Senki se várt mást: a Nemzeti Színház igazgatója július 1-jétől Vidnyánszky Attila. Debrecentől könnyek között búcsúzik majd – miután egy gondosan kiválasztott lakáj kezébe adják a színházat, komoly beleszólási-hozzáférhetőségi lehetőséggel –, hiszen annyi érték épült ott fel, hogy az embernek fáj a szíve ezt otthagyni.
Ugyanennek az embernek nem fáj a szíve másutt felhalmozódott értékeket elpusztítani. Ahhoz ugyanis, hogy Vidnyánszky a saját színházeszményét színpadra tolja, le kell rombolni mindent, ami e pillanatban otthonos a Nemzeti színpadán és nézőterén.
A pusztítást egy Fekete Péter nevű ember fogja elkezdeni – gátlástalan fickó, homályos végzettséggel (mint erről lapunkban már szó volt) –, aki föltehetően méltó jutalmat fog kapni a piszkos munkáért. Vidnyánszky ugyanis minimalizálni akarja a személyes találkozást a jelenlegi igazgatóval, és ennek alighanem több oka van. A legoptimistább feltételezés szerint kicsit szégyelli is magát – tudja, hogy ez a pályázat gazemberség, és hogy nem elégséges mentség rá sem a „ti is így csináltátok”, sem az „ez így megy, és kész”. Ok az is, hogy Vidnyánszky nem vitaképes – nem is szeret, nem is tud vitatkozni, csak utasításokat osztogat, döntéseket közöl, és ez e pillanatban a Nemzetiben még nem lehetséges. Ok az is, hogy bár sok éve dolgozik Magyarországon, részben önhibájából, részben a helyzetből fakadóan nem sikerült szervesen beilleszkednie a színházi szakmába. A színházcsinálók túlnyomó részét nem ismeri, előadásaikat nem látta, a háttérszemélyzet körében járatlan – csak a sajátjai között otthonos, az idegenek közül pedig nem minőségi, hanem lojalitási szempontok közül válogat. Eszméi, gondolatai, meggyőződései nem járták meg az ellenvélemények próbáját, kétség, kétely nem fér hozzá, mert nem ad rá módot, alkalmat, sem önmagának, sem másoknak. Ezért van, hogy az a tehetségesnek mondott színházcsináló, akiért mindkét oldalon oly sokan rajongtak, csupa szolgával, lakájjal és tudatlan politikussal veszi körül magát; körükben nagyokat hallgat, majd végül közli a döntéseit. Ezért van az, hogy csak hatalmi helyzetben, teljes fölkentségben tud létezni – az alárendelt, mellérendelt vagy normális partneri viszonyt nem képes elviselni.
Hanem van itt néhány dolog, ami másképp van mostantól. Először is: Vidnyánszky ki van fizetve, méghozzá busásan, hiszen egy nagyon jó színházat adtak oda neki. Mindazon politikusok, akik részt vettek ebben a szégyenletes játékban, mostantól mossák kezeiket, és igyekezni fognak 1. részvétükről, együttérzésükről biztosítani Alföldit (mutogatván fölfelé, a miniszterelnökig), 2. keresni a megoldást Alföldi és a jelenlegi Nemzeti megmentésére, amivel persze a saját arcukat szeretnék megmenteni, 3. és úgy kisasszézni Vidnyánszky mögül, mintha soha ott nem lettek volna.
Vidnyánszky pedig ott marad a torkán lenyomott (esetleg megakadt) Eperjessel. És ott marad sok kiszolgáltatott színész, akik nem tehetnek mást: igyekezni fognak a legjobbat nyújtani az új helyzetben is; de szívükben ott marad a keserűség, és a színészet szív is, de nagyon.
És kezdetben lesz néhány tűzijátékos akció, Purcarete, Rizsakov és mások, aztán szépen besorolnak azok a hazai rendezők, akik régóta szerettek volna már a Nemzetiben rendezni, aztán föltűnnek majd meglepő nevek, aztán túl leszünk ezen is. Kezdetben nagy politikusi protokoll lesz majd a bemutatókon – aztán az is elmarad. Aztán néhányan már majd nem veszik föl a telefont.
Nem kell rosszindulat, nem kell ellendrukk ahhoz, hogy tudjuk: itt nem lesz jó színház. A romokból mindig lehet építkezni – de ha rommá kell rombolni valamit, azt a művészet nem viseli el, legalábbis nem rögtön. Majd egyszer, majd valaki más. Azokon a romokon, amelyeket Vidnyánszky hagy majd maga után. És valaki nekiáll újra.
Debrecenben most ünnepelnek. De a hátrahagyott nagy dicsőség egy másik cikk témája lesz.
Alföldi Róbert a Magyar Narancs december 19-én megjelenő, karácsonyi dupla számában beszél a pályázatról, személye és a Nemzeti Színház vegzálásáról.
