Magyar Narancs: A mai Magyarország kis területét borítják erdők - különösen ahhoz mérten, hogy még a kora középkorban is ez volt az uralkodó növényzettípus.
Bartha Dénes: Menjünk korban még messzebbre. Ha nem volna ember, akkor a mai Magyarország területének 85 százalékát borítanák erdők, és csak 15 százalékát gyepek és vizes területek. Az ember legalább hatezer éve jelentős természetátalakító tevékenységet folytat - emiatt jelentős mértékben csökkent az erdőterület. Az 1800-as évek elején - a mai országterületet nézve - még 30 százalékos volt az erdősültségünk, a mélypontot Trianon idején értük el, amikor az ország területének 11,4 százalékát borították erdők. Most 20 százaléknál tartunk.
MN: Igaz az, hogy a magyarországi erdőterület, különösen a tölgyerdők kiterjedésének csökkenéséhez hozzájárult, hogy a XVIII. században valóságos hamuzsír- (fahamuból nyert, lúgos kémhatású, mosásra használt anyag - a szerk.) nagyhatalom voltunk, s eleink egész erdőket hamvasztottak el e célból?
BD: Ez így van. A hamuzsírt szalajnak is hívták - a Szalajka-völgy sem véletlenül kapta a nevét. Nemcsak a tölgy-, hanem a bükkerdők is megszenvedték a hamuzsírfőzést. A bükk fáját ugyanis nem nagyon tudták hasznosítani korábban - a megmunkálásához speciális, akkor még nem alkalmazott technikákra van szükség, például gőzölésre. A tölgyfát viszont már akkor is tudták hasznosítani, ezért inkább a bükkösökben folyt a hamuzsír hamvasztásos, főzéses előállítása. De az erdők méretének csökkenéséhez az erdei legeltetés, a makkoltatás is hozzájárult, vagy a tölgyek kérgéből történő cserzőanyag-előállítás. Ez mind kihatott az erdők mai állapotára is.
MN: Már a kiránduló is érzékeli, hogy szinte nincs olyan erdőnk, ahol ne folyna iparszerű erdőgazdasági tevékenység: nincsenek teljesen eredeti növényzettel bíró, háborítatlan erdőink. A mai erdőket rendszeresen vágják, majd újratelepítik - még a védett területeken is.
BD: Önnek igaza van - ezt úgy mondjuk, hogy nincs eredeti állapotú erdőnk, vagy még közkeletűbben fogalmazva, őserdőnk. Erősen átalakított erdeink vannak. Minden erdőt legalább egyszer már levágtak - a javát sokszor is. Az ország erdősültsége 20 százalékos, azaz minden ötödik hektár erdő. Ebből 6,5 százalék az, ami természetszerűnek tekinthető, tehát még magán őrzi a régmúltat, és átalakult formában, de hasonlít az eredeti állapotra. A maradék 13,5 százalék kultúrerdő - ezeket mind az ember teremtette, sokszor nem őshonos fafajokkal, ültetvényszerűen. A természeteshez legközelebbi állapotban megmaradt erdők rendre megközelíthetetlen helyen találhatók - például szurdokokban vagy sziklás hegycsúcsokon. Ide az ember nem tudott utakat építeni, és nem tudta felvinni a kitermelőgépeket. Egyedileg ki lehet itt is vágni fákat, de nagyüzemi erdőgazdálkodást nem lehet folytatni. Ezek javarészt már véderdők - éppen ezért erdőgazdálkodásnak nincsenek annyira kitéve, mint korábban.
MN: Jól gondolom, hogy legalább a hegyvidékeinken található erdők faállományának zöme azért még az ország területén honos fafajokból tevődik össze?
BD: A fafajok két nagy csoportra oszthatók: őshonos és idegenhonos fajokéra. Az őshonosak aránya 55 százalék, a nem őshonosaké 45. Ez utóbbi jelentős szám, jól mutatja az emberi beavatkozás mértékét. Európában kevés olyan ország van, mely ezen a téren felülmúlna minket.
