A kistelepüléseken lényegében nyílt szavazás volt, Orbánék csak ott és csak így nyertek

  • Haskó László
  • 2018. május 11.

Publicisztika

Vidéken kiépült a mindennapi függőség uralma.

A jelenlegi vezető kormánypárt, amikor a múlt század 90-es éveinek közepe táján liberálisból álkonzervatívba fordult, beállt azon politikai erők sorába, amelyek éles különbséget tesznek magyar állampolgár és magyar állampolgár között. Az idegenszívűzéstől a sorosozásig (vagy migránsozásig) érő retorika mentegethetetlen, a bűnös, irracionális nacionalizmus kettéhasította az országot. Minden külső és országon belüli konfliktusforrást fölébresztett, a tragikus múlt minden rettenetének árnyát borítja újból hazánkra. Még a szavaknál tartunk, azonban előbb vagy utóbb lesüllyedünk a tettekig. A választási eredményekből tudjuk, hogy a budapestiek túlnyomó többsége nem érzi magáénak az orbáni harcmodort. Nemhogy követni nem akarja a vidék vezérét, az együttműködést is föl akarja mondani vele.

Sokezres tüntetések vannak.

Gondolkodjunk el azon (az igaz) fölmérési adaton, amely szerint Orbánra a kevéssé iskolázottak közül szavaztak jóval többen. Sajnálatosan itthon ez földrajzi megoszlást is mutat. Városokban – a dolog természetéből adódóan – sokkal több az egyetemhez-főiskolához kötött munkakör, mint falun – ebben nincs semmi rossz. Az viszont nem jó, hogy Orbán megveti (és világi bűnökkel – elsősorban liberalizmussal – terhesnek tartja) a fővárost. Legszívesebben áthelyezné birodalmi székhelyét olyan helyre, ahol otthon érzi magát. De nem teheti, mert óriási, alighanem végzetes tekintélyveszteséggel járna. Ezért formálja erőszakosan saját képére Budát és Pestet. Nem sikertelenül. Lásd Kossuth tér, Városliget, Semmelweis utca, budai Vár, Római-part, Soroksári út, Üllői út, Népliget, és sorolhatnánk tovább. Ám ez csak a bemelegítés!

Az igazi cél az olimpia! Számára ez a kultúra csúcsa és az igazi nagy üzlet. Ehhez sajnálatos módon nélkülözhetetlen Budapest (tönkretétele). Viszont útban vannak a pesti polgárok.

Ne essünk viszont abba a tévedésbe, hogy a kevésbé iskolázottak buták és haszontalanok. Ne higgyük, hogy azért szavazott „a vidék” Orbánra, mert erkölcsben és politikában tájékozatlan. Más oka van annak: Orbán valódi politikai gaztettet hajtott végre: visszaépítette a feudalizmust. Hűbérurakkal, kasznárokkal, zsellérekkel. Vidéken kiépült a mindennapi függőség uralma. A kistelepüléseken lényegében nyílt szavazás volt, Orbánék csak ott és csak így nyertek. Most Budapest tüntet az igazáért. Vidékről is, aki teheti, követi a fővárosiakat.

Képünk csak illusztráció!

Képünk csak illusztráció!

Fotó: MTI

De nem tudjuk, hogy mi a tüntetések konkrét célja.

Különösen furcsa, hogy az Orbán elleni eddigi legsikeresebb akcióval, az olimpiaellenes népszavazási kezdeményezéssel identitást szerző mozgalomból lett párt aktuálisan elővett projektje (az ország kettéhasadása ellen) az új narodnyik mozgalom. Szorgalmas vidékjárás, szívós agitáció. És akkor majd észhez térnek, és rohannak belépni a téeszbe. Pardon, ez régebben történt, de az sem vált be. És a Medgyessy-féle „árokbetemetés” sem. A perifériának kevés az agitáció. Orbán tudja ezt: ő Budapest romjaival fogja betemetni az árkot. Vagyis a fővárost is vissza akarja juttatni a feudalizmusba. De ez nem sikerülhet.

Hacsak úgynevezett ellenzéki pártjaink nem segítenek be neki.

A levitézlett párthölgyek és párturak már készülnek az időközi polgármester-választásokra, meg a jövő évi két rendesre. Ők biztosak benne, hogy lesz választás, ami nincs előre lefuttatva?

Sokan próbálják megállapítani, hol húzódik az ország törésvonala? Jobb és bal között? Most nem. Budapest nem akar Orbánisztán fővárosa lenni. És ezt csak egy azonnali budapesti népszavazás kikényszerítésével lehet elérni. Miről szóljon ez a népszavazás? Véglegesen ki kell venni Orbán kezéből a budapesti olimpia rendezésének lehetőségét, egyúttal visszaszerezve a főváros önkormányzását.

Egy szabad Budapest lehet a követhető példa, a vidék „felzárkózik”, az árok betemetődik, az ország nem hasad tovább.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.