A gigászok: Deadwood, Drót, Maffiózók
| ||
Nincs sok tétje olyan listákat írni, amelyeknek a helyezettjeit mindenki fújja már azelőtt, hogy rákattintott volna a cikket kínáló linkre. Bizonyos címeket csak ezért lehagyni a világ legnagyszerűbb dolgait egybegereblyéző lajstromokról ellenben szimplán csak a bűnös pozőrség, az ütni való jópofáskodás netovábbja (s egyúttal e netovább non plus ultrája) volna. Mi értelme lenne kihagyni az Anna Kareninát a világ legjobb nagyregényei közül? Ennyivel még tisztességesen provokálni sem lehet, ami pedig közismerten olyan nekünk, mint a víz, a jégkrém vagy az oxigén. De közelítsünk a filmhez: komolyan venne-e bárki is egy film noir-sort A gonosz érintése említése nélkül? Vagy ha nem lenne ott A Birodalom visszavág – mindenhol? Úgyhogy ki is osztjuk mindjárt az elején a Narancsszem Gonosz Karenina Visszavág nagydíját, amelyen hárman is osztozhatnak!
A Deadwood a legnagyszerűbb mozizsáner, a sorozat bemutatásakor már rég halottnak hitt western betetőzése, ami egyúttal új szintre is emelte (még inkább új mélységekbe taszította) választott műfaját, vagyis forradalmi volt, ráadásul Al Swearengen alakjában megadta a westernnek azt, ami a gengszterfilmek számára Don Corleone volt: az örök császárt, az Istent, akinek akkora az árnyéka, hogy egy egész csordányi elefánt elhűsölhet benne évtizedekig. A Drót az újrealista forgatókönyvírás ezerfordulós diadalaként a lassú építkezés, a hihetetlen élettapasztalaton és fantázián alapuló ezernyi lebilincselő környezeti, nyelvi és viselkedéstani részlet karneválját kínálta felejthetetlen fekete bűnözők és alkoholista ír-amerikai tahók főszereplésével négy teljesen hibátlan és egy elfogadható évadon keresztül. A Maffiózók pedig korunk első számú családregénye – még akkor is, ha ma sokak szerint Jonathan Franzen Szabadság című írásművét illetné ez a cím. Nekik csak annyit üzennénk, hogy a könyvekkel szemben a sorozatok mindig nyernek – azokat ugyanis csak nézni kell, olvasni egyáltalán nem muszáj.
24
| ||
Az mondjuk rohadt ciki, hogy tegnap a kilencedik évadban Jack Bauer megint térden lőtt valakit, de nem volt ez mindig így, s az sem véletlen nyilván, hogy már a kilencedik évadnál járunk. Ám az ezredfordulón elindult ez a sorozat, és olyat hozott a piacra, amit addig nem éreztünk: a fénysebességet is messze túlszárnyaló lendületet, magát az esszenciális dinamikát. Egy nap – kis csalással real time-ban lenyomott – története órákra bontva, mely nap alatt meg akarják ölni az USA elnökét meg a főhős feleségét, meg mindenkit, aki kicsit is szembejön, belekeverve a dologba a világ még friss, vérző balkáni sebét, nos, ez tényleg nem volt semmi. Hogy a világ valódi mozgóképes izgalmait immár vagy tíz esztendeje nem a mozi adja, hanem a televíziós sorozatok, abban nyilvánvaló és döntő szerepe volt a 24-nek. S tetszik a pofája, nem tetszik a pofája Kiefer Sutherlandnek, akiről óriási tévedés volt az hinni, hogy csupán a nagy papa kicsi fiacskája. S így van ez még akkor is, ha manapság egy-egy térdlövés után inkább úgy vagyunk vele, hogy szegény Jack!
Az elit alakulat
| ||
Aki szereti a háborús filmeket, de nem látta azokat a részeket Az elit alakulatban, amikor az amerikai katonák a Bastogne körüli erdőkben két fagyhalál és három nyakon lövés között zúzzák a németeket, vagy amikor a takaros holland falusi házak között, kis utcáról kis utcára araszolva foglalnak vissza területeket, nos, az vegye úgy, hogy egy tábornok lenézésével pecsételtük be neki az alkalmatlanságot jelző bélyeget. Az elit alakulat minden ízzel és szaggal együtt hozta be a második világháborús hadszínterek atmoszféráját a hálószobánkba, és sokat elmond a sorozat minőségéről, hogy ennél átélhetőbben az elmúlt évtizedek során csak Terrence Malick volt képes megmutatni a háborút (Az őrület határánban), ő pedig még az ellenségei szerint is korunk egyik legutolsó vizionárius zsenije.