MN: Számos helyen - például a szülővárosom, Pécs fölötti "kultúrerdőben" - gondot jelent, hogy néhány éve pusztulni kezdett az oda ültetett, nem kicsit tájidegen feketefenyő-állomány. Hogy került ennyi fenyő a számára is szokatlan termőhelyekre?
BD: Trianon ebből a szempontból is fordulópontot jelentett: mintegy 7 millió hektárnyi erdővel együtt elveszítettük a fenyőerdeink zömét is. Márpedig a hazai faipar akkoriban elsősorban fenyő nyersanyagot dolgozott fel: ez egyenes, könnyen megmunkálható faanyagot adott. A hiány pótlására a hazai erdészek fenyőfajokat telepítettek részben az alföldi homokterületekre, részben a középhegységi kopár területekre. Így került a Mecsekbe is. A baj csupán az volt, hogy különösen az 50-es, 60-as évektől intenzívvé tették a fenyőtermesztésünket - akkor ezt fenyőprogramnak nevezték -, és olyan termőhelyekre is ültettek fenyőket, amelyek nem kedveztek számukra. Az elmúlt évtizedekben azután jelentős pusztulás következett be a fenyvesekben: először a lucfenyőé, amelynek a termőterülete megfeleződött. Például itt, a Soproni-hegységben is csökkent az állománya.
MN: Mindez kártevők aknamunkája miatt következett be?
BD: Igen, az is igaz - de valójában csak találgatunk az okok tekintetében. Lehet, hogy a termőhely nem volt megfelelő, lehet, hogy a technológia hibádzott, a klímaváltozás is szerepet játszhatott. Inkább komplex jelenségcsoportról van szó, mintsem egyet ki lehetne ragadni közülük. A legnagyobb meglepetést most a feketefenyő okozta, mely szintén nem őshonos Magyarországon, Dél-Európából telepítették be. Szárazságtűrő fajként ismerjük, most pedig azt tapasztaljuk, hogy pusztul: a Keszthelyi-hegységben több mint 1200 hektárt kell két év alatt kivágni. Ez kicsit meg is rendítette a bizalmunkat, mert eddig úgy gondoltuk, hogy ha a globális felmelegedés súlyosabban is érinti a Kárpát-medencét, legalább a feketefenyő kibírja. Ez arra is figyelmeztet bennünket: nem biztos, hogy egy-két fafajra fel lehet tenni a jövőnket - például az akácra.
MN: Igaz-e az, hogy az állami tulajdonú erdők jobb állapotban vannak, mint a magánerdők?
BD: A statisztikák alapján állíthatjuk, hogy az állami erdők jobb állapotban vannak, mint a magánerdők - ám ennek történelmi okai is vannak. A rendszerváltozáskor privatizálták a téeszerdőket és az állami gazdaságok erdeit. Az új gazdálkodó egységek nem tudtak olyan szakszerűen bánni velük, mint az állami erdőgazdaságok. Az állami erdők most nemcsak jobb természetességi, de jobb egészségi állapotban is vannak, mint a magánerdők. Hosszú távon az erdőket - különösen a természetszerű erdőket - csak állami kézben lehet megőrizni. Ez nem jelenti azt, hogy egy-két magánerdő-tulajdonos ne bánna jól az erdeivel, de arra sosincs garancia, hogy az ő utódaik, örököseik is gondos gazdának bizonyulnak - ezért vannak fenntartásaim a magán-erdőgazdálkodással szemben.
MN: Ugyanakkor az erdőgazdálkodásra vonatkozó szabályozás mintha nem igazán szorítaná arra az új erdőbirtokosokat, hogy törekedjenek a minél természetesebb erdőállapot megteremtésére.
