Bloomozzék száz Bloom!
Magyar Narancs, július 5.
Egy Bloom mind fölött
Magyar Narancs, július 26.
Elolvastam Bozai Ágota vitaindítóját (ami zárlatnak is megfelel) és a folytatást, Barkóczi András válaszát (ami zárlatnak is megfelel), két elfogultság; mindkettőt szépnek találom. Magamat elfogulatlannak nem merném nevezni, mindenesetre tény, hogy sem Joyce-fordító, sem az Ulysses szerkesztője nem vagyok. "Külsős vélemény" - jelen esetben -, ez lennék én.Úgy vélem, az Ulysses új magyar fordításának megjelenésével "valami történt". Egyrészt - mert ezt se hagyjuk említés nélkül - elkészült az egyik legszebb "könyvtárgy", amit az elmúlt pár évtizedben magyar szem láthatott. Másrészt nem jellemző nálunk a közös (fordítói) munka (a "nem-megosztottság"), az olyan pedig végképp nem, amelyik egy már meglévő szöveget dolgoz át. Harmadrészt ritka a teatralitástól és álszentségtől mentes háttérbe húzódás, az előd, a pioneer (Szentkuthy Miklós) érdemeinek hangsúlyozása.
Amely előd - számomra legalábbis - egészen eddig a befogadás gátja is volt egyúttal. Az örökké változó Joyce, aki egészen eltérő módon szólal meg az A Portrait of the Artist as a Young Manben, a Dublinersben vagy a verseiben (stb., stb.), az Ulyssesszel egyszerűen nem tudott - számomra - megszólalni magyarul Szentkuthy fordításában. És angol szak ide vagy oda, meghaladta (és meghaladja) a nyelvtudásomat, hogy eredetiben élvezhessem a művet. Négyszer futottam neki az Ulyssesnek tizennyolc éves korom óta. Érzékeltem Szentkuthyt, éreztem a bravúrt, a szöveg mégsem működött.
Most pedig működik. Ez a "működés" hangsúlyozottan nem jöhetett volna létre Szentkuthy nélkül, de ő maga egyedül nem tudta létrehozni. Korokon, halálon és életen átívelő csapatmunka az "új" Ulysses. Nekem jobb olvasni például azt, hogy "Eridj azonnal az iskoládba és hozz nekünk egy kis pénzt" annál, hogy "Eridj azonnal a pedagőzös péterfillérekért". Találóbbnak és elegánsabbnak érzem a versbetétek fordítását is. Az új fordításban, például: "Aki nem hiszi el isteni lényegem, / Vízből lett potyabort nem ihat sohasem. / Érje be azzal, mit akkor teszek, / Ha borból csinálok újra vizet." Szentkuthynál, ugyanez: "Ki nem hiszi, hogy volnék Jehova, / Potyaborra nem jöhet sehova. / Kánai menyegzőn vedelhet vizet, / az első csodára Aquinó ráfizet." Szentkuthy alapszövegére sok esetben volt jellemző a túlírtság, a maché, valamint egyfajta - szerintem kínos - túlhabzó jópofáskodás. Joyce pedig sokféle, de biztosan nem jópofáskodó. Szentkuthy gyakorlatilag kódot írt (zseniális kódot), nem pedig magyar szöveget.
Olvasóként sem vagyok híve a Bozai által felvázolt "olvasó és értő elitnek", az olvashatóság hanyag megvetőinek, akik jól elbogarásznak, és láthatóan magát a bogarászást, a "kiválasztottságot" élvezik a szöveg és a mű helyett, és konkrét szavakban, jelzőkben, határozókban keresik a költészetet, nem pedig egy bekezdésben, fejezetben vagy a regény egészében; és bogarásznak tovább, a beavatottak élvezetével, megmosolyogván (titokban vagy éppen nyíltan) azokat, akik ebből az egészből semmit sem értenek. Az Ulysses új fordításának éppen az a(z egyik) tétje, hogy ezt a "kiválasztottságot" eltüntesse, pontosabban: újrapozicionálja; megtartsa, de másképpen, mint eddig. Hogy a hamis, szövegszintű titkolózásból termékeny titokzatosságot teremtsen.
Az egyetlen szavam - olvasóként - az Ulysses új fordítása kapcsán a köszöneté. Ettől függetlenül, természetesen, nem spórolható meg a fordítással kapcsolatos - termékeny - vita (lásd Facebook). De az már egy másik (sokkal élvezetesebb) történet. Jelen állás szerint ez egy klasszikus nyer-nyer szituáció. Szentkuthy személye és képességei fényt kaptak. Joyce regénye pedig magyarul is elnyerte a méltóságát. Az olvasók olvashatnak. A szakértők, a fordítók vitázhatnak.
Végezetül kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a stílus, amelyben Bozai Ágota cikke íródott, véleményem szerint egyfelől nem méltó a témához; másfelől - figyelembe véve a tényt, hogy a Finnegans Wake jövendőbeli fordítója a szerző - egyenesen aggasztó.
Babiczky Tibor