The Killing
| ||
Már megint a skandinávokkal kell kezdeni, mint minden alkalommal, amikor valami krimiszerűt kell dicsérnünk. Ja, megint a skandik, akik nem szégyellik magukat, s nemcsak a világ második legjobb detektívpárosát alkották meg (A híd főszereplői személyében), de az elsőt is. Jó, ehhez azért az amerikaiaktól is kaptak segítséget, akik látva a dán eredeti (a Forbrydelsen) sikerét, gyorsan hozzáláttak az amerikai feldolgozáshoz. Így született meg a Linden–Holder nyomozópáros a nagyon amerikai Mireille Enos és – mi sem természetesebb – a nagyon svéd Joel Kinnaman remek összjátékával. A sötétnél is sötétebb hangulatú sorozat háttértörténete is tartogatott thrillerfordulatokat; jól jelzi a rajongói epekedést, hogy általános közfelháborodást keltett, amikor az első évad végén elfelejtettek választ adni a „Ki tette?” kérdésre, s jól jelzi a csatornák tökölődését, hogy idestova kétszer keltették a sorozat halálhírét, de így is sikerült eljutni a negyedik évadig.
Louie
| ||
Most vágtunk bele a negyedik évadba, s Bálint Eszter máris megjelent a sorozatban, de ha egyetlen magyar szál sem lenne (ha mondjuk Louis C.K. nem a Székely család sarja lenne, hanem koreai gyökerekkel bírna), akkor is minden elismerésünk az egyszeri New York-i stand upos upjait és downjait (de inkább az utóbbiakat) megörökítő sorozatnak. Senki sem szeretné, ha a tükörbe nézve egy Louie kinézetű (és sorsú) fickó nézne vissza rá, miközben – és ebben (is) rejlik a sorozat zsenialitása – egy kicsit mindannyian Louie-k vagyunk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Louis C.K. a valóságban a világ legnagyobb komikussztárja, tehát távolról sem az a hétvégi apukába oltott lúzer, aki a színpadon a szarástól a pedofilokon át Jézusig nem ismert tabut.
South Park
| ||
Az elementáris hülyeség rajzfilmes tobzódásában persze a Simpson család, a Futurama vagy a Family Guy is sokszor listára kívánkozó teljesítményt nyújtott, a South Park viszont gyorsabb, aktuálisabb, okosabb (vagy épp bunkóbb!), vadabb és kegyetlenebb volt mindegyiknél. De nem is kell a múlt idő: bár ezt senki sem gondolta volna 1997-ben, még ma is érdemes nézni, a gyengébb epizódokat is, mert a South Park vérbeli, kezét folyton a kor ütőerén tartó kabaré, ami minden évszakban oda rúg, ahol igazán fáj, és azoknak rúg oda, akik a legjobban megérdemlik.
Treme
| ||
Nyilvánvalóan a legeslegjobb sorozat a televíziózás kezdete óta, himnusz a nap alatt a helyét követelő emberről. A kerék alá tett katicabogár erkölcsi diadalának zenés krónikája. New Orleansban járunk a brutalitásával az egész világot megdöbbentő Katrina hurrikán nyomában, s azzal kell szembesülnünk, hogy a világ sokkal többre nem is képes, mint egyik döbbenetéből a másikba esni, ha történik valahol valami. De szerencsére ott az állam, s ott vannak a szervei, amelyek viszont nagy erőkkel képesek hátráltatni a helyi erőket a régi életük visszaszerzéséért folytatott, láthatóan kilátástalan harcukban. David Simon és Eric Overmyer sorozata sűrű szövetű mondandója mellett is tökéletes szórakozás, hibátlan arányérzékkel megalkotott nagy mű, amelyben még a folklórnak is a cselekményt előrevivő dramaturgiai funkciója van. Ja, és tele van a Drót szereplőivel, s nem mellesleg azt is bizonyítja, hogy Steve Zahn nem egy koszos körmű komikus, hanem jelentős színierő.