BD: A legújabb erdőtörvénynek, amely 2009-ben lépett életbe, van egy fontos passzusa - ez a természetesség alapján is minősíti az erdőket. Hat kategóriába sorolja őket, és előírja, hogy a természetességi fok a gazdálkodás során nem romolhat. Javulni persze javulhat - csak éppen kérdés, mindezt hogyan honoráljuk. Bár még csak tanuljuk, hogyan éljünk ezzel a passzussal, hasznos eszközt ad a kezünkbe ahhoz, hogy megőrizzük, javítsuk az erdők természetességét. Mind az állami, mind a magánerdőkét.
MN: Egy magántulajdonos számára nyilvánvalóan az is szempont lehet, hogy gyorsan, nagy tömegű faanyagot szolgáltató fafajt telepítsen.
BD: Kellenek az ilyen területek is, amelyek már kevéssé hasonlítanak a klasszikus erdőkre - ezek inkább faültetvények. Ha ezt magánerdőkben lehet megvalósítani, akkor legyen az ő feladatuk is. De az állami erdőkre hárul az egyre bővülő közjóléti feladatok ellátása is. Egyre többen kirándulnak az erdőkben: a rekreációs funkció megőrzése, a környezetvédelmi elvárások, a biodiverzitás megőrzése, az ökoszisztéma-szolgáltatások is fontosak. Ennek a sok szempontnak elsősorban az állami erdőkben lehet érvényt szerezni.
MN: Az akác, az egyik tömeges faanyagforrás Észak-Amerikából került hozzánk úgy háromszáz éve, s azóta rohamosan terjed.
BD: Az első tétel 1601-ben érkezett Európába, Franciaországba: egy Jean Robin nevű úriember, a párizsi botanikus kert igazgatója hozatott magot Amerikából - utóbb az ő tiszteletére kapta az akác a Robinia tudományos nevet. Az első akácot, amit ő az ottani botanikus kertben elültetett, még ma is lehet látni - azóta persze már többször újrasarjadt. Magyarországra valamikor 1710 és 1720 között érkezett, ám az első állományt csak 1751-ben létesítették: ekkor a katonai kincstár a Komárom melletti erődrendszer védelmére telepített egy kisebb akácerdőt. Az akác karrierje azonban az utóbbi száz évben futott fel. 1885-ben a mai Magyarország területére vetítve még csak 24 ezer hektáron nőtt akácfa, 1920-ban már 110 ezer hektáron. Az állománynövekedés ezután némileg lassul, hiszen 1963-ban is csak 154 ezer hektáron terem. Csakhogy 1992-re 268 ezer hektárra nőtt az akácosok területe, jelenleg pedig már 463 ezer hektárt borít akácerdő. A rendszerváltozás óta majdnem 200 ezer hektárral nőtt az akác területe! Senki sem állíthatja, hogy holmi akácellenesség érvényesült volna az országban - még ha sokan korlátoznánk is a további terjesztését. A magyarországi faállomány 24 százaléka, vagyis majdnem egynegyede már akác!
MN: Az akácról úgy tartják, hogy hasznos faanyagot szolgáltat, fűtőértéke is pompás, jó mézelő is - vannak-e még hasznai?
BD: Rendkívül gyorsan nő és kemény faanyagot produkál - de ennek vannak hátrányai is. Ezekre nem is csak manapság mutatnak rá, hiszen "ákáckérdés" címszó alatt már 1955-ben is nagy vita bontakozott ki arról, hogy kizsigereli-e az akác a talaját. E tanszék oktatói is kutatták ezt a kérdést, és kimutatták, hogy négyszer anynyi tápanyag kell az akácnak 25 éves vágásfordulóval, mint a kocsányos tölgynek 100 év alatt. Ez lényeges tápanyagmennyiséget von el a talajból. És ezért tapasztalják azt a gyakorlati kollégák, hogy vágásfordulóról vágásfordulóra csökken az akácfatermés a területek java részén. Ez összefüggésben van a gyors növekedésével, kemény faanyagával, jelentős tápanyagigényével. A magyar erdészek büszkék arra, hogy tartamos, fenntartható erdőgazdálkodást folytatunk, ám itt ez egy picit megbicsaklik. Korábban a homokmegkötésben is jelentős szerepe volt, de mára ezt a funkcióját már betöltötte.
