A Népszabadság ma reggeli bezárásának (fideszmagyarul: felfüggesztésének) az égvilágon semmi köze a hivatalosan hangoztatott megfontolásokhoz. Azt, hogy a folyamatos veszteség indokát maradéktalanul komolyan lehessen venni, éppen a kiadó cég legutóbbi eredményei, a korábbi, jelentős leépítések árán végigvitt racionalizálás cáfolják – de ezeknél is sokkal inkább a lap kinyírásának egészen brutális gyorsasága. Amikor az ország legnagyobb közéleti-politikai napilapját úgy nyírják ki egyik pillanatról a másikra, hogy arról a szerkesztőségi kollektíva – beleértve az újság főszerkesztőjét is – ugyanúgy a hírekből értesül, mint bárki más, akkor nem gazdasági indíttatású aktus, hanem politikai akció történt.
A Népszabadság megszerzése / átalakítása / kormánykomforttá tétele évek óta napirenden volt: az orbánizmus legbelső köreibe tartozó aktorok megbízottai jó ideje köröztek a lap körül: ezt a folyamatot lapunk is nyomon követte ebben és ebben az írásban. A lapra – erre a lapra és erre a szerkesztőségre – azonban nincs szüksége a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Fölösleges lenne egy erővel orbánosított újabb napilap, hiszen a „Magyar Hírlap” sorsa pontosan mutatja, hogy mi az olvasók véleménye egy ilyesfajta, 180 fokos fordulatról, arról, ha a minőségi szerzőgárdát lecserélik szolgai végrehajtóapparátusra.
A Népszabadság fölszámolása hamisítatlanul orbánista manőver volt: ügyelni kellett a látszatra. Ez nem véletlen: a demokratikus berendezkedés romjain kiépülő diktatúrák a kezdeti szakaszban hol szemérmesen, hol kevésbé leplezetten, de rejtegetni igyekeznek valódi természetüket. Orbánéknak számos ok miatt – elsősorban a gazdasági kitettség okán – egyelőre fontos (bár egyre kevésbé fontos) a Nyugat véleménye. Például ezért nem rendőrökkel, hanem irreguláris kopasz verőemberekkel akadályoztatták meg februárban az ellenzéki népszavazási kezdeményezést. Éppen ezért a Népszabadságot még azelőtt kellett elhallgattatni, hogy a lap de facto tulajdonoscégének, a Mediaworksnek a kormányközeli bekebelezése (eddig Habony Árpádról, újabban Mészáros Lőrincről hallani) megkezdődne. A Népszabadságot tehát a tranzakció előtt megfojtották: a kormánypárti vevők számára így egy gonddal kevesebb, úgy juthatnak hozzá majd a cég megyei napilapokat is tartalmazó portfóliójához, hogy a politikai jellegű problémát megoldotta már az eladó.
De a látszat már nem látszat, hat év múltán elnyűtt a paraván, és nem takar többé semmit. Ha egy vesztes népszavazás után Orbán soha nem látott történelmi győzelemről beszél, és arról, hogy az érvénytelenségnek semmiféle következménye nincs rá nézve, akkor azt immmár csak egyféleképpen lehet értelmezni: az egyetlen akarat vitán felül álló érvényesülésének. Orbán az ő álláspontját támogató új egységről beszél, arról, hogy ő ezentúl ennek a „közösségnek” az érdekeit képviseli. Ebből következően mindaz, ami ezen kívül van, számára többé nem a nemzet része (amúgy rég nem az, ezt most csak újólag megerősítette), sőt szemben áll az „igazi” nemzettel. Következésképp az abba a halmazba tartozókkal szemben minden megengedett.
Az orbánizmus a maga pőre valóságában áll előttünk: és nem látunk mást, csak mindent elsöpörni kész akarnokságot, soha nem csillapodó szerzésvágyat, vegytiszta erőszakosságot.
A Népszabadság utóbbi időkbeli hányattatása is jól mutatja ezt: kiadója élén strómanok jelentek meg, különböző tranzakciók árán egy előbb NER-kompatibilis, majd a NER kegyeiből kihullott oligarcha – Spéder Zoltán – érdekeltségébe került, hogy aztán a napilap egyelőre nem ismert alkuk eredményeként bevégezze pályáját.
Az orbánizmussal szembeni kritika tere ismét szűkült. A Népszabadság minőségi lap, számos ma már klasszikusnak számító közleménnyel: 1998-ban onnan értesültünk Kaya Ibrahim egy napjáról, később a Happy End viselt dolgairól, vagy mondjuk a napokban Rogán Antal helikopterezéseiről és Matolcsy György jegybankelnök közérdeklődésre számot tartó szerelmi életéről. Senkinek ne legyenek illúziói, nem a Népszabadság az utolsó célpont, ahogyan az origo de facto lekapcsolása után is csak az volt a kérdés, hogy ki következhet. Vajon a kormánypárti médiában „Soros-hálózatnak” nevezett civil szervezetek és sajtó, köztük például a 444 vagy ez a lap is? A talaj mindenesetre meg van dolgozva, hiszen a harmincas évek zsidó- vagy az ötvenes évek „kulák”-ellenes hecckampányait idéző médiahadjárat már jó ideje tart.
Mindazonáltal nem kell beszarni. Orbán Viktornál gyávább politikust keveset ismer a magyar politikatörténet. Ha kellő erőt lát magával szemben, elbizonytalanodik, zavarttá válik, kapkodni kezd – mint minden olyan ember, aki ereje fitogtatásával éppen az erő, a határozottság hiányát véli elfedni a külvilág előtt. Mi tesszük továbbra is a dolgunkat, és változatlanul rögzítjük az országra telepedett siserehad minden botrányát, és dokumentáljuk a romlást, amelybe az orbánizmus taszította Magyarországot. Ha a Népszabadságnak tényleg vége – és e pillanatban, bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét hinni, nehéz mást gondolni –, akkor helyettük és értük is.
