkozásokat a nemzetközivel ügyesen vegyítő pályaművet.

A nagy érdeklődést kiváltó pályázat azonban felemás eredménnyel zárult. Egyértelműen pozitív előrelépés az a zsűrizést követően a Fuga Budapesti Építészeti Központban rendezett nyilvános prezentáció, ahol a sokszínű anyag értékelhető vitát, valódi párbeszédet generált. A falusi kockaházakat vagy a szocialista modern építészetet reprezentáló anyagokból a közelmúlt szellemi közegét feltáró, újraértelmező, izgalmas és folytatható kutatások csírái bontakozhatnak ki. A pályázók közül sokan igyekeztek az építészeti kontextust tágítani, ami ma már szintén alapkövetelmény: a pályázatok között papírcsövekből épített szerkezet, "5D-s megjelenítést" kínáló szoftver és zsákba gyömöszölhető szupervályog is akadt - utóbbit ráadásul nem is építész, hanem a fenntartható és gyógyító építészet iránt elkötelezett orvos ajánlotta. A kortárs magyar törekvésekről - a rovásírást sem kifelejtve - mindenképp értékes keresztmetszetet adott a húsz pályamű, és a zsűri ezt azzal honorálta, hogy alapos és értő értékelést adott, amint ez a biennále magyar honlapján megtekinthető. A Gulyás Gábor miniszteri biztos által vezetett zsűriben a minisztérium delegáltján, Boros Gézán kívül helyet kapott Ferencz István, Finta József, Nagy Tamás és Sáros László György építész (Nagyon kívül mind MMA-tagok, utóbbi a Magyar Építőművész Szövetség elnöke), valamint Pásztor Erika Katalina, az Építészfórum portál vezetője és Markó Balázs építész, az előző kiállítás kurátora.

Korlátolt kaláka

A kiválasztott pályamű témája - a közösségi építés gyakorlata a Kárpát-medencében - csak nagyon áttételesen felel meg a nemzeti pavilonokkal szemben támasztott főkurátori kritériumnak, hiszen messze elkerüli a modernitás és a nemzeti építészet kölcsönhatásának vizsgálatát. A magyar válasz inkább a másik mottóra fókuszál, és valóban az alapokra irányítja a figyelmet.

Az Építés - Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre címet viselő kiállítás fotósorozattal és hang nélkül futó videókkal óhajtja megeleveníteni a közös építés élményét, a 90-es évek Makovecz Imre által kezdeményezett - és vitán felül remek - visegrádi erdei építőtáboraitól a minden mércével mérve hasznos építőkalákákon át a mai építészkarok kedvelt gyakorlati kurzusaiig. Az ötlet egyetlen látványos elemét a pavilon belső terében a látogatók közös munkájával megépítendő kapuzatok jelentenék, ezekről azonban a már említett és a zsűrizést követően lezajlott nyilvános prezentáción kiderült, hogy a velencei építési szabályozás miatt gyakorlatilag kivitelezhetetlenek. Figyelembe véve, hogy a korlátok a két évvel ezelőtti szereplést is levezénylő Gulyás Gábor kormánybiztos előtt sem lehettek ismeretlenek, meglepő, hogy a pályázók - akik közül többen is a pavilonban zajló közös építést javasolták - csak a nyilvános prezentáción értesültek ezekről, mégpedig a két évvel ezelőtti nyertes pályázó szájából, aki egyébként szintén ott ült a zsűriben.

A tanulságok felvetik a pályáztatási rendszer felülvizsgálatának szükségességét is. A magyar kiírás sem az ezúttal már jó előre tudható főkurátori hívószót nem vette figyelembe, sem a beadandó munkák fókuszát nem rögzítette. Ha ehhez még a gyakorlati lehetőségek tisztázatlansága is társul, joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mi alapján választott a zsűri. Ha a közös építés örömének és léleképítő hatásának illusztrálása fotókra korlátozódik, ahol boldogan mosolygó fiatalok ülnek egy halom gerendán, akkor hiába van az a halom egyszer Sztánán, egyszer Csikvándon, egyszer meg Visegrádon, és hiába egészül ki Kunkovács László ősépítményeket bemutató fotóinak nem teljesen indokolt bemutatásával. Hiába, mert épp a lényeg vész el: az építés közösségformáló erejének drámai megjelenítése. Pedig erős vizuális eszközökkel előadva ez az üzenet még a kurátori felhívásra is válaszolt volna: ha a hagyományos tartalmat átélhető kortárs nyelven tudjuk kommunikálni, a regionális és univerzális gondolatok egymást erősítik.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Zöldi Anna
publikálva
2014/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...