MN: A talaj kizsigerelését menynyire árnyalja az a köztudomású tény, hogy az akác más pillangósvirágú növényekhez hasonlóan szimbiózisban él nitrogénmegkötő baktériumokkal?
BD: Egy baktériumfajról van szó, a Rhizobium leguminosarum-ról, ami az akác gyökérgümőiben tanyázik, és a levegő nitrogénjét köti meg. Olyan oldható nitrogénvegyületekké alakítja a molekuláris nitrogént, amit az akác is fel tud venni. Csakhogy ebből a felszívható nitrogénből nemcsak az akác, hanem az akácosokban megtelepedő növények is részesülnek - ezeket hívjuk nitrofil, azaz nitrogénkedvelő fajoknak. Klasszikus példa erre a nagy csalán, amit - mint kirándulók - kevésbé szeretünk. Ilyen még a vérehulló fecskefű, a ragadós galaj vagy a meddő rozsnok. A nitrogénbőség miatt kevés növény tud megélni az akácosokban - azok viszont hatalmas tömegben. Vagy húsz lágyszárú növényfajt lehet felsorolni, ami jellemző az akácosokra - ehhez képest egy mészkedvelő tölgyesben körülbelül 250 fordul elő. Fajokban rendkívül szegény az akácos, és nemcsak a gyepszint fajaiban, de fás szárú növényekben is, mivel az akác rendkívül agresszíven viselkedő faj. Sem maga mellett, sem maga alatt nem tűr meg más fákat, cserjéket.
MN: A bodza viszont megterem itt is...
BD: A fekete bodza is nitrofil faj - ő is a nitrogéntöbbletre megy oda, illetve itt kel ki a madarak által odahordott magokból.
MN: Azaz ha egy területről eltakarítják az akácot, kitermelik a fáját, kiforgatják a tuskókat - hiszen abból is kihajtana -, és utána valami más erdőt akarnak telepíteni, akkor azzal a gonddal kell megküzdeniük, mintha túlszórták volna a földet pétisóval?
BD: Ez is probléma, de csak a kisebbik. Ha ugyanis ilyen célt tűznek ki - és egyelőre ritkán fordul elő, hogy akácost alakítsanak át természetközelibb erdővé, még ha tudok néhány jó példát is mondani -, akkor számolni kell az akác területmegtartó képességével. Tuskóról és gyökérről is kiválóan sarjad, ezért az eltüntetéséhez az összes tuskót ki kell venni, ami nagyon drasztikus beavatkozás, és a talajt teljesen tönkreteszi. Még ekkor is maradnak benne gyökérdarabok, amiket ki kell fésülni, különben felsarjadnak. Ilyen beavatkozás után szinte holdbéli tájat kapunk - nyers talaj marad vissza, semmivé téve több száz éves természetes talajfejlődési folyamatot. A humuszos réteg elvész, a talajélet teljesen átalakul, és jönnek az inváziós növényfajok, amelyek - mint a parlagfű - ezen a talajfelszínen is tömegesen el tudnak szaporodni. Szóba jöhet még az akác vegyszeres irtása is, de ez is jelentősen terheli a környezetet.
MN: Maga az akác is ilyen inváziós fajnak, özönnövénynek számít?
