Egy amerikai független filmes sorra rendezi a legszuperebb filmeket

  • Gera Márton
  • 2018. január 12.

Mikrofilm

Sean Baker azoknak az életét mutatja meg, akikről nem szokás beszélni, s közben fel is rúgja szépen a filmezés szabályait.

Ha van egyáltalán olyan, hogy amerikai független filmes, akkor Sean Baker biztosan az. A legkisebb mértékben sem hagyja, hogy beleszóljanak a munkájába, harcosan küzd a végső vágás jogáért, és nevet, amikor elmeséli, hogy a nagyközönség igazából csak az utolsó filmjét ismeri. Pedig már a hatodiknál tart.

Tangerine (16) feliratos előzetes

Tinseltown a karácsonyra készül és Sin-Dee újra beszáll a játékba. Miután megtudja, hogy strici barátja képtelen volt hűséges lenni hozzá abban a 28 napban, amit a börtönben töltött, nekivág a legjobb barátnőjével, Alexandrával, hogy végére járjanak a pletykának. Ámokfutásuk elviszi őket Los Angeles különböző szubkultúráiba. Egy váratlan fordulatokban gazdag, tudatosan modern karácsonyi mese L.A.

Készített coming of age mozit (Four Letter Words), forgatott az amerikai bevándorlókról (Take Out), ezekért szépen meg is kapta a megérdemelt jutalmat a független filmes fesztiválokon, ám amire már a világ közönsége is felfigyelt, az a Tangerine volt. Két éve ugyanis attól volt hangos a szaksajtó egy része, hogy van egy rendező, aki a teljes filmjét három darab iPhone-nal vette fel. Ez önmagában csak apró szenzáció volt, az viszont már nem, hogy a film remekül sikerült. Sean Baker ugyanis tojt mindenféle konvencióra, filmes szabályra, és a transznemű prostituáltak világába kalauzolta el a nézőt, de a Tangerine még véletlenül sem volt didaktikus, nem akart példát statuálni, szimplán csak vicces volt, és közben mégis a valóságot mutatta meg a karácsonyi, napsütötte Los Angeles kellős közepén.

Sean Baker

Sean Baker

 

Ha valaki ezek után azt várta, hogy Sean Baker eggyel komolyabb ligában kezd el játszani, óriásit tévedett. Az új filmje megint kis költségvetésből készült, s megint azokról szól, akikről nem szokás nagyjátékfilmet készíteni, és ismét olyanok játszanak benne, akik nem is színészek. Szóval a hozzánk jövő héten érkező Floridai álom tipikus Sean Baker-filmnek tűnik. Arról szól, hogy hogyan élnek egy floridai lakóparkban a társadalom peremére szorult emberek. De Baker most sem akart szomorkodós mozit csinálni: ebben az interjúban például azt mondja, hogy a filmje alapvetően komédia, teli poénokkal. Ez nem jelenti azt, hogy ne tenne fel megannyi releváns kérdést, sőt, maga a rendező is azt mondja, hogy azt szeretné, ha a nézői kérdésekkel a fejükben távoznának.

Floridai álom (The Florida Project) – Feliratos előzetes (16)

A floridai Orlando a világ minden részéről érkező turisták Mekkája. Minden igényt kielégítő hotelek, pazar vidámparkok és éjszakai bárok tarkítják, ahol minden turista szívesen költi el megtakarításait. Pár lépésre a mesébe illő üdülőkomplexumoktól azonban más világ rejtőzik.

Az igazi különbség a korábbi alkotásaihoz képest az, hogy Baker immár egy A kategóriás sztárt is megnyert magának, hiszen Willem Dafoe is feltűnik a filmben. De a külsőre kamasznak tűnő, amúgy negyvenhat éves rendező munkamódszere szerencsére maradt a régi: nemrég arról beszélt, hogy a forgatás előtt tucatnyi alkalommal elutazott Floridába, és beszélgetett a helyiekkel, vagyis olyan emberekkel, mint akikről a filmje is szól. Baker most 35 mm-es filmre forgatott, viszont az iPhone ezúttal sem maradhatott ki, a készüléket az utolsó jelenet felvételéhez használta.

Ahol már bemutatták, ott lelkendeztek a Floridai álomért, a kétmillió dolláros büdzsét már rég visszahozta a film, Baker ennek ellenére azt mondja, továbbra sem szeretne kilépni a független filmes szcénából. A tévébe nem szívesen menne rendezni, és teljesen megfelel neki, hogy szabadon dolgozhat.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.