De nem is a szárnyával, hanem a cifra munkalapjaival! Hinnye, ezt már csak bevárom - elmésedett fel a miniszterelnök, lássuk, minő üzenetet hoz a turul-Excel az ébrenléten túli világból? És úgy is tett: bátran maga mellé engedte telepedni, és színről színre kifaggatta a táblázatot. A magyarok jövőjét mondom el neked, a kétharmaddal Kiválasztottnak, amit nem láthat sem felnőtt, sem gyermek, sem rektor, sem bakter. Sem traktor. Csak te, Viktor. És így is tett. Jól lementetted-e az agyadba, amit hallottál? - kérdezte aztán búcsúzóul a madárforma óriásfájl, majd a magasba emelkedett, és lassú szárnycsapásokkal elindult oda, ahonnan jött, a jövendő korok ismeretlenje felé.
Orbán Viktor, midőn felriadt, mindenre emlékezett - igazából csak a traktort nem értette, hogy az hogy került képbe. De később rájött arra is: az agrárképzés kiemelt nemzetgazdasági jelentőségét sűrítette bele a jövő küldötte. Neki is állt nyomban leírni, amit a látomás mondott: a felsőoktatási felvételi keretszámokat képzési területenkénti bontásban, s aztán egy másik árkusra a képzések költségeit ugyancsak eszerint.
Igazából már az is abszurd és sírnivaló, hogy Orbán Viktor "magához vonta" annak az eldöntését, hogy melyik egyetem és főiskola hány elsőst vehet fel az idén (amint arról elsőként az origo.hu vagy két hete hírt adott). Nincs olyan ország a világon, ahol egyetlen ember határoz erről, gyanítjuk, még a diktatúrákban sem. Magyarországon eddig - a mindenkori költségvetés szabta kereteken belül - bonyolult alkufolyamat és élénk vita döntött róla, mely során a kormányzati és az intézményi érdekek legalábbis strukturált formában ütköztek meg egymással (még ha ennek a meccsnek folyton változtak is a szabályai). És ami a legfontosabb, mindebben egyre nagyobb szerepet vitt az egyetemi szolgáltatások iránti kereslet. Hisz mégiscsak a leendő egyetemi, főiskolai hallgatók (és persze a szüleik) tudják a legjobban felmérni, hogy képességeiknek, érdeklődésüknek és reményeiknek milyen szakma, milyen képzés és melyik iskola felel meg a legjobban! És meglehet, az egyetemek tusakodása a helyekért (amelyek alapján a pénzüket kapták) egyes elemeiben visszatetsző volt - de a rendszer mégiscsak arrafelé haladt, hogy szabad emberek szabad belátásuk szerint, saját tudásukra hagyatkozva választhassanak egy rakás lehetőség közül (a fogyasztói oldalon); és hogy ez az intézmények között versenyt és javuló minőséget hozzon (a szolgáltatói oldalon). Arrafelé haladtunk, hogy a szabad egyének személyes, egyéni tudásából összeálló össztársadalmi tudás szabjon menetet és keretet a magyar felsőoktatásnak.
Hogy az ilyesmi megengedhetetlen az Orbán-univerzumban, azt már sejthettük egy ideje. A férőhelyek szigorú központi leosztása például, meg az intézményalapú finanszírozás (a hallgatói keresletet követő fejkvóták helyett) régóta figyel a sarkon túlról. Ám hogy végül egyetlen ember akarja felülírni a társadalmi egyeztetések és a piac bonyolult összjátékát, aki ráadásul dilettáns - nem ért hozzá, nem is érthet, hisz nem ez a szakmája -, az még ma, a döntés után egy héttel is felfoghatatlan.
És így a vége nem is lehetett más, mint hogy a felsőoktatási keretszámok csakis Orbán Viktor kényszerképzeteinek matematikai reprezentációjaként foghatók fel.
E kényszerképzetek egy része személyes természetű: hogy a miniszterelnök a Közgázt, nevezett Corvinus Egyetemet "baloldali fészekágynak" tartja, régóta rebesgetik, mi sem természetesebb tehát, mint hogy felgyújtsa. Arról meg, hogy a jogászképzés, és vele minden bizonnyal a miniszterelnök alma matere miért jut ugyanerre a sorsra, talán pszichiáterek tudnák a leghihetőbb hipotéziseket felállítani. (Az államilag finanszírozott férőhelyek megoszlásáról beljebb részletesen szólunk.) De nem csak erről lehet szó. Ha Magyarország Kert-Magyarország lesz, ha a jövője az agrárium meg a kétkezi szakmunka, és ha Magyarországot egy új elitnek kell irányítania, akkor eleve kevesebb diplomás kell; és a legmagasabb képzésben nagy számban, tehát ingyenesen a családi gazdaságok leendő irányítóinak kell részesülniük. Meg azoknak, akik ezt az új kasztot alkotják majd; őket várja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, amely a diploma mellé nyilván méltóságos uram címet is oszt majd. És mivel Magyarországon ezenkívül nem lesz élet, nem kellenek sem közgazdászok, sem bölcsészek, sem társadalomtudományokban jártas szakelemek, sem szociális munkások, ahogy nem kellenek művészek sem. És miért kellenének jogászok...? Jog talán lesz?
Az államilag finanszírozott helyek radikális csökkentése e területeken a jelentkezők számának radikális csökkenését fogja hozni. Hiába lesz lehetőség a költségtérítéses képzésben való részvételre, ha azt nagyon kevesen fogják vállalni. Mert biztos, ami biztos, a költségtérítés összegét is úgy állította be Orbán, hogy ne legyenek ilyenek.
A tandíjét.
Hisz Orbán Viktor visszahozta a tandíjat. Félreértés ne essék: ez az újság mindig is tandíjpárti volt. Ám ez a tandíj nem az a tandíj. Az a tandíjrendszer mindenkitőlszedett volna egy keveset, és a hallgatókat az ösztöndíjak, a szociális támogatások és a diákhitel jól összehangolt mechanizmusaival segítette volna át egyetemi éveiken. Sikeresen ötvözte volna a társadalmi szolidaritás szempontjait azokkal az ösztönzőkkel, melyek a felsőoktatás minőségét tudták volna emelni. Ez volt a szocialista-szabad demokrata kormányok kevés jól átgondolt, jól árazott, sikeres projektjeinek egyike. Amit Orbán Viktor leküldött a lefolyón - csak azért, mert a tandíjellenes demagógiában, a "szociális népszavazásban" meglátta a kínálkozó lehetőséget a hatalom könnyű megragadására.
Ez a tandíj, az ő tandíja viszont évente tízezreket rekeszt ki a felsőfokú képzésből, és evvel a felemelkedésből, a jobb és gazdagabb élet lehetőségéből. Olyan gyerekeket, akiknek a családja nem tudja majd finanszírozni az egyetemi tanulmányok költségeit, és akik nem merik vállalni a diplomaszerzés idejére felhalmozódó többmilliós adósságot. Ez a tandíj bűntett nemcsak a szegények, de a középosztályban megkapaszkodni igyekvők ellen is. Ez a tandíj az ország legjobb egyetemeit fogja pillanatok alatt tönkretenni; de inkább a teljes magyar felsőoktatást. Ez a tandíj külföldre kergeti a gyerekeinket. Ez a tandíj összeomlasztja a diákhitel eddig jól működő rendszerét. Ez a tandíj nemhogy nem erősít semmiféle társadalmi szolidaritást, de egymás ellen fordítja a magyar felsőoktatás minden szereplőjét.
Ennek a gonosztettnek olyan ember a kútfője, aki fényes karrierjét a Kádár-korszak ingyenes, magas szintű felsőfokú képzésének köszönheti. Aki még azt is megtette, hogy ezt az új rendet, amely alapvető befolyással van honfitársaink tízezreinek sorsára és életkilátásaira, egy hónappal a felvételi jelentkezési határidők lejárta előtt hozta nyilvánosságra és vezette be.
Bár az alávetettség és a félelem szociálpszichológiájáról az Orbán-rezsim naponta szervíroz újabb és újabb tudást, nem értjük. Nem értjük, hogy miért vannak olyan szakértők, akik ehhez segítséget nyújtanak Orbánnak. Vagy akárcsak falaznak neki. És végképp nem értjük, hogy miért nincsenek az utcán, miért nem láncolták magukat még a szóban forgó intézményekhez, miért nem üvöltenek torkuk szakadtából az egyetemi felsővezetők - a rektorok, dékánok, tanszékvezető egyetemi tanárok -, az egyetemi oktatók, a tudományok doktorai, a docensek, adjunktusok és tanársegédek, az egyetemre készülő harmadikos és negyedikes gimnazisták és egyéb érettségizők; ezek szülei, közeli és távoli rokonai. Bárki, aki Magyarországon 2011-ig diplomát szerzett. Bárki, aki 2011 után szeretne. Akinek a gyereke szeretne.
Bárki.
Mindenki.