BD: Igen, annak. És már nem csak gyökérsarjakról tud terjedni: az utóbbi néhány évtizedben azt figyeltük meg, hogy már magról is. Korábban legfeljebb akkor verődött fel magról az akác, ha tábortüzet raktak és ott véletlenül megpörkölődött a mag. Az akácmag héja nagyon kemény, azonban a tűz megpuhítja, és kicsírázik. De az akác terjedéséhez már nem kell tűz: időközben eljutott az ország minden szegletébe, és magról verődik fel. Észre sem vesszük, és már ott is van a kis akáccsemete. Ha abban az erdőben, ahol kinőtt, végeznek egy tisztítást vagy gyérítést, megbontják kicsit az állományt, akkor az akác fog hirtelen megindulni a fényigénye folytán: elkezd gyökérről sarjadni, és kiszoríthatja a honos fajokat. Mondok egy meglehetősen szörnyű számadatot: a talaj felső rétegében jóval több mint százezer tonna, azaz több ezer milliárd életképes akácmag rejtőzik. Ez persze nem fog mind kicsírázni, de akkor is veszélyforrás. Be kell vallani: inváziós fajjá vált az akác. Nehéz lesz így megszabadulni tőle. De teljes mértékben nem is kell - a kérdést másképpen kell rendezni.
MN: Laikus szemmel nézve az akácerdő nem túl szép látvány - a kirándulót is legfeljebb a virágzó akác illata ragadja meg, de ez is csak néhány hétig tart.
BD: Én még akácosban nem láttam kirándulót. Be kell látni, hogy a magyar családok - hátizsákkal, bakanccsal - inkább a természetszerű erdeinket választják. Ilyen szempontból sem indokolt aránytalanul növelni az akácosok területét, mert attól a tájtól fosztjuk meg magunkat, amelyben otthon vagyunk.
MN: Láttam olyan térképet Európa akáccal való fertőzöttségéről, amelyen Magyarország rikító vörös foltként jelentkezett.
BD: Magyarországon most több akácos van, mint Európa összes többi országában együttvéve - ezért vagyunk mi akácnagyhatalom. Európán és az őshazáján kívül sok akácot találunk Kínában és Koreában is.
MN: Nem lehet, hogy joggal aggódhatnak más európai országok a magyar akácállomány terjeszkedése miatt?
BD: A szomszédos területekre átterjedhet, de azt hiszem, ez akkora félelmeket nem táplálhat. Inkább azt hangoztatnám ismét: nem biztos, hogy egy fafajra kéne feltennünk a jövőnket - különösen ilyen változó környezeti viszonyok mellett. Nálunk minden negyedik hektár erdő akácos - ha valamilyen katasztrófa, kórokozó vagy kártevő beüt - márpedig az akác sem teljesen egészséges fafaj -, arra rámehet az erdőállomány jelentős része.
MN: A mostani magyar akácmizériát az váltotta ki, hogy az Európai Unió újraszabályozná az özönnövényekkel való bánásmódot. Szigorúan korlátoznák az ilyen fajok, például az akác telepítését az ökológiai magterületekre, s ilyen telepítésekre támogatást sem lehetne felvenni.
BD: Az EU általában az inváziós fajokra összpontosít, és nem az akácra - csupán, érintettként, mi lettünk érzékenyek e témára és lettünk akácközpontúak. Az inváziós fajokról készülő uniós rendelet talán 2016-ban lépne életbe: szabályoznák, milyen feltételek mellett lehet behozni növény- és állatfajokat, hogyan lehet ezeket szaporítani, illetve terjeszteni. Ez nagyon fontos kérdés, hiszen világszinten a biológiai környezetszennyezés pénzben kifejezve már nagyobb gazdasági károkat okoz, mint az ipari környezetszennyezés - aminek a csökkentéséért azért tettünk valamit az utóbbi évtizedekben. Az inváziós jogszabály tehát jó okkal születik majd meg - jó néhány kellemetlen növény- és állatfajjal kell megküzdenünk most is. Klasszikus példa erre a parlagfű, amely már súlyos népegészségügyi problémákat okoz, az ország lakosságának negyede allergiás a virágporára, s máris milliárdokat emésztett fel az ellene való védekezés. Ez csak egyetlen példa: ma is vagy hetven inváziós növényfaj van jelen Magyarországon.
