Egyelőre felelőtlenség lenne megmondani, hogy mi volt a párizsi merénylet célja – ebben a kérdésben akkor sem láthatunk majd tisztán, ha sokkal többet tudunk majd az elkövetőkről és esetleges megbízóikról. A nagy világlapok címlapjain és a szabad világ vezetőinek nyilatkozataiban leginkább a szabadság, illetve a szólásszabadság, a szabad sajtó elleni támadásként jelenik meg a szerdai borzalom. Nem vitathatjuk el azt a ritkán átélhető pátoszt és erőt, amelyet ez a szimbolikus értelmezés sugall, ugyanakkor önmagában ez a leírás épp olyan kevéssé meggyőző, mint a feltételezés, hogy a bűncselekményt őrjöngve gyilkoló fanatikusok követték el.
Azt sem tudjuk, mennyi az igazság Juan Cole Közel-Kelet-szakértő – nyilván nem először hallott – magyarázatában, aki szerint a tegnapi vérengzés stratégiai csapás volt, amelynek célja a francia társadalmon belüli ellentétek kiélezése. Cole szerint ugyanis az al-Káida és a hasonló szervezetek fő problémája, hogy tagjait a muszlimok közül toborozná, de a muszlimok nem akarnak terroristák lenni. Ellenben ha a francia társadalom kiközösíti és megszégyeníti őket csak azért, mert muszlimok, attól várhatóan növekszik a fanatizálható és így felhasználható muszlimok száma. Ami, tehetjük hozzá, még több terrorakciót jelent, ami még jobban polarizálja a társadalmat, ami még hatékonyabb toborzáshoz vezet – és így tovább.
| ||
Még egyszer: nem tudjuk, hogy szerepelt-e a fenti stratégiai cél az elkövetők – vagy megbízóik – fejében, de hogy életrevaló elképzelés, az biztos. Ezzel számolnak a nyugati világ politikusai és véleményformálói, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy nem az iszlámmal van baj, hanem a terrorizmussal. Természetesen a szélsőjobb most is helyezkedik majd, Marine Le Pen például iparkodott elítélni a szörnyű tett mögött álló „gyilkos ideológiát”, valamint a nyílt beszédet sürgette az iszlám radikalizmusról. Nálunk is borítékolhatók az unortodox szólamok. Két példa, amely a jövőben is jellemző lehet: Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő a Magyar Hírlapban mindenekelőtt a beilleszkedésre képtelen muszlimokról és az általuk elkövetett nagyszámú bűncselekményről érezte szükségét szót ejteni, Megadja Gábor pedig – a köztévé honlapjába csatornázott, Lánczi Tamás által jegyzett blogon – felteszi a kérdést, hogy miért is akarunk mi felzárkózni a Nyugathoz, amikor a „tolerancia, párbeszéd, nyitottság Európája épp belefullad abba, amit összegyűjtött néhány évtized alatt a saját kanálisaiban”.
Nincsenek illúzióink, a nyílt és burkolt iszlám- és bevándorlóellenesség tegnap hatalmas muníciót kapott, de ennek kezelésére megvannak az eszközök, és bízhatunk benne, hogy a nyugati sajtó és a politikai mainstream megpróbál jó válaszokat adni. A sajtószabadság azonban korábban ismeretlen erejű fenyegetéssel néz szembe.
A BuzzFeed összeállításából kiderül, hogy egyetlen nagy amerikai kábelcsatorna sem közölte a Charlie Hebdo karikatúráit, ahogyan az Associated Press hírügynökség, valamint a brit The Telegraph és Daily News sem. A The New York Times szerkesztőségi cikkében abszurd ötletnek nevezte, hogy a terrortámadások elkerüléséért cserébe terroristák diktálják a szabályokat egy demokráciában – de „gondos mérlegelés” után ők is úgy döntöttek: nem közlik a képeket. A magyar híroldalak többsége elutasítja ezt a cenzúrát, de az MTI-ben például a Mohamed-címlap kitakart változata látható.
| ||
Az áldozatok hibáztatása a nemi erőszaknál is romboló és gyalázatos, de gyilkosságok, terrorcselekmények esetén különösen érthetetlen és viszolyogtató. Ezért keltett nagy feltűnést, amikor a Financial Times európai kiadásának szerkesztője, Tony Barber publicisztikában jelezte, hogy ha lett volna egy kis józan esze a Charlie Hebdo és a Jyllands-Posten szerkesztőinek, nem provokálták volna ki a támadást maguk ellen. (Az írást ízekre szedő Nick Cohennél rögtön jelentkeztek a Financial Times dühös szerzői, hogy Barber cikke nem az ő véleményüket tükrözi.) Nálunk a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese, Szőnyi Szilárd vállalkozott a dicstelen szerepre, hogy az áldozatokat is felelőssé tegye saját halálukért. Nem kellett volna ilyen „vallásgyalázó” karikatúrákat rajzolgatni, írja empatikusan Szőnyi „szegről-végről kollégáinak”.
Tegnap megöltek 12 embert, köztük olyan újságírókat, akik tudták, hogy az életüket kockáztatják a szabad véleménynyilvánításért. Lehet ordenárénak vagy baromságnak tartani a rajzaikat, de az ő vállalásuk pont arra figyelmeztet, hogy igenis: ilyen nagy dolog a szabadság.
Ha ezt a szabadságot önként adjuk fel, biztosan veszítünk.
Beszélnünk kell arról, hogyan tudunk együtt élni Európában (régi és új lakosok), de ha a muszlimokat vagy az európai bevándorlókat hibáztatjuk néhány terrorista gaztetteiért, akkor a terroristák győznek.
Ha bűnbakot keresünk vagy lemondunk a saját értékeinkről, akkor a félelemnek engedjük át az életünket. Ezért a szabadságunk megóvására továbbra sincs jobb eszközünk, mint a tolerancia.
