Januárban erős értetlenkedésünknek adtunk hangot amiatt, hogy „miért nincsenek az utcán, miért nem láncolták magukat még a szóban forgó intézményekhez, miért nem üvöltenek torkuk szakadtából az egyetemi felső vezetők – a rektorok, dékánok, tanszékvezető egyetemi tanárok –, az egyetemi oktatók, a tudományok doktorai, a docensek, adjunktusok és tanársegédek, az egyetemre készülő harmadikos és negyedikes gimnazisták és egyéb érettségizők”.
Most mintha elkezdődött volna valami. A budapesti, szegedi, miskolci és pécsi megmozdulások a felsőoktatás tönkretétele ellen a tiltakozás más minőségét jelzik, mint a korábbi kedves, ám ártatlan akciók.
És nem a láncok megjelenése miatt.
Hanem azért, mert a diákok egyértelművé tették, hogy nem egyszeri akcióban gondolkodnak. Mert Szegeden maga a rektor is odaállt a fiatalok mellé. Mert a HÖOK nem fogadta el Balog miniszter mai meghívását, s végre nem köt a többi szervezet kizárásával elvtelen kompromisszumot a kormányzattal. És mert a kormány azon múlt heti bejelentése óta, miszerint az államilag finanszírozott keretszámokat a tavaly meghirdetett (ráadásul önkényesen és ésszerűtlenül elosztott) bő ötvenezerről idén tízezerre csökkentik, hirtelen megugrott az Oktatói Hálózathoz csatlakozók száma.
Mintha azok, akiket most közvetlenül érint a brutális rombolás, végre felfognák, mi is történik velük. Hisz a kormány nemcsak gazdaságpolitikájában unortodox, hanem oktatáspolitikájában is: míg minden állam fontosnak tartja a befektetést a tudásba, addig a Fidesz-kormánynak ez nem szempont. Talán túlzás is oktatáspolitikáról beszélni, valószínűbb, hogy egyszerűen csak annyi van Orbán fejében: szét kell verni a meglévő rendszert, hogy romjain a saját vazallusai az ő nótáját fújják.
Ám ez nem fog összejönni: a diákság hatalmas és szervezetileg jól integrált, jól mozgósítható tömeg, lassan pedig már veszítenie sincs mit. S egy pillanatig sem kajálja már be azt a hoffmanni érvet, hogy a tandíjnak nem nevezetett, az átlagember (hát még a szegényebb!) által kifizethetetlenül magas tandíj kifizethető, s hogy a diákhitel élhető konstrukció. Hogyan is kajálná? A gazdasági válság és a devizahitelek törlesztőrészleteinek durva megugrása miatt maga a kormány kiáltott az eladósodásra mumust (a Bajnai- és Gyurcsány-ellenes lejárató kampánynak is ez a kulcsszava), most meg annyival lerázná az egyetemistákat, hogy majd ha dolgoznak, akkor kifizetik a többmilliós hiteltartozást. Nem, egy felnőtt életet súlyos vétek volna ilyen nagyságrendű tartozással indítani. Egy életpályát vághat tönkre. Erre jöttek végre rá a hallgatók kellőképpen nagy számban ezen a héten. Idővel persze be kell látniuk azt is, hogy tandíj nélkül nem lehet felsőoktatást működtetni a huszonegyedik században, de arra van sokkal igazságosabb és élhetőbb megoldás is: többen fizetnek keveset, s működik egy szociális és teljesítményalapú balanszírozó rendszer is.
A felsőoktatásban oktatók pedig mintha elkezdenék végre érzékelni, hogy hiába féltik székeiket, ha egy egész egyetemet húznak ki alóluk, akkor minden mindegy.
A diákok, oktatók és a felsőoktatás vezetőinek összefogásán nagyon sok múlik. Nem csupán a jövő évi keretszámok, de még csak nem is a felsőoktatás jövője a (nem éppen kicsi) tét. A civil kurázsit kell vonzóvá tenniük a társadalom többi rétege felé, meggyőzni másokat, hogy érdemes nem engedni, mert egyébként Orbán addig tarol, ameddig nem szégyelli (és nem szégyelli). Ki másnak mehetne ez jobban, mint az energikus huszonéveseknek?