MN: Az akácnál fel sem merült a kiirtás kérdése: legfeljebb egy gyenge kísérlet történik arra, hogy némileg kordában tartsák a terjedését.
BD: A nagyon akácpártiak most úgy próbálják beállítani a kérdést, hogy az EU, a természetvédők és a zöldek összefogva ki akarják irtani az akácot. Ha van is ilyen, akkor ez egy képviselhetetlen, szélsőséges álláspont.
MN: Ráadásul, ahogy ön is elmondta, fizikailag is lehetetlen volna...
BD: A számokból is kiderült, hogy monoton emelkedett az akác területe, és emelkedni fog a közeljövőben is - annak dacára, hogy évtizedek óta ismerjük a gondokat. Az országban mintegy 150 ezer hektáron terem akác úgy, hogy ott nincs létjogosultsága. Vagy túl értékes termőhelyen nő, ahol értékesebb faanyagot adó fajok elől veszi el a helyet, például bükktől vagy tölgyfajoktól, vagy olyan területeken, ahol az akác sem érzi jól magát, s itt ráfizetéses a gazdálkodás is. Ezt a mintegy 150 ezer hektárnyi területet át kellene alakítanunk - ez mindannyiunk érdeke. Mivel ennek magasak a költségei, ezt valamiféle támogatás segítségével kéne megvalósítani. Ilyen folyamatok már elindultak - pont az állami erdőgazdaságok egy részénél, kis területen zajlanak efféle próbálkozások, összesen néhány száz hektáron. A probléma másik oldala, hogy egyes területeken egyáltalán nem kívánatos az akác, mert idegen a tájtól. Ilyen például az 'rség: az Alpok lábánál, szubatlanti klímahatásnál, az ottani kötött talajokon az akác sem érzi jól magát. Itt tájszinten ki lehet mondani: ne legyen akác, és semmiképpen se támogassuk az akác bevitelét. A korlátozásnál figyelembe kell venni azt is, hogy védett-e egy adott terület - jelenleg ugyanis 26 ezer hektáron van akácos természetvédelmi területeken. A Natura 2000-es területeken - ez egy másik védelmi forma - 62 ezer hektárnyi akácost találunk. Innen biztosan ki kellene szorítani az akácot, hiszen ezek a területek így nem töltik be a védelem funkcióját. Ám ezen felül az országban még sok olyan termőhely maradna, ahová lehetne vinni akácot, erdőtelepítés formájában: az Alföldre és az alacsony dombvidéki területekre. Így hosszabb távon sem csökkenne az akác területe, még növekedhetne is - de csak ott lenne jelen, ahol létjogosult. Így minden szereplő jól járna - a magánerdő-tulajdonos és a méhész is, de az ökológus és a természetvédő is elégedett lehet. Nem szerencsés, hogy ebbe most a politika beleszólt. Szakmai alapon kéne rendezni az akáckérdést.
MN: Az ügyben a legrejtélyesebb a méhészek érdekeikben sérült nyomásgyakorló csoportként való előkerülése: ha egyszer minden negyedik fa akác, aligha veszélyezteti bármi is a honi akácméz-termést. Ha negyedannyi akác lenne, akkor is bőven sok lenne a hazai méhállományhoz képest.
BD: Természetesen, legyen akácméz - de legyen más méz is, mert most úgy tűnik, mintha a méhek csak akácnektárt tudnának gyűjteni. Én a hársmézet is nagyon szeretem. És az sem igaz, hogy csak zárt akácerdőkből tudnának a méhek nektárt nyerni - erre ott volnának az akácfasorok, erdősávok, kisebb facsoportok is, csak hát ezek közül sokat eltüntettek az elmúlt pár évtizedben.
