Mikor környezetvédelmi államtitkárként a csúcsra ért, megrajzoltuk az „utcai harcos” pályaképét. Azóta még nyilvánvalóbbá vált, milyen drámai erkölcsi és szakmai zuhanórepülést produkált ez az egykor oly ambiciózus és elveihez makacsul ragaszkodó szakpolitikus. Mert függetlenül attól, mit gondolunk egyes mániáiról – például hogy a csúnya atomerőművek leépítése és a szélerőművek szaporítása menti meg az országot rögtön holnap, esetleg holnapután –, korábban éppen arról volt híres, hogy saját párttársai, sőt az első Orbán-kormány miniszterei torkának is nekiugrott, ha szembementek az ő sziklaszilárd véleményével.
Ebből mára csak az agresszió maradt, az elvhűség és az autonómia köddé vált. 2007-ben így nyilatkozott a stop.hu-nak: „Az én helyzetemben ez azt jelenti, hogy az a több évtizedes szakmai munka, amit végzek, a Fidesz vezérkara részéről elfogadott és teljes mértékben támogatott, mint ahogy azt Orbán Viktor, Kövér László és Navracsics Tibor több alkalommal ki is nyilvánították. Bizalmukat politikai lojalitással viszonzom.”
Eddigi államtitkári működésének foglalata ez az utóbbi mondat. Korábbi harcostársait, az általa képviselt ügyeket elfelejtette, betagozódott a Fidesz-frakció néma masszájába.
Most sikerült kitűnnie valamivel.
Mint az ismeretes, ma délelőtt többek között ilyeneket bírt mondani Szél Bernadett LMP-s képviselőnek: „Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos… Vissza kell utasítanom azt a sok butaságot és baromságot, amit ön az elmúlt öt percben mondott.”
Az LMP-s képviselőnek szerencséje volt, hiszen Illés meg is verhette volna – egy baloldali aktivistával 98-ban például nyilvános dulakodásba keveredett, van tehát rutinja a köztéri harcban.
De nem csak bántott és fröcsögött az államtitkár! Csordultig telt szívének rajongását sem rejtette véka alá: „Én ott voltam… amikor lépések tömkelegét tette meg Orbán Viktor a nagybányai cianidszennyezés kapcsán. Le a kalappal előtte. Nem nyalás a részemről, ott voltam, megtapasztaltam, le a kalappal azon intézkedések sorozata kapcsán, amiket ott megtett. Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”
Ezek a mondatok újabb sötét foltok a magyar parlamentarizmus történetében. Egy államtitkár felszólítja képviselőtársát, hogy a miniszterelnököt nemhogy kritizálni, de említeni se merészelje. No, és honnan ismerős ez a mondat? Kinek a nevét nem szabad hiába szánkra venni? Úgy van, az Úristenét. Hát nem érdemel ugyanakkora tiszteletet a magyarok miniszterelnöke, mint a magyarok Istene? Dehogynem, épüljenek a templomok, illatozzon az áldozati bárány!
Vagy inkább húzzon el Illés Zoltán a vérbe. Mondjon le, most.
Nem azért, mert indokolatlanul otrombán beszélt „egy nővel” – így a parlamentben Zagyva György Gyulával sem beszélünk. Épp elég bunkó mászkál az utcákon, jó helyen lesz ott Illés Zoltán is.
Nem is azért, mert államtitkárként feladta az elveit. Hanem mert ha a főnökét Istennek hiszi, akkor semmit nem ért a demokráciából – és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.
