Kettészakadt egészségügy

A közelmúltban történt, hogy eljött a rendelésemre egy 36 éves nő, aki 3 hete küzdött erős deréktáji, egyik lábába sugárzó fájdalommal. Elmondta, hogy a lábfejét nem tudja elemelni a földtől. A többi tünetét is jól megfigyelte, azokat olyan pontosan mondta el, hogy egy szakorvos ezek alapján tudhatta azt is, melyik csigolyák közti porckoronggal van a baj. Már annyira bizalmatlanok a betegek, hogy el sem indulnak az állami ellátásba, ez a hölgy is egy magánszolgáltatót keresett fel. Ott egy terapeutával találkozott, aki MR-vizsgálatra irányította, ezt a vizsgálatot is kifizette. Az MR-t a terapeuta állítólag megmutatta egy orvosnak, de a beteg az orvossal nem találkozott, írásos orvosi leletet sem kapott. Gyógytornát kezdtek el, de az állapota nem javult, ekkor jött el hozzám.

Mérges, dörgedelmes írásra készültem, hogy emberek, legalább azt vegyétek észre, ha a csilivili magánrendelőben orvossal nem is találkoztok, hogy a diagnosztikai vizsgálatok eredményei csak a beteg panaszaival, tüneteivel együtt értékelhetők, csak így teljes a kép, csak ebben az egységben határozható meg a kezelés, vizsgálat nélkül ez nem megy. De hamar rájöttem, hogy aki bajban van, azon a kioktatás nem segít. Lépjünk hát hátrébb, helyezzük bele ezt a történetet a magyar egészségügy valóságába.

VIP-CT

Fotó: Kovács Attila/MTI

Augiász istállója

2017 júniusában jelent meg az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) megbízására készült tabudöntögető, korrekt szakmai tanulmány, a Magyar Egészségügyi Rendszer Teljesítményértékelése (MÉRTÉK), ebből idézek:

„A magánfinanszírozott ellátók összes engedélyezett járóbeteg-kapacitása meghaladja a közfinanszírozott ellátás hasonló értékét.”

Összecseng ezzel az a két megdöbbentő adat, amely a Portfolio 2017. októberi magánegészségügyi konferenciáján hangzott el:

a magánszolgáltatókhoz fordulók aránya a 20–60 év közöttiek körében idén várhatóan 65 százalék fölött lesz

évi 300 milliárd (!), amit egészségügyi szolgáltatásra költenek el az emberek.

Ennek 49 százaléka a járóbeteg-szakellátások igénybevételéből adódik, második helyen – 34 százalék – a diagnosztika áll, harmadik 14 százalékkal az egynapos sebészet vagy fekvőbeteg-ellátás, és 11 százalék szociális ellátás lehet.

Így tehát csak azt tehetem, hogy felhívom a figyelmet néhány fontos szempontra, melyek talán segítenek eligazodni.

Kezdjük a legegyszerűbbel: a jóléti, fogyasztói társadalom beköszöntével más elvárások alakultak ki, fontos értékmérő lett a külcsín, a szolgáltatói szemlélet is. Egy egészségügyi intézmény valóban legyen tiszta, barátságos, akadálymentes, a dolgozók pedig udvariasak, segítőkészek. De tudni kell, hogy a mosolygós hosztesz, aki frissítőt hoz, nem helyettesíti a szakmai munkát.

Van viszont a másik véglet, a „lakásrendelők”, ahol finoman szólva is szerény körülmények közt csak egy megbeszélés zajlik, talán egy rövid fizikális vizsgálattal, a labor, a diagnosztika és az esetleges beavatkozás is az államiban folytatódik – hálapénzért.

Ezeket a rendelőket döntően olyan – sok esetben a szakmában elismert – orvosok üzemeltetik, akik az állami egészségügyben is dolgoznak. Mindenkinek van egy története a családjából vagy az ismeretségi köréből arról, hogy például a nőgyógyászati, sebészeti megbeszélés a „lakásrendelőben” zajlik, de a szülés vagy a műtét az állami kórházban. Majd a kontrollvizsgálat ismét a magánrendelőben, de ha szövődmény lép fel, irány az állami. Ez érthető, hiszen az orvostudomány, az orvostechnikai eszközök robbanásszerű fejlődése miatt ma már nem működik az egy orvos–egy beteg modell, a gyógyítás csapatmunka, bonyolult, rendkívül drága technikai háttérrel. Az viszont nem elfogadható, hogy nincs számla, a legtöbb esetben nincs írott lelet, így nincs reklamáció, nincs garancia sem. Annyit legalább érdemes előre tisztázni, hogy mi hol fog történni, mennyibe fog kerülni. Arra is rá kell kérdezni, hogy ha az állapot hirtelen romlik, hova lehet fordulni segítségért.

Belgyógyászként gyakran találkozom olyan betegekkel, akik előzőleg állapotfelmérés, szűrés vagy nagyon általános, enyhe tünetek miatt kerestek fel egy „egyszemélyes” magánrendelőt. Ilyenkor többnyire egy hosszabb beszélgetés történik, majd a beteg kap egy hosszú felsorolást, hogy milyen vizsgálatokat végeztessen el. Hogy hol?