Veronica Mars
| ||
A pokol vidám, szórakoztató és tulajdonképpen nem is meleg, ha szabad téren rendezik, Kalifornia vakító ege alatt. De attól, hogy vidám, hogy szórakoztató vagy éppenséggel határeset az éghajlata, nos, attól még kétségkívül pokol lenne. Pokol is, csak mert fiatalok népesítik be, nem a pokolsága a feltűnő, hanem a lenge öltözete és a laza testtartása – pokol álruhában, a közepén Miss Marple gyerekkorú másolatával Barbie baba kiszerelésben: szőke és idegesítő, nem tudod, hogy vele vagy, vagy ellene, s nem tudják a szereplők sem. Egy középiskolás (majd egyetemi) széria a nagyok között mindenképpen kakukktojás, de érthető, hisz műfaja dacára mégis ez a film megy a legmesszebbre a pokolról tett paradigmaváltó megjegyzéseivel. A Veronica Mars olyan cool, hogy elolvad.
Vészhelyzet
| ||
Iszonyatosan fontos sorozat, amely lenyűgözően hosszan, 15 évad 331 epizódján át létezett – ám ettől még nem kapna helyet ezen a listán. Az összes kórházas sorozat közül ez volt magasan a legjobb – még így is csak a kispadra férne fel. De a Vészhelyzet egyúttal az epizodikus szériák óriáshalmazában is a legügyesebben kapta el az arányokat a magánéleti viharok és a szakmai fájdalmak, a vér és a humor, az ártatlanság és a vaskos fordulatok adagolásában. A focicsapatnyi csodálatos karakter Green dokitól Abby Lockhartig már csak a ráadás volt. Akárcsak a technikai tökély – nyugodtan elő lehet kaparni bármelyik epizódot a dinoszauruszok korából, 1994-ből, nagyon meg fogunk lepődni a kamerakezelés gyilkos hatásosságán. Igazi közösségi élmény volt ráadásul itthon is, egy ország egyesült a chicagói kórház csodálatában, tényleg mindenki látta, és mindenki valami igazán jót látott, úgyhogy amikor életünk végén elmerengünk majd a sorozatokra pazarolt sok száz napunkon, akkor legalább a Vészhelyzet miatt nyugodt lehet a lelkiismeretünk.
The Village
| ||
A brit sorozatok külön nívót jelentenek, hiába van ezen a listán sokkal több amerikai, hiába halunk be naponta akár a skandináv sorozatoktól, a britek a legjobbak, dixi. S ez látszik épp a legnagyobb gurításuknak: az első világháborútól indulván hatrészes fejezetekben feldolgozni egy koszos szigetországi falu életét, illő naturalizmussal. Mértéktartóan megírt forgatókönyv, semmi túlzás, mégis tengernyi emberi szenvedés és a világ legjobban iskolázott színészei az első évadban, a zseniális John Simm vezetésével. Csodálatos fényképezés, feszült dramaturgia, hétköznapi történet, amilyet az öregapád hallhatott volna az öregapjától, ha lettek volna megfelelő szavak hozzá a hétköznapok készleteiben. Ez a sorozat megtalálja e szavakat, s a hozzájuk passzoló képeket, s mondja, amit mi nem tudunk, s apáink, öregapáink sem tudtak.
+1 az 1990 előtti ősidőből:
Berlin, Alexanderplatz
| ||
Vigyázat, csak erős idegzetűeknek! Hogy miért is? Megmondja a sorozat felújított változatának bemutatásakor megszólaltatott filmtörténész: „Különösen erős egyéniség kell ahhoz, hogy valaki beleélje magát egy olyan történetbe, ami másról sem szól, mint a főhős lehető legteljesebb sárba tiprásáról. A másik, ami segíthette az azonosulást és együttérzést, ha valaki ugyanezeken keresztülment. Lehet, hogy Biberkopf átlagember, de ami történik vele, az nagyon is szélsőséges. A regényben csak képes valamennyire megállni a lábán, de a filmben ennek már semmi nyoma.” Hát igen, végignézni, különösen egy ülésben végignézni Fassbinder 13+2 órás (13 rész+epilógus) sorozatmonstrumát embert próbáló vállalkozás. Az lehetett a németeknek, amikor 1980-ban arcukba kapták saját múltjuk és jelenük Biberkopfba oltott történetét (mentek is a tiltakozó telefonok), és az ma is mindenkinek, mert Biberkopf fassbinderi változata (azért a Döblin-regény se kutya): örök. És hát ki akarna jó szántából ezzel a nagyon is ismerős szörnyűséggel szembesülni?!
