Értem én, hogy a demokrata lelkületű ellenzékiek jelentős része számára Hosszú Katinka valóságos hőssé nőtte ki magát alig 24 óra leforgása alatt. Mégis, mielőtt az ellenzéki pártok tárgyalásos úton miniszterelnök-jelöltté választanák őt a ballib értelmiségi hangadók nyomása és burjánzó Facebook-posztjainak hatása alatt, hadd tegyek néhány kellemetlen megjegyzést.
Először is, nem az úszónőt, hanem az ellenzéki lelkiállapotot minősíti, hogy egy szakmai-anyagi konfliktus pillanatok alatt politikai színezetet nyert. Magyarország lassan a 2 millió kremlinológus hazája lesz, már ha nagylelkű módon úgy tekintjük, hogy a lappangó baloldali szavazókkal ekkora tábora volna a demokratikus ellenzéknek. Ezért aztán nem meglepő, hogy apró jelekből jelenések lesznek, illetve a hatalom bármely nyúlványával való bármilyen jellegű szembenállás az új ellenállás alakzatát ölti magára, avagy a sziklaszilárdnak láttatott rezsim homlokzatán megjelenő első repedés benyomását kelti.
Így válik Hosszú Katinka is pillanatok alatt igazi ellenállóvá, valóságos hőssé, aki szembe mer szállni a gaz elnyomóval, de legalábbis annak helytartójával, az úszószövetség elnökével. Aki látványosan összetépi egy közmunkás 255 havi bérének megfelelő 12 milliós szerződését, mert nem hajlandó lepaktálni a rezsimmel.
A sajtótájékoztató nyomán született ellenzéki reakciók már-már hisztérikus méreteket öltenek. Van, aki Sándor Mária fellépéséhez hasonlítja, a DK ifjúsági tagozata és az Együtt versengve osztja meg a példaképek példaképének nevezett Hosszú Katinka fotóit, és ha így megy tovább, előbb-utóbb Facebook-csoport is alakul az úszónő ellenzéki szerepvállalását követelve, ahogyan alakult pár napja is egy – Simicska hirdetőoszlopait védendő, a szólásszabadság nevében…
Az ellenzéki szavazók lelkiállapota érthető. E sorok írója jól emlékszik a Ceauşescu-kor csodaváró legendáira, a különféle beszámolókra az autóstopposként megjelenő jósnőkről, akik a Conducator rezsimjének végét jövendölték. A kétségbeesés állapotában örülünk minden jelnek, ami azt cáfolni látszik. De attól, hogy érthető ez a lelkiállapot, még nem válik értelmessé. És ennek két oka van.
Egyrészt az úszónő nem tett semmilyen olyan nyilatkozatot (a túlfeszült lényeglátó kremlinológusok kedvéért: még a sorok között sem), amely indokolná a konfliktus politikai dimenzióba emelését.
Másrészt a Hosszú Katinka és Gyárfás Tamás szövetségi elnök közötti konfliktus legfontosabb ismérve az, hogy nem tudjuk, pontosan miről szól. Arról, amit az úszónő állít, hogy nem kap megfelelő szakmai-technikai támogatást az olimpiai (és véletlenül sem a 2018-as választásokra való) felkészüléshez, vagy arról, amit Gyárfás állít, hogy a történet mögött semmi mást nem kell keresni, mint Hosszú (amerikai) férjének vádaskodásait. A konfliktus tényleges természetének megfejtésére ugyanis sem a sajtó, sem más nem tett igazi erőfeszítést, így annak oka is ismeretlen marad.
A tét nagy. De nem politikai. Legalábbis közvetlenül nem az, mert nem a hatalomváltásról szól, hanem arról, hogy hány aranyat nyer Magyarország a riói olimpián. Fél éve még nyolcat jósoltak, manapság már csak négyet. Ebből pedig kettőnek Hosszú Katinka a várományosa. Ha tehát van látható tétje ennek a konfliktusnak, akkor az legfeljebb annyi, hogy melyik országé lesz az a két arany, melyet hazánk sportszerető közvéleménye és a sportból ismét politikai presztízskérdést csináló Orbán-kormány olyannyira vár, sőt elvár.
Ez sem kevés. De ahhoz bizonyosan nem elegendő, hogy Hosszú Katinkában a Resistance újabb tagját lássuk.
