A filmtörténet legjobb női 1.: 60-as évek

  • narancsszem
  • 2013. május 16.

Narancsszem

Platinaszőke svéd szépség, a vörös blokk pimasz fekete bandavezére, mesekönyvek tündérkéje és a többiek: ezek a csajok voltak ránk a legnagyobb hatással a 60-as évek filmjeiben.

Bibi Andersson

false

Platinaszőke svéd szépség nélkül egyetlen lista sem lehet teljes, s bár Liv Ullmann és Bibi Andersson sokáig fej fej mellett haladt (képünkön is Liv fogja Bibi szép fejét), merőben szubjektív okokból végül a Persona kevésbé híres sztárja lett a befutó. Esztéták tucatjai építették egzisztenciájukat arra, hogy felfejtsék Bergman leghíresebb filmjének rejtett jelentéseit (egzisztencialista horrorfilm?, ja, ja persze), de mi egészen más esztétika (szőke és svéd) szerint rangsorolunk. Bibi Bergmannál volt a legszebb, a nagy amerikai filmrendezők (Robert Altman, John Huston) csupán az importált svéd szépséget látták benne.

Brigitte Bardot

false

Megkerülhetetlen szereplő ezen a listán. Alighanem még azok fejében is megfordul, hogy döbbenetes tökéletességét közvetlen istenbizonyítéknak tekintsék, akiket egyébként nem a szőke heroinák mozgatnak meg leginkább. Hatalmas ikonná válását jól mutatja, hogy a 60-as években két filmben (Magánélet, Kedves Brigitte) is saját magát alakította. Ekkor játszott ugyanakkor Godard-nál is… de a rendezők személye az ő esetében fölöttébb mellékes volt: a lényeg, hogy amint feltűnt a vásznon, galambok ültek mindjárt a verebekhez.

Karen Black

false

Valami New Orleans-i kupiban szedtük fel, a Szelíd motorosokban. Fonda és Hopper egy rettenetes, ónémet bútorokkal berendezett szobában várakoznak, amikor a madám bevezeti őt és kis társnőjét. Hopper mellé penderül – egy fejjel magasabb, neccharisnyás lába hosszú, mint az álom, ami mindjárt következik. Vágás után a híres temető még híresebb drogjelenete jön: Karen Black pedig elhozta Magyarországra Amerika szirénhangját, a megtalált kurvát és az elveszett anyát. Egy évvel később, Jack (Nicholson) oldalán az Öt könnyű darabban, ahogy az út menti bolhafészekben lehuppan az ágyra… mindenki tudta, az ott egy másik bolygó, a karjai közt pedig egy másik világegyetem.

Claudia Cardinale

false

A Rocco és fivéreitől felfelé Európa formás lábai előtt hevert; a szépségét szicíliai ősöktől öröklő színésznő 20 éves volt, amikor Visconti először szerepeltette Delon mellett (a Roccóban), 24, amikor a napra lehetett nézni, de rá nem a Belmondo nevével fémjelzett Cartouche-ban, és nem volt még 25 sem, amikor Visconti ismét rá gondolt (meg Delonra) A párduc elkészítésekor. A felliniánusok a 8 és félben zúgtak bele visszavonhatatlanul, a westernrajongók emlékezetéből pedig a Volt egyszer egy Vadnyugat óta kitörölhetetlen.

Geraldine Chaplin

false

Ha hatvanas évek, akkor Párizs, ha Párizs, akkor ő, ül egy teraszon, valami divatfotózásról esett be, kér egy tejeskávét, és rágyújt egy olyan cigarettára, amit mi itt még nem is láttunk. Geraldine Chaplin nem kora tucatszépsége, nem Twiggy és még csak nem is Brigitte Bardot, neki titkai vannak, ő megfoghatatlan, éteri és gyönyörű. S mindemellett jelen díszszemle nyilvánvalóan egyik, ha nem a legjobb színésznője, aki ugyanolyan igéző volt elárult fiatal orosz feleségnek, mint spanyol mater familiasnak, s ugyanolyan szépséges volt bakfisnak, mint ezerráncú idős hölgynek ma.

Julie Christie

false

A brit szőkeség, a swinging 60’s néven elhíresült londoni ledér idők ikonja és poszterarca világéletében túl szép volt bármiféle realista irányzathoz, a brit free cinemának azonban így is, tökéletesen is jó volt; a Hazudós Billy után jött a Darling, melyben már kicsit sem kellett titkolnia, hogy világszép. Megbabonázta Truffaut-t (451 Fahrenheit) és Warren Beattyt (őt a magánéletben is), és levetkőzött Nicolas Roeg kamerájának: a Ne nézz vissza nemcsak a horrorisztikus útifilmek, hanem a meztelenkedő hírességek kategóriájában is igen előkelő helyen szerepel.

Audrey Hepburn

false

Hatalmas barna szemeivel és finoman másvilági törékenységével Audrey Hepburn olyan volt, mintha a szomszédunkban lakó, kedves-helyes leányka mesekönyvbe illő figurává változott volna át az éjszaka során. Filigrán testén hordott fekete Givenchy-ruhája (Álom luxuskivitelben) a filmtörténet egyik megkérdőjelezhetetlen fétistárgya maradt, Audrey pedig most is elsőként jut eszünkbe, ha azt halljuk valahol, hogy tündérszép színésznő.

Vera Kresadlová

false

Dehogy volt még a Jirka gyerek a nagy Jiří Menzel, amikor 1966-ban a Bűntény a leányiskolában című szkeccsfilmben a címadó epizódot rendezte Josef Škvorecký
írásából. Ebben a kis darab Menzel még olyan volt, amilyen aztán később soha, önfeledt és szertelen, pont olyan, mint hősnője az iskolai, fekete szerkós – szügyig a komcsiban jártunk – lánybanda megállíthatatlan főnöke. Hosszú combú, pimasz képű, vagány és szédítő fekete förgeteg, akiről tudod, hogy úgy is elragad, röpülsz vele, majd elejt, s visszafelé még rád is tapos. Mégis csak lesed, hogy ragadjon már el… Ilyen csajok nem teremtek tömegével akkoriban a világ boldogabbik felén sem, nemhogy a vörös blokkban. Vera Kresadlová a konszolidáltabb szerepeiben (Intim megvilágításban, Pacsirták cérnaszálon stb.) is ezt hozta, ment minden rendesen, aztán egy hirtelen mozdulat, amiben újra ott mélylett a fekete örvény…

Monica Vitti

false

A modern európai művészfilm női arca szabálytalan, kiismerhetetlen szépségével hipnotikussá formálta Michelangelo Antonioni örök érvényű bánatfilmjeit, melyekben többnyire az ürességtől szenvedő, jobb sorsra érdemes fiatalasszonyokat alakított. Ha kellett, vígjátékokban is helytállt, de a nem halálosan komoly mezőnyből – a korszakra most visszanézve – leginkább egy csodálatosan önfeledt, gátlástalanul giccses képregény-adaptáció, a Modesty Blaise címszereplőjeként emelkedik ki.

Marina Vlady

false

Ismerünk olyanokat, akik gyerekkorukban ötször is megnézték (egy héten) Bernard Paul egyebekben méltán elfeledett Idő a magánéletre (1969) c. művét, mert volt benne egy – a maga nemében hosszúnak számító – jelenet, amiben teljes és fedetlen szépségében mutatkozott meg a művésznő. Sőt még fogdosta is valaki! Valóban lenyűgöző volt, holott volt az bármilyen gyönyörű, Marina Vlady mégis az arcával, a szemével tett csodát! Piha, tesz a mai napig. A boszorkány az ötvenes években készült, a szívünknek oly kedves Sirokkóval (sose felejtjük takaros bekecsét benne) indultak a hetvenesek, de ő maga a hatvanas évek, amikor látjuk még az ártatlanságot, de már mellészegődik egy láncdohányos, nyilvánvalóan alkoholista ruszki halálraítéltnek.

Sorozatunkat hamarosan folytatjuk a 70-es évek szépségeivel!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.