A jogtiszta magándiagnosztika bizony nagyon drága, ez általában már nem fér bele a családi költségvetésbe. Ráadásul gyakran előfordul, hogy túl sok vizsgálatot ír elő a magánorvos, nincs korrekt diagnosztikus terv, nem célirányos a kivizsgálás. Tehát itt áll a beteg a listával, az államiban.

Vannak nagyobb egészségügyi magáncégek, hálózatok, amelyek vállalatoknak végeznek menedzserszűréseket, ezeknél elérhetők magánszemélyek számára is csomagajánlatok, állapotfelmérésre, gondozásra. Ezekben a csomagokban pontosan meghatározott, hogy mit, mikor, hol kap a páciens a befizetéséért, de ha az állapota változik és többre lenne szüksége, akkor azt külön meg kell fizetni. Nos, ez nagyjából addig működik, amíg többé-kevésbé egészséges valaki, ha komolyabb betegség jelentkezik, arra már nem nyújtanak megoldást.

Vannak még állami kórházakhoz integrált magánkórházak, ezekben adott a teljes háttér a biztonságos működéshez, ez viszont már jóval magasabb áron érhető el.

Van néhány tisztán magánbefektetésből épült, diagnosztikai háttérrel is felszerelt nagyobb intézmény, kiváló szakmai gárdával, az orvoslás egyes területeire fókuszálva, döntően egynapos beavatkozásokkal, ez viszont annyira drága, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak. Nem kis megütközéssel tapasztaltam, hogy ott, helyben lehet hitelszerződést kötni, hitelt felvenni az egészségügyi ellátásra.

Azt szoktam mondani, hogy a magánegészségügy addig tart, amíg nincs komoly betegség. Hiszen nincs – és vélhetően nem is lesz – stroke- vagy infarktusellátás, de koponya- vagy szívműtét sem a magánszektorban. Nincs onkológiai kezelés vagy sürgősségi ellátás sem, csak hogy néhány példát említsek. De ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség a magánellátókra!

A megoldás kulcsa a két rendszer egymást kiegészítő, egymásra épülő, átlátható, jogtiszta, minőségbiztosított, egységes szakmai elveken alapuló, biztonságos betegellátást garantáló, szigorúan ellenőrzött együttélése.

Érdekes fejlemény a közelmúltból, hogy az etikusan működő, a betegbiztonsági követelményeknek maradéktalanul megfelelő működésért váratlanul éppen a magánszolgáltatók álltak ki, egyesületbe tömörültek (Primus Egyesület). Ez érthető, hiszen a nagyobb, saját diagnosztikai eszközökkel rendelkező, jogtisztán működő cégeknek ez elemi érdekük, mert a szolgáltatásaik igénybevétele lényegesen drágább, mint amennyit a lakásrendelőből hálapénzért az államiba átvitt betegtől kérnek.

A megoldás keresésekor ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a magánellátást igénybe vevők is fizetik a járulékot, így tehát ők kétszer fizetnek. Az egészségügyben a legnagyobb veszély az, hogy kettészakad, lesz egy folyamatosan romló közellátás, szegényellátás, és egy „fizetős”, jó ellátás a gazdagoknak. Vannak technikák ennek áthidalására, amelyekkel a kevésbé tehetősek is hozzáférhetnek a magánellátáshoz.

Néhány lehetőség – a teljesség igénye nélkül:

a magánellátást igénybe vevő beteg megkapná annak az összegnek a 70 százalékát, amit a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) fizet az állami ellátásban az azonos beavatkozásért, így csak a különbözetet kellene kifizetnie „saját zsebből” (az alapkezelő is jól jár, megmarad 30 százalék),
lehet kiegészítő biztosítást kötni, melyekkel igénybe vehető a magánszolgáltatás is,
meg lehet teremteni a legális szolgáltatásvásárlás, orvosválasztás feltételeit (co-payment).

Még miért fontos ez?

a jogtiszta működés felszámolja a „fekete” egészségügyet, azt a gyakorlatot, hogy például egy magánrendelőben fizet a beteg a vizitért, majd az orvos beviszi ellátásra az államiba. Az ilyen „átcsempészett” betegek miatt vannak követhetetlen betegutak, torzulások a rendszerben,
a magánegészségügy becsatornázása csökkenti a terhelést, a várólistákat,
a rugalmasabb, tőkeerősebb magánszolgáltatókkal innovációkat, újfajta kultúrát is behozhatunk a rendszerbe,
a magánszolgáltatókat számlakötelessé téve nő az állam adóbevétele,
gyakorlatilag a magánszolgáltatások erőforrásai támogatják így a közellátást,
az orvosokat, nővéreket is könnyebb így itthon tartani.

Az ellenérv, amit gyakran elmondanak, főleg szakmai körökben, hogy a magánszolgáltatónak az az érdeke, hogy minél több és minél drágább vizsgálatot végeztessen, akkor is, ha szakmailag nem indokolt. Ez egyszerűen kivédhető: be kell vonni a magánszolgáltatókat is a szoros szakmai ellenőrzés körébe. Követni kell a minimumfeltételek meglétét, a minőségi indikátorokat, meg kell követelni a biztonságos, a szakmai protokollokon alapuló betegellátást.

Hát így.

Most már csak Héraklészre kell várnunk.

Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica – minden szerdán a magyarnarancs.hu-n.