Hiába hazudjuk magunknak, hogy világraszóló a magyar költészet

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. jan. 18., 17:30
kommentek
9
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagyhatalmi ábrándok: a magyar költészet elszigeteltségéről.

Néhány éve gömbvillámként cikázott végig a magyar internet legkülönbözőbb fórumain egy videó, amelyen Judi Dench Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét szavalta – természetesen angolul. A videómegosztó oldalon 1978-ra datált felvétel (ami valójában Peter Vas 1976-os My Homeland című BBC-dokumentumfilmjének egy kivágott részlete) a közösségi oldalak, a bulvárszájtok és az irodalmi blogok érdeklődését is felkeltette, de vajon mi volt benne annyira érdekes? Egyfelől rögtön rávághatjuk, hogy ha Dench egy kuvaszt sétáltatott volna, arra éppúgy rárepül a magyar online szféra, ám itt mégiscsak egy versről volt szó. Egy magyar versről ráadásul, márpedig – a kuvasznál maradva – a magyar költészetet külföldön a kutya sem ismeri, így ünnepi alkalom minden hasonló videó vagy akármi felbukkanása.

Nem lehet persze pusztán személyes tapasztalatokra hivatkozva előállni ilyen nagy horderejű kijelentésekkel, mégis kénytelen vagyok innen indítani, hogy érthetőbb legyen, miről beszélek. Mert akármilyen irodalmi fesztiválon, könyvvásáron, ösztöndíjon jár az ember (jelen esetben magyar nyelven verseket író egyén), akármelyik kontinensen, elkerülhetetlenül szóba kerül ez a kérdés: ki kit ismer, ismer-e egyáltalán a másik irodalmából. És meglepő módon az eszmecsere minősége csak igen kis mértékben változik aszerint, hogy kétszázötven vagy kétezerötszáz kilométerre zajlik a beszélgetés épp a magyar nyelvterülettől. Vannak bizonyos régiók, ahol egyes nevek ismertebbek, mint mások (erre még visszatérünk), mindenesetre mindig nagy megkönnyebbülés ül ki a beszélgetőtársak arcára, ha végre a prózaírókra térhetünk át. Van pár név, akit kapásból rávágnak ilyenkor, és ez már önmagában nagyszerű, de mi most a líráról beszélünk, és nem örvendezni jöttünk.

Bizonyára generációfüggő, ki hogyan tanulta, én mindenesetre akkor jártam általános iskolába és gimnáziumba, amikor még elég szilárdan tartotta magát a képzet, hogy a magyar irodalmi kultúra költészetcentrikus. Folyamatábrán valahogy így festett a dolog:

Petőfi–Ady–József Attila. Véletlenül sem Bessenyei–Jókai–Móricz esetleg Mikszáth–Krúdy–Déry, vagy mit tudom én.

Lehet, hogy ma már ezt másképp írják a tankönyvek, bár a magyar oktatáspolitika dinamikusságát és zeitgeist-érzékenységét nézve, erre azért nem fogadnánk nagy téttel. Nem véletlen, hogy előszeretettel pufogtatott közhely a mai napig – a fociedző és a politikai szakértő mellett – az, hogy tízmillió költő országa vagyunk.

„»Magyarország a költészet hazája! A költészetben nagyhatalom vagyunk!« – Ugyan ki tudná megmondani, milyen hosszadalmas és vesződséges – és gyaníthatóan eredménytelen – szólástörténeti nyomozásra kényszerülne az a filológus, aki arra vállalkoznék, hogy ezeknek az egy tőről fakadó, öntudatos és büszke kijelentéseknek az eredetét, forrását kikutatja?” – tette fel a minket is érdeklő kérdést 1977-es vitacikkében Domokos Mátyás. Mert tényleg, ki találta ki ezt a „nagyhatalmazást” vajon, és miért? Milyen példákból indult ki, és hogyhogy az egész vízió ilyen jól tartja magát?

Nem szeretnék zsákbamacskát árulni: fogalmam sincs, úgyhogy nem is egy szépen előkészített elméletet szeretnék felvezetni itt, inkább csak ötletelni kicsit.

Domokost különben azért is idéztem, mert esszéje egy olyan tanulmánykötetben jelent meg (A ​hetvenes évek magyar irodalmáról, a Vélemények, viták sorozatban, 1979-ben), amelyiknek az egyik fő problémája a líra úgynevezett területvesztése. Akkoriban jelentkeztek talán az első tünetei annak, hogy az a költészetkép és líraeszmény, amivel a magyar irodalmi közvélemény addig dolgozott, egyre kevésbé használható a jelenkori tendenciák leírására. Egyfelől a költészet eszközkészlete is sokat változott (epikusabb lett, ahogy ugyanitt Szilágyi Ákos írta), másfelől a társadalmi szerepe is. A fiatal költők már nem úgy és nem azért akartak költők lenni, ahogyan és amiért a közvélemény addig megszokta.

Ez válságnak tűnt akkoriban, sőt romlásnak, devalválódásnak satöbbi.

Pár évvel később a Fasírtban (Fasírt, avagy viták a „fiatal irodalomról” című JAK-kötet) megjelent generációs esszéjében Spiró már meghaladott dologként tekint a költészetcentrikus magyar irodalomra, aztán 1986-ban jött a prózafordulat, a ’90-es évek elejétől pedig a könyvpiaci forgalom makacs tényei tettek pontot a lírai álmodozás végére – még ha a könyvkiadók továbbra is igyekeznek presztízsügyként kezelni (elsősorban a szerzők előtt) a költészet kiadását. Én ezt azért nagyrészt örvendetes megszabadulásnak látom kínosan avítt szerepektől illetve nem túl termékeny társadalmi tehertételektől – és nem mellesleg abszolút irreális fogyási elvárásoktól.

De értem (még ha nem is értek vele egyet), ha valaki úgy érzi, a líra leértékelődése zajlott le itt a közelmúltban.

Mindezeket tekintetbe véve még meglepőbb, hogy a „lírai nagyhatalom” fantáziaképe továbbra is ott zizeg a fejekben. Miközben, ismétlem, egyetlen olyan magyar költőt sem tudunk mondani, aki a nemzetközi seregszemlék biztos résztvevője lenne. Pedig voltak esélyek: ilyenkor Pilinszkyre szokás utalni, akit angolra Ted Hughes fordított (Csokits János segítségével), vagy Csoórira, akinek több kötete megjelent Amerikában és Angliában akkoriban. De Petriről is beszélhetnénk, akinek a ’90-es években a Suhrkamp adta ki a köteteit németül, nem is visszhangtalanul. Aztán valahogy mégis mind kikoptak a névsorolásokból – már akkor sem volt elég a puszta megjelenés, valódi irodalmi kapcsolódási terek nélkül.

A kánon szót eddig kerülgettük, de hát a vicc kedvéért talán érdemes felidézni Harold Bloom 1994-es könyvét, A nyugati kánont (The Western Canon), aminek kissé kínos névsorfüggelékében három magyarnak jutott hely: József Attilának, Németh Lászlónak és Juhász Ferencnek. Ám ebből, pláne több mint két évtized után, aligha olvashatunk ki bármilyen valóban használható következtetést. Ráadásul nem is akarnék belemenni egy hosszadalmas és bizonytalan történeti fejtegetésbe a nagy nyelvek és a kicsik kapcsolatáról, a domináns és kiszolgáltatott viszonyról, centrumokról és perifériákról. Hogy leegyszerűsítsük a dolgot, érdemesebb talán a kortárs viszonyokra fókuszálni.

Annak, hogy nincs olyan nemzetközileg ismert szerző a kortárs magyar lírában, mint amilyen a prózában van több is, azt gondolom, hogy elsősorban az az oka, hogy a líra nyelvek közötti útjai megváltoztak az elmúlt időben, és ezzel a magyar kultúra (kulturális scéna, pláne kultúrpolitika) egésze a legkevésbé sem tartotta a lépést. A kulturális reflexeinkben a mai napig ott van a soha sem volt „lírai nagyhatalom” gőgje, és a nagy könyvkiadókon kérjük számon, hogy miért nem adják el jobban a versesköteteket, csakhogy nem vettük észre, hogy a líra új mozgástere (nemzetközi értelemben) áttevődött a fesztiválok, ösztöndíjak és alkotóházak körülményei közé. És nem feltétlenül az eladott példányszámok, hanem a kölcsönösség, a párbeszéd lett a jó működés fokmérője.

Ebből totál kimaradunk. Az csak egy dolog, hogy rettenetesen kevés fordított verseskötet jelenik meg, a folyóiratokban (különösen a Nagyvilág megszűnte óta) pedig meglehetősen esetleges és nehezen követhető a fordított versek felbukkanása. A nagyobb baj nem ez. Hanem az, hogy

nincsen sem olyan kulturális tér, sem olyan rendezvény, sem olyan alkotóház, amin keresztül a külföldi líra beszivároghatna és kölcsönhatásba léphetne a magyarral.

Regionális szinten talán történik ilyesmi, gondoljunk Tolnai Ottó ismertségére például a volt jugoszláv irodalmi színtereken, de Budapest abszolút kiesik ebből a vérkeringésből, se fesztiválja, se alkotóháza nincs. Pedig ma elsősorban azzal lehetne a saját költészeti kultúránkat nemzetközileg ismertté tenni, hogy rendszeresen és átgondoltan ide hívjuk a külföldi szerzőket. A szlovén példa vagy a lengyel, de akár a román is ezt támasztja alá: vannak komoly fesztiváljaik, külföldi szerzőket díjazó díjaik, és mindez alaposan bele van fűzve a helyi kulturális életbe. És lám, vannak jól ismert költőik nemzetközi szinten, nem is csak az idősebb generációból.

Magyarországról ki kell menni valahová, hogy mindez megtörténhessen. Ami helyben van, az olyan, mintha mindennek a paródiája lenne. A 2012-ben alapított, 50.000 euró díjazású, az alapító Szőcs Géza által költészeti Nobel-díjnak megálmodott Janus Pannonius-díj lehet, hogy sok mindenre alkalmas, egyre biztosan nem: nem közvetít a külföldi és a hazai szcéna között. Minden évben elhoz egy ismert külföldi költőt Magyarországra, ez tény, és minden évben meg is jelenteti ennek a költőnek a kötetét magyarul, ráadásul még a díjazottak (vagy a jelöltek) névsorával sem lenne nagy vitánk – csakhogy mindezt úgy teszi, mintha direkt az lenne a célja, hogy hozzáférhetetlen és hatástalan legyen az egész. A díjátadó zártkörű és nincsenek nyilvános kísérőeseményei sem, a kötetek pedig lényegében beszerezhetetlenek.

Mintha egy zárt klub hóbortja lenne az egész, Szőcs magándíja, a köz pénzén, persze.

Se a magyar költőknek, se a kiadóknak, se a költészet iránt érdeklődő olvasóknak nem ad valódi alkalmat a találkozásra a Janus Pannonius-díj a külföldi színtér szereplőivel – olvashatatlan könyvekkel és láthatatlan szerzőkkel ez nem is lehetséges.

false

Mivel tehát tere nincs a költészeti cseremozgásnak, a fesztiválszervezők, ügynökök és menedzserek helyett a magyar líra létezését a fordítókon kívül senki más nem jelzi kifelé, ők pedig önszorgalomból és megszállottságból teszik, amit tesznek, akkor, amikor érkeznek. Egyedül Ottilie Mulzetnek köszönhető, hogy a New York Review of Books kiadásában feltűnést keltett tavaly Borbély Szilárd Berlin-Hamletje, ahogy kicsivel korábban szintén a fordítópárosnak, Monika Rincknek és Kalász Orsolyának volt köszönhető, hogy Kemény István versei németül (Ein guter Traum mit Tieren) észrevétették magukat.

Ám egy-egy kötet szerencsés felbukkanása nagyon messze van még attól, hogy az adott szerzőket valóban a nemzetközi színtér tartósabban is számon tartott alkotói közé emelje. Attól meg aztán pláne, hogy a magyar költészetet „lírai nagyhatalommá” tegye. De álmodozni persze a valóságtól függetlenül, felszabadult felelőtlenséggel bármikor bármiről lehet.

_______

A Pislogó szobrok a Narancs új blogja. Szerzője Krusovszky Dénes költő, kritikus. Irodalomról lesz benne szó, a régi irodalomról és az újról, arról, amire alig emlékszünk, és arról, amit jobb lenne elfelejteni már, az olvasás öröméről és bánatáról, rossz irodalomról és jóról, és hogy az egyik miért olyan, a másik meg ilyen, vagy fordítva.

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. jan. 18., 17:30
kommentek
9
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 9 Cheyenne
    Cheyenne
    2018. január 19., péntek 13:07
    @szegedi
    Verset jól csak költők tudnak fordítani, akik maguk is legalább erős középfajú szinten költők. Kivan külföldön ilyen, aki tud magyarul?

    Az írás felvetése abszurd: Azt állítja, hogy azt állítják valakik, hogy költői nagyhatalom volnánk. Erre hoz egy negyven éves mondatot. Mert manapság komoly irodalmi orgánum ilyen marhaságot nem mondott.
    Majd a szerző cáfolja az általa exponált tételt. Nincs vita. A magyar verseket kevesen olvassák magyarul is, de ez legkevésbé a versek hibája.
    De nem hibája senkinek. Ez egy ilyen kor.
  2. 8 dot
    dot
    2018. január 18., csütörtök 23:37
    Kérdezem Pasinszkit: kitől idéz?
  3. 7 Pasinszki
    Pasinszki
    2018. január 18., csütörtök 22:34
    "Nem véletlen, hogy előszeretettel pufogtatott közhely a mai napig – a fociedző és a politikai szakértő mellett – az, hogy tízmillió költő országa vagyunk."
    Engedtessék meg, hogy erre egy másik közhellyel válaszoljak:
    Szomortú annak az országnak a sorsa, amelyik csak a költőire büszke.
  4. 6 dot
    dot
    2018. január 18., csütörtök 21:32
    Annak is lehetett örülni, hogy Győrffy Ákos Akutagava noteszéből c. kötete megjelent német nyelven
    https://www.rimbaud.de/gyoerffy.html


  5. 5 Juliusz
    Juliusz
    2018. január 18., csütörtök 20:00
    Azt hittem, megy tovább, de félbeszakadt. Pedig segíthetne ötletelni. Melyik versfesztivál, fordítóműhely, portál stb. érdemel fölkarolást, honosítást... Nem a magyar líra versenyképessége végett, ebben egyetértünk, hanem hogy a meglévő áramokban jobban benne legyünk. Hogy jobban eligazodjunk - a közreműködők közvetítésével - hogy hol mire érdemes figyelni, mi ma a német, litván, portugál stb. költészet érdekessége, ha van neki. Ugyanis a költészet ma is buján dívik világszerte, aminek butaság lenne a margóján maradni.
    Mint tudjuk, a Nobel díjasok közül se szorultak ki a költők, a kisebb nyelvűek sem, de tényleg nem ez a lényeg.
  6. 4 szegedi789
    szegedi789
    2018. január 18., csütörtök 19:51
    Hát, cheyenne, azért a kulturális kapcsolatokról, nyitottságról, párbeszédről stb. is szó volt.
    Mintha élnénk, pontosabban élne a közeg...
    Fordíthatatlan, fordíthatatlan, ha csak 2-3 ember fordít eleve...
  7. 3 szegedi789
    szegedi789
    2018. január 18., csütörtök 19:46
    Remélhetőleg a versből nem csinálnak hungarikumot...
  8. 2 szegedi789
    szegedi789
    2018. január 18., csütörtök 19:44
    És a Nagyvilág is hol letehetetlenül izgalmas volt, hol valami borzalmas ideológiai vacakkal fárasztottak (pl. Tellér Gyula dolgozatai ! ! !) . . .

    Nagyhatalom, nagyhatalom... Mohával benőtt szobrokkal...

    Érdekes volt újraolvasni nemrég Holmi-antológiában Márton Lászlónak Juhász Ferenc egyik kötetéről írt nevezetes kritikáját...
  9. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2018. január 18., csütörtök 19:10
    Nem igazán értem, a szösszenet min polemizálgat. Evidenciákat sorol, mert igazi probléma nincs.

    A magyar líra sokkal nehezebben fordítható, mint a próza, ahogy utal is rá a szerző. Ennyi.

    A magyar versek a magyarul olvasókhoz szólnak. Nem baj ez. Nem kell itt irodalmi terekről beszélni. Ha több lenne, akkor sem olvasnák többen külföldön a magyar verseket. Mert hogy itthon átlag 100-500 db fogy. Sok színvonalas költőnk van, de igazán jelentékeny nagyon kevés (legalábbis a prózával összevetve).
    Parti Nagy nagysága vitathatatlan (lefordíthatatlan), ennek ellenére viágirodalmi rangú, még ha csak mi tudjuk is ezt. Térey, nem ez a szint. Varró remek, de ő sem fordítható jól. Borbély Szilárd Halotti pompája világirodalmi. Kovács András Ferenc, Bertók László jók (kedvencek is), de nem az a liga. A fiatalok közül Nemes Z. Márió fordíthatatlan kiválóság. s a masszív derékhad néhány női költőnkkel. A magyar irodalomérzékeny közvélemény se semmi olvassa őket. Vö. 100-500 példányos eladásokat.

    A vers arisztokratikus korok fényűzése. Ez a mostani nem az. Örüljünk a sokféle fajta magyar versnek.

    Aki pedig nemzetközi babérok után ácsingózik, váltson prózára (ha tud - a nagy többség nem tudja prózában hozni, amit lírában tud. Mert van kísérlet, hogy az olvasatlanság ellen prózára váltson nehány költőnk -eddig kevés sikerrel)

    Ez egy prózai kor. Ez van..

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Krusovszky Dénes

A Narancs irodalmi blogja

Krusovszky Dénes
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk