A második legkorábbi emlékem az, amikor édesapám ötéves koromban először beszélt nekem a holokausztról. Tette mindezt a konyhában, egy egykori sárga csillagos házban. Ezért Vona Gábor (köz)gázos szereplése után, én mostantól nem teszem be a lábam a Budapesti Corvinus Egyetemre.
Valahogy így kezdődne az az írás, amelyik erkölcsi alapon próbálná megmagyarázni, hogy bő másfél millió forint kicsengetése után miért is hagyná valaki ott a híres-neves intézményt, ráadásul a diplomaosztás előtt egy szemeszterrel.
Most megpróbálom úgy az olvasók elé tárni a döntésemet, hogy minél kevesebb gusztustalan, morális felsőbbrendűséget árasszak közben magamból. Ez nem csak azért lesz nehéz, mert liberális neveltetésem szinte minden vírusának hordozója vagyok, de azért is, mert a Jobbik és a Corvinus románcában tulajdonképpen a fő probléma a szakmaiság és az alapvető emberi jóságra való törekvés elválasztása. Szomorú tény, de ha a kettő elválik a felsőoktatás szintjén, akkor igazából nem beszélhetünk a társadalomtudományi oktatás szükségességéről. Igen, megkockáztatom.
Azt, hogy a Jobbik milyen ideológiát képvisel, azt mind a támogatói, mind a támadói tudják. Ezt már mindenki nyíltan kimondta itthon és külföldön is. Az ő világnézetük erkölcsileg értékelhetetlen. De ennél fontosabb az, hogy megcáfoljam Török Gábor és Sándor Péter érveit, miszerint a Corvinuson működő Tárcatükör-sorozat pusztán megpróbálja bemutatni a magyar közélet politikai szereplőit, és egyszerű tudományos funkciót lát el. Ezzel tulajdonképpen az azt megrendező Politikatudományi Intézet el is határolódott mindenféle felelősségvállalástól.
A cáfolatot úgy szeretném megkísérelni, hogy röviden szólok arról, hogyan is értelmezi a tudományosságot és az oktatást a volt Közgáz. Én angolul hallgattam nemzetközi kapcsolatokat, tehát a Vona–Pintér vitát rendező Politikatudományi Intézet professzorai is tanítottak, egy kar alá tartoztunk.
Másfél év posztgraduális képzés alatt egyetlen könyvet sem adtak fel elolvasni. Olyan vizsgakurzusaim voltak, amelyeket az egyetemen nem is tanítanak. Megtörtént, hogy egy tanár a saját politikai nézeteit kérte vissza a vizsgán. Hogy egy végső konkrét, szakterületen belüli gyalázattal zárjam a sort, az USA meglehetősen összetett külpolitikai törekvéseit úgy magyarázta az egyik oktató, hogy „kell nekik az olaj”. Semmi olyat nem tanultam, amit egy egyszerű ’guglizás’ ne dobna ki. Új ismeretekre, az életben majd hasznosítható készségekre alig-alig, legfeljebb diplomára számíthattam. Az első „angol” nyelvű kijelentés egyébként, amit tanártól hallottam, az volt, amikor belépett az apró tanterembe: „Ez too small and nincsen window.” Kiemelkedő példa volt egy másik oktató, aki egy egész szóbeli vizsgát vezényelt le úgy, hogy végig azt hitte, én a kínai fizetőeszköz helyett az ENSZ-ről beszélek.
Vona fellépésének napján bementem a Társadalomtudományi Kar dékánjához, de nem beszélt ott velem senki. A titkárnő rendes volt, bevallotta, hogy itt nem is tudnak Vona Gábor aznapi jelenéséről. Hívta a hivatalvezetőt, ő viszont útközben meggondolta magát, és nem jött el. Elküldtek a Politikatudományi Intézetbe, ahol érdemleges választ nem kaptam, pedig szemmel láthatóan fel voltam dúlva. (Valóban udvariatlan voltam, de ez az eredmény, amikor a Jobbikra redukáljuk a diskurzus színvonalát.) Ezek után jött az iskola munkatársainak kijelentése, miszerint itt nincs szó másról, mint oktatási célokról. Ekkor én kiiratkoztam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem tudtam megvárni a kortárs feudalizmus és a modern timokrácia magyarországi térnyerését bemutatni kívánó Tárcatükör-vitákat, hiszen már a – tényleg létező – neokaroling külpolitikai eszmefuttatásokhoz is kevés voltam.
Remélem, sikerült vázolnom a Corvinus társadalomtudományi oktatáshoz való szakmai hozzáállását. Talán nem véletlen, hogy az egyetem sehol nem található a nemzetközi ranglistákon, ugyanakkor ilyen programokat tart értékesnek.
Búcsúzóul szeretném elmesélni, hogy többek szerint Vona Gábor rendkívül jóképű. Aznap ez (az egykor bizonyosan vonzó, ám ma már kissé lerobbant) Pintér Sándor mellett biztos feltűnt egyeseknek. Lehetett nevetni a jobbikos képviselő humoros meglátásain (tették is sokan), és lehetett hallgatni maszlag populizmusát egy olyan teremben, ahol egyébként már bizonyára tanítottak, mit tudom én, Arisztotelészt, esetleg John Forbes Nasht, talán Martin Luther Kinget is. A résztvevők láthatták, hogy Vonának most fáj a lába, talán tüsszent is néha, iszik egy kis vizet. Ő is olyan ember, mint az összes többi.
Horváth Marcell,
a Budapesti Corvinus Egyetem volt hallgatója
