magyarnarancs.hu: A most először olvasható beszélgetések alapján ki lehet-e nagy biztonsággal jelenteni, hogy kései éveiben Orson Welles egy seggfej volt?
Peter Biskind: Én inkább azt mondanám, hogy kötekedő volt. Nyűgös. Főleg persze a munkatársaival. Vén fejjel arra kényszerült, hogy reklámokban szerepeljen. Kellett a pénz. A reklámosokat mind lenézte (Welles itt éppen francia pezsgőt próbál reklámozni – a szerk.). Ingerlékeny volt, és könnyen feldühödött. De hogy filmkészítőként is hasonló dolgokra ragadtatta volna magát? Nehéz megmondani. Filmesként mindenben ő akart dönteni, számára nem létezett más, csak a totális kontroll. Ha nem kapta meg, nem csinált filmet. Ha minden ízében ő kontrollálta a produkciót, alighanem könnyű volt kijönni vele. Minden más esetben elég kibírhatatlan lehetett.
| ||
magyarnarancs.hu: Ma talán Spielbergen, Scorsesén és még néhány bebetonozott nagyságon kívül senkinek nem jár Hollywoodban ilyen mértékű hatalom. Wellesnek sem adatott meg sokszor az életében. Hányszor volt része benne?
PB: Az Aranypolgárnál megvolt, a három Shakespeare-filmnél is (Macbeth, Othello, Falstaff – a szerk.) és a H, mint hamisításnál. Ez öt, s talán még akad egy-kettő. A H, mint hamisítás a hetvenes években készült, a stúdiók ekkor már nagyon megválogatták, kiknek adják a végső vágás jogát. Leginkább önmaguknak adták. Welles rendezőként nem ismerte azt a szót, hogy kompromisszum. De még így is adódtak pillanatok, amikor majdnem összejött a pénz egy-egy filmtervére. A The Big Brass Ring elkészítésére például hatmillió dollárt kapott, azzal a feltétellel, hogy egy nagy sztárt kell megnyernie a főszerepre. Kapott is egy listát, de a felsoroltak közül senki sem vállalta. Warren Beatty épp befejezte a Vörösöket, és kimerültségre hivatkozott. Nicholson igent mondott, de túl sokat kért. Eastwood ízlésének túl balos volt a projekt. Dustin Hoffmant és Robert De Nirót viszont Welles nem akarta. Nem akarta, hogy a főszereplő bármelyik, könnyen beazonosítható etnikumhoz köthető legyen. Így aztán hiába volt meg a 6 millió, a film végül meghiúsult. (Az eredetileg a Reagen-éra politikusberkeiben játszódó drámából csak jóval Welles halála után készült film, de a forgatókönyvet annyira átírták, hogy a rendező aligha ismert volna rá a kész produktumra – a szerk.)
magyarnarancs.hu: Politikailag Welles hova húzott?
PB: Mindig is balos volt. Ha élne, Obamára szavazott volna. Két alkalommal is komolyan fontolgatta, hogy a demokraták színeiben elindul a szenátorválasztáson.
magyarnarancs.hu: Több befejezetlen filmet is hátrahagyott. Melyik a legizgalmasabb?
PB: A legközelebb a The Other Side of the Wind állt a befejezéshez. Olvastam a forgatókönyv részleteit, nagyszerű munka, Welles remek író volt. Ha elhárulnak a jogi akadályok, előbb-utóbb csak előkerül a süllyesztőből.
magyarnarancs.hu: És a befejezett filmeket hogyan rangsorolná?
PB: 1. Aranypolgár, 2. A gonosz érintése, 3. H, mint hamisítvány, 4. A Shakespeare-filmek. A háromból kettő biztosan. Nem hiszem, hogy Az Ambersonok tündöklése valóban meg lett csonkítva, A sanghaji asszonyt pedig nem igazán kedvelem. Nekem sosem állt össze, dacára, hogy van benne egy-két nagyszerű jelenet. A harmadik emberben Welles hatalmasat alakít, de azt nem ő rendezte.
magyarnarancs.hu: A Sight and Sound magazin tízévente megszavaztatja a kritikusokat, hogy melyek minden idők legjobb filmjei. Szinte mindig az Aranypolgár győz, ám tavaly a Szédülés a második helyre szorította. Van ennek bármiféle jelentősége?
PB: Nincsen. Divatok és listák jönnek-mennek, de ha engem kérdez, az ilyen listáknak semmi értelme. Fogalmam sincs, hogy kerülhetett a lista élére a Szédülés, de mint tudjuk, a listák útjai kifürkészhetetlenek.
magyarnarancs.hu: A My Lunches with Orson beszélgetéseinek helyszíne Welles kedvenc hollywoodi francia étterme; itt trónol törzshelyén a már életében is legendás filmes, és hol közel engedi magához az asztalához járuló sztárokat, hol kíméletlenül elhajtja őket. Szegény Richard Burton például úgy kullog el, mint egy letorkolt pikolófiú.
PB: Csakugyan elhajtja Burtont, mert nem szívelhette azokat, akik aprópénzre váltják a tehetségüket, és Burton ezt a típust testesítette meg a szemében. De amennyire durva tudott lenni egyesekhez, legalább annyira előzékenyen bánt másokkal.
magyarnarancs.hu: A könyv borítóján az áll, hogy Welles olykor szexista, rasszista és homofób is tudott lenni, de a beszélgetésekre azért nem ez a jellemző. Ön szerint miben merült ki Welles rasszizmusa?
PB: Például az általa meglehetősen utált ír-amerikaiakra tett megjegyzéseiben.
magyarnarancs.hu: És a homofób Welles?
PB: Az azért elég homofób, amikor Welles nem fog kezet Jaglommal, mert mint mondja, nem akarja elkapni a homoszexuálisok betegségét.
magyarnarancs.hu: Szexista Welles?
PB: Tesz néhány szolidan becsmérlő megjegyzést a nőkre, de mentségére legyen mondva, hogy voltak igen közeli női barátai. Persze mindez csak a beszélgetések keretein belül érvényes: egyáltalán nem állítanám, hogy Welles rasszista, szexista vagy homofób lett volna. Sok mindent azért mond, hogy provokálja a politikailag nagyon korrekt beszélgetőtársát.
magyarnarancs.hu: Olvasható egy anekdota a könyvben a Casablanca magyar származású rendezőjéről, Michael Curtizről (Kertész Mihályról). Ott is provokációról van szó?
PB: A forgatás során Kertész elkiáltja magát, hogy a fehérek ide, a niggerek meg oda álljanak, mire egy asszisztens halkan figyelmezteti, hogy ilyet nem lehet mondani, legfeljebb olyat, hogy színes bőrű. Kertész bólint, majd ismét felordít: akkor kérem a színes bőrű niggereket, hogy álljanak oda. Kertész rasszista volt vagy csak járatlan a nyelvben? Sajnos, ezt nem tudom megmondani. Nem ástam bele magam Michael Curtiz életébe.
Peter Biskinddel készített korábbi interjúnk itt olvasható